Valódi önreflexió, avagy próbáld meg elképzelni a buborékokat!

Ha megteszed, talán nevetni, talán könnyezni fogsz. Ha emberből vagy, biztos, hogy nem leszel közömbös.

kep2Tudod, milyen az esélytelenek lelki békétlenségével tölteni a napjaidat? Fogalmad sincs! Már megint történelem. Ki a francot érdekli Molotov meg Ribbentudoménki? És még fél óra kicsengetésig! Addig fix, hogy megőrülök… Még ez a rohadt eső is esik. Biztos attól fáj ilyen rohadtul a fejem.

Még szerencse, hogy ez a Tyúk pikkel a Fecóra, mert, ha engem kérdez, tuti, hogy beégek. A múltkor is azzal csesztetett, hogy így, meg úgy megbukok, ha nem kezdek el tanulni.

Vajon a Mari még haragszik rám?

Hopp, előveszik a füzetet. Kibányászom én is a táskámból, mert, ha nem, a Luvnya megint rám száll. Befirkálok valamit, akkor legalább óra végéig békén hagy.

Anyámék se tudnak másról locsogni, mint a továbbtanulásról, pedig nekem már ez a hét és fél év is több mint elég volt.

Basszus, nem találom a tollam! Biztos a tanszobán maradt tegnap, amikor azt a tutkó rajzot csináltam a Marinak. Reggel nem köszönt vissza, még rám se nézett, pedig a rajzot elvette.

– Te Laja! Van egy kölcsön tollad?

Na tessék, csak egy szót szólok, és már megint én vagyok a téma, pedig a Zoé már előre se fordul vagy fél órája.

…Hogyan is lehet eljutni idáig?

Egyszerűen. Be kell iratkozni egy általános iskola első osztályába. Ha nem tartozol a mázlisabbak közé, a nyolc év boldogtalanság szinte biztosan borítékolható. Hogyan kezdődött? Még másodikban, amikor azt a feladatot kellett matek órán hangosan megoldanom, hogy „Melyik az a szám, amelyik negyedének a fele 10?” Erre tisztán emlékszem, mert amikor azt mondtam, hogy 20, a Janó elkezdte, végül az egész osztály rajtam röhögött. Röhögni könnyű! A legtöbben ugyanúgy nem tudták, mint én! Amúgy ezt a feladatot még mindig nem értem, pedig egy kört is odarajzoltak mellé. Egy darabig bántott, hogy nem tudom megcsinálni és megtanulni a leckét. Egy idő után már fel se írtam. Ha bejelöltem a könyvbe, rend szerint nem találtam meg, vagy egyszerűen kiment teljesen a fejemből. Nyilvánvaló, hogy a tanulást nem nekem találták ki. Egyszerűen buta vagyok. Ezzel egyébként a legtöbb tanár egyetért, sőt tulajdonképpen még az anyám is. Akkor meg mi a rákért akarja, hogy továbbtanuljak?

Continue reading

FacebookTwitterGoogle+Megosztás

Esőemberke

Szemei akár a gombok. Fényesen barnák s néha hirtelen eltűnnek.

Áprilisban született. A költészet napján. Az anyaméh alig 7 hónapnyi védelméből szinte berobbant a világunkba.
Még két kiló sem volt. A fején a haj inkább macska szőrére emlékeztetett. Alig sírt. Csak aludt. Mondták is a szomszédok, ismerősök: áldott jó kisfiú.

Most 4 éves. Ma megkaptuk a diagnózist: Asperger. Abból is olyannyira tipikus, hogy tanítani kéne. Akarják is. Mintapéldány.

Nem akartuk észrevenni. Nem akartuk mi kimondani, mondja ki más. Nem mertük kimondani. Pedig a jelek ott voltak. És mi, a családtagjai hallgattunk egymás előtt is. A biológia szakos nagymama. Én, a gyakorló gyógypedagógus másik nagymama, aki tanácsokat merészel adni másoknak. A pszichológus barátunk is sunnyogott. Csak a “mezítlábas” dajka nénik merték azt mondani, itt valami nincs rendben.

Pedig a jelek ott voltak. Continue reading

Sírni bárki, bármiért tud…

Sírni bárki, bármiért tud…

Iskolaéretlenül érkező gyermekeknek túl sokat és nem elég alaposan tanítunk, miközben az általános iskola már rég nem nevelési intézmény, miközben neveletlen szülők neveletlen gyermekeit kellene tanítani. A gyakorló órák már csak emlékeinkben élnek. Rohamosan nő a tanulási nehézséggel küzdő gyermekek aránya. 2014-ben elérte a 10 %-ot. A legújabb törvényi módosítások szerint, a korábban maximum 3-mal ellentétben – ésszerű létszám – egyszerre 6 gyermeket is kihozhatok fejlesztésre. Ha a 45 percet 6 felé osztom, egy gyermeknek csupán 7 perc jut belőlem, bármilyen szuperül is differenciálok. Ilyen feltételek mellett nem fogják a gyermekek megkapni a heti két fejlesztő órát.

A pedagógiai asszisztenciát megnyirbálták, majd egy tollvonással egyszerűen eltörölték.

…észt osztani is…

.A pedagógusok létbizonytalanságban élnek, magányosak, kiégettek. Az egyetemek, főiskolák nem tanítják meg nekik, mit kezdjenek egy magatartás-, vagy tanulási problémás gyermekkel, pedig minden osztályba jut ilyenből legalább három.

A „briliáns” pedagógus-értékelési rendszernek “hála”, sokunk pályaelhagyóvá válik, de a 30 %-os alkalmatlansággal mit sem tud kezdeni a kormány, nem is biztos, hogy akar.

A valódi megoldás

Én csupán egy fecske vagyok, de sok fecske…?!

A legfőbb hiba „fentről” várni a megoldás kulcsát, miközben már rég nálunk van!

  Continue reading