Már nem csak a sziréna üvöltött. Ő is. Hallani nem lehetett a mindent beborító hangtól, de látni igen: nagyra nyitott szája széle fehéren, torkában a nyelvcsap rózsásan remegett.

Kicsi volt. Nagyon kicsi. Boltban, a csokoládék előtt is üvölthetett volna, de nem volt csokoládé. Kenyér se. Már jegyre se. Már bolt se.

Nem jártak vásárolni. Csak a pincébe, ha jött a hang. Ilyenkor anyja a nagyokat maga előtt terelve, a kicsit felkapva szaladt lefelé a lépcsőn. Őt anyja, ő a mackóját szorította magához. Felnőttnek se füle, se szeme barna rongydarab, belsejében kóc. Neki mackó. A biztonság. Még nem a mágikus, amiről ötévesen már tudta volna, csak fogni kell a bal mancsát, és akkor a bombák máshová esnek. Még csak a pelenka, a rongyocska biztonsága. Az, amelyikkel eltakarom az arcomat, s elmúlik vele minden rossz.

Mert a gyerekkor boldog. A gyerekeket nem kérdezik e felől, a felnőttek pedig ezt szokták mondani. Olyanok, akik nem emlékeznek a mackóra. Arra, amelyik a lépcsőn lefelé még megvolt, de a pincébe leérve már nem.

Így hát üvöltött. A szirénák hangja helyett már más tépte a pincében szorongók idegeit. A robbanások szüneteiben pedig anyám hangja.

– Hallgattassa már el a kölkét! – reccsent rájuk valaki.

Nagyanyám nem szólt vissza. Félt ő is, s anyámat csitította volna. Nem lehetett. Neki a mackó kellett. Amelyiktől megszűnt volna a világ. Az, amelyikben nem volt más fogódzó, csak a foszló barna rongy, benne a maréknyi kóccal. Anyjába sem lehetett belekapaszkodni. Ölelni nem tudott, csak szorítani. S most, amikor egyre többen, egyre hangosabban követelték, hogy hallgattassa el a kölkét, ütni. Megrázta őt, s mivel a kicsi pillanatnyi döbbenet után újra kezdte az üvöltést, megütötte.

Anyám tehát nem emlékezett a gyermekkorára. Amire emlékezett, benne a leejtett, elveszett mackóra, arról sose mondta, hogy boldog lett volna. Kereste egy életen át azt, amihez ő nem visszatérni akart. Meg akarta találni. Hitte, van kékmadár. Olyan, amelyik kézbe fogható. Akár kalitkába zárható. Félrelökött az útjából mindent, ami ebben a keresésben akadályozta.

Mindent és mindenkit. Continue reading →

Három éven keresztül egyik héten elmélet, másik héten gyakorlat. Ez volt a szakmunkásképzés lényege a szocializmust építő Magyar Népköztársaságban. Az „iskolai” héten szakmai elméleti és alapozó tantárgyakon kívül matematikát, irodalmat és történelmet is tanultak a szakmunkástanulók. Tanulmányaik végén történelemből szóbeli vizsgát kellett tenniük, matematikai ismereteiket a szakmai számítások vizsgatantárgy keretein belül kellett alkalmazniuk. A munkahelyi gyakorlat során pedig tanulófelelősök felügyelete mellett elsajátíthatták választott szakmájuk minden csínját-bínját. A tanulófelelősök általában a legkiválóbb, fiatal, lelkes szakmunkások voltak, akik gyakorlati tapasztalataik mellett nem ritkán elméletből is kikérdezték, korrepetálták a gondjaikra bízott tanoncokat.

Az ezredforduló környékén ezt a képzést váltotta fel a négy évig tartó szakképzés, amelynek első két évében csak közismereti tárgyakat, a második kettőben szakmai ismereteket tanultak a tanulók. Az iskolák oktatói jól felszerelt, „babakonyhának” becézett/csúfolt tanműhelyekben – legalább egyszer az életben – bemutathatták, elvégeztethették azokat az alapvető műveleteket, amelyek az adott szakma gyakorlásához nélkülözhetetlenek. Miután ez a képzési struktúra sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, most visszatérünk a régi képzés legtökéletlenebb formájához. Persze a világért sem valljuk be, hogy ilyen már volt Magyarországon: német modellre hivatkozunk, és duális képzésnek nevezzük ezt a változatot. A tanulókat tanulószerződés keretében kicsapjuk inaskodni a legkülönfélébb munkahelyekre. Szerencsés esetben itt tényleg megismerhetik a szakmát; a kevésbé szerencsések viszont könnyen a feketegazdaság peremén (vagy a kellős közepén) tengődő mocskos odúban, suhogós szabadidőruhában óbégató „mesterüktől” leshetik el nem létező elméleti tudásuk gyakorlati alkalmazásának fortélyait.

Ezt a „szakmaiságot” erősíti majd az a „komplex vizsga” is, amely felteszi a koronát az agyonspecializált szakképzés dicsőségére. A komplex vizsga ugyanis olyannyira gyakorlati központú, hogy a vizsgán a jelölteknek szinte semmiféle szakmai elméleti, alapozó ismeretükről nem kell számot adniuk! A szóbeli vizsga feleslegesnek találtatott, mert időigényes, mert túl sok papír kell a tételek kinyomtatásához, a feleletek kidolgozásához, értékeléséhez!!!  Ily’ meggyőző érv ellenében vitatkozni hasztalan… Continue reading →