Igaz, többről is tudok, de ennél az Egyszervolt-nál végigjártam a felszámolási eljárás rögös útját. Illetve…
Kezdődjék a mese!
Egyszer volt, hol nem volt, valahol Abszurdisztánon innen, a kidőlt KLIK bedőlt oldalán, volt egyszer egy szakképző iskola. Fenntartója egy nemzetközi érdekeltségű cég, az egyszerűség kedvéért nevezzük csak DUK-nak. Az iskolába okos, vidám gyerekek tanultak, nyíltszívű, nagy tudású tanárok tanítottak. A tanórák után is szívesen maradtak együtt, beszélgettek, tréfálkoztak, vitatkoztak egymással; ahogy ez egy modern mese hőseitől elvárható.
Teltek, múltak az évek, míg egy vészt jósló, sötét, viharos éjszakán Abszudisztán királya összehívta az ország bölcseit, és meghagyta nekik: addig ne kerüljenek a színe elé, amíg ki nem találják, hogyan lehetne eme intézmények lakóit elemészteni, falait a föld színével egyenlővé tenni, helyüket sóval behinteni. Tanakodtak a bölcsek, törték a fejüket, míg kitalálták: ezeknek az iskoláknak a vagyonát el kell kobozni, és ha a tulajdonos ez ellen netán szót emel, a fejét le kell üttetni. Tetszett a királynak az ötlet nagyon, azon nyomban szétküldte kengyelfutóit birodalma valamennyi zegzugába: akinek kedves az élete, mondjon le minden jogáról, vagyonáról különben halálnak halálával pusztul el.
A parancs hallatán a DUK vezetői úgy döntöttek: eladják iskolájukat az egyháznak; így ők egy kis pénzhez jutnak; tanulóik, tanáraik sorsa pedig jó kezekbe kerül. Az elhatározást tett követte, az iskola a következő tanévet az egyház kiterjesztett, védelmező szárnyai alatt kezdhette meg.
A nagyhatalmú egyházfik már az első értekezleten közölték a tantestülettel: nem áll módjukban alkalmazni azokat a tanárokat, akik nem elég odaadó hívei vallásuknak. A levegő megfagyott, az arcokról lehervadt a mosoly; így kezdődött az iskola utolsó, végzetes tanéve.
Már az első félévben megindult a lélektani hadviselés, az egyéni „elbeszélgetések” vérfagyasztó sora. A túl erős és a túl gyenge lelkű alkalmazottak ekkor még önként mondtak fel és hagyták hátuk mögött másfél évtized alatt nagy gonddal, szeretettel felépített szellemi örökségüket.
A második félévben aztán a „tűrők-maradókra” lesújtott a vallási köntösbe öltöztetett gonoszság a fenntartó képében. Azonnali hatállyal felmondott, kirúgott mindenkit, akiben az ellenállás legkisebb jelét vélte felfedezni. A dolgozók bérének kifizetése akadozni kezdett; eleinte késedelmesen; egy alkalommal egy nylonszatyor készpénz formájában; végül már sehogy sem…
Közeledett a tanév vége, a megfogyatkozott tantestület már az utolsó vizsgára készítette fel a tanulóit. Akkorra az iskolát már rég lefejezték, a szaktanárokat elkergették… A „tűrők-maradók” hivatástudatból, ingyen és bérmentve levizsgáztatták a végzősöket, befogadó iskolákat kerestek az alsóbb évfolyamok tanulóinak. Miközben a tanárok ezzel voltak elfoglalva, megkezdődött az iskola végső kirablása a nagyhatalmú fenntartó által. Az utolsó vizsgára már csupán néhány szék és asztal maradt…
A nyári szünetben a „tűrők-maradók” ügyvédhez fordultak; ezzel kezdetét vette a rémmese második fejezete. A jog fogaskerekei Abszurdisztánban lassan őrölnek, és nem a kárvallott, hanem a bűnös jogait védi elsősorban. Ugyanazon ügyvédi iroda három ízben kérte be a Fenntartóval szembeni követelést bizonyító dokumentumokat. Háromszor kellett elmagyarázni nekik, hogy a fenntartó már héthatáron túl jár az iskola vagyonával, az ellopott bérekkel; és büntetőjogi felelősségük tudatában kijelentik, nem kaptak fizetést a kérdéses hónapokban. És ó, jaj, nem tudják bizonyítani, dokumentálni a ki nem fizetés tényét… És igen, elkövették azt a könnyelműséget, hogy nem néztek utána az új fenntartó vagyonának, nincs tudomásuk sötét üzelmeikről. Miután az ügyvédek hasztalan küldözgették leveleiket a csalóknak – akik persze nem vették át a leveleket, nem válaszoltak rá – ugye csodálkoztok, gyerekek? Ezek után végre a tűrők-maradók elindíthatták az adós alapítvány felszámolási eljárását. Akkor már több mint egy év eltelt az utolsó tanév vége óta, az Egyszervolt Iskola tanárai szétszéledtek a világban: volt, aki nyugdíjba ment, a többség talált új munkahelyet, és volt, aki meghalt…
Kijelölték az Abszurdisztán másik végén élő felszámolóbiztost, aki újra bekérte a szükséges, követelések jogosságát bizonyító dokumentumokat, majd fensőbbségének tudatában, barátilag megjegyezte: „Ki az, aki ingyen dolgozik?”
Végül aztán, ímmel-ámmal összehívott egy „hitelezői értekezletet”, persze hétköznap, munkaidőben; nehogy a „tűrők-maradók” könnyen eljöhessenek új munkahelyükről és mindenféle akadékoskodó kérdéseket tehessenek fel. Így a „hitelezői választmány” természetesen nem alakult meg; a felszámolóbiztos zavartalanul ismertethette a NAV szakmai állásfoglalását, amely szerint: „nem jogosult az Egyszervolt Iskola adataihoz való hozzáférésre és a bérgarancia igénybevételére.” Továbbá a Fővárosi Törvényszék „az iskolával szembeni felszámolási eljárás elrendelése iránti kérelmét elutasította azon az alapon, hogy az iskola nem tartozik a Cstv. hatálya alá.”
„A felszámoló vitatott hitelezői igényként állásfoglalást kért a Fővárosi Törvényszéktől, erre a mai napig választ még nem kapott.” Amely emberileg érthető, hiszen: „A hitelezői értekezlet bezárása előtt a felszámoló ügyvezetője tartott tájékoztatást a Bérgarancia Alap ellenőrzési rendszeréről és a felszámolóval szemben alkalmazható szankciókról…”
Remélem, tetszett a mese, kedves gyerekek?!
Igazán tanulságos volt: dolgozz szívből, hivatástudatból; add bele minden tudásodat, munkaerődet, és majd elnyered méltó jutalmadat.
Vagy mégsem??? A választ ne az erkölcstan tankönyvben keressétek…
Pataki Erika
