Egyszervolt Iskola

Igaz, többről is tudok, de ennél az Egyszervolt-nál végigjártam a felszámolási eljárás rögös útját. Illetve…

Kezdődjék a mese!

Egyszer volt, hol nem volt, valahol Abszurdisztánon innen, a kidőlt KLIK bedőlt oldalán, volt egyszer egy szakképző iskola. Fenntartója egy nemzetközi érdekeltségű cég, az egyszerűség kedvéért nevezzük csak DUK-nak. Az iskolába okos, vidám gyerekek tanultak, nyíltszívű, nagy tudású tanárok tanítottak. A tanórák után is szívesen maradtak együtt, beszélgettek, tréfálkoztak, vitatkoztak egymással; ahogy ez egy modern mese hőseitől elvárható.

Teltek, múltak az évek, míg egy vészt jósló, sötét, viharos éjszakán Abszudisztán királya összehívta az ország bölcseit, és meghagyta nekik: addig ne kerüljenek a színe elé, amíg ki nem találják, hogyan lehetne eme intézmények lakóit elemészteni, falait a föld színével egyenlővé tenni, helyüket sóval behinteni. Tanakodtak a bölcsek, törték a fejüket, míg kitalálták: ezeknek az iskoláknak a vagyonát el kell kobozni, és ha a tulajdonos ez ellen netán szót emel, a fejét le kell üttetni. Tetszett a királynak az ötlet nagyon, azon nyomban szétküldte kengyelfutóit birodalma valamennyi zegzugába: akinek kedves az élete, mondjon le minden jogáról, vagyonáról különben halálnak halálával pusztul el.

A parancs hallatán a DUK vezetői úgy döntöttek: eladják iskolájukat az egyháznak; így ők egy kis pénzhez jutnak; tanulóik, tanáraik sorsa pedig jó kezekbe kerül.  Az elhatározást tett követte, az iskola a következő tanévet az egyház kiterjesztett, védelmező szárnyai alatt kezdhette meg.

A nagyhatalmú egyházfik már az első értekezleten közölték a tantestülettel: nem áll módjukban alkalmazni azokat a tanárokat, akik nem elég odaadó hívei vallásuknak. A levegő megfagyott, az arcokról lehervadt a mosoly; így kezdődött az iskola utolsó, végzetes tanéve.

Már az első félévben megindult a lélektani hadviselés, az egyéni „elbeszélgetések” vérfagyasztó sora. A túl erős és a túl gyenge lelkű alkalmazottak ekkor még önként mondtak fel és hagyták hátuk mögött másfél évtized alatt nagy gonddal, szeretettel felépített szellemi örökségüket.

A második félévben aztán a „tűrők-maradókra” lesújtott a vallási köntösbe öltöztetett gonoszság a fenntartó képében. Azonnali hatállyal felmondott, kirúgott mindenkit, akiben az ellenállás legkisebb jelét vélte felfedezni. A dolgozók bérének kifizetése akadozni kezdett; eleinte késedelmesen; egy alkalommal egy nylonszatyor készpénz formájában; végül már sehogy sem…

Közeledett a tanév vége, a megfogyatkozott tantestület már az utolsó vizsgára készítette fel a tanulóit. Akkorra az iskolát már rég lefejezték, a szaktanárokat elkergették… A „tűrők-maradók” hivatástudatból, ingyen és bérmentve levizsgáztatták a végzősöket, befogadó iskolákat kerestek az alsóbb évfolyamok tanulóinak. Miközben a tanárok ezzel voltak elfoglalva, megkezdődött az iskola végső kirablása a nagyhatalmú fenntartó által. Az utolsó vizsgára már csupán néhány szék és asztal maradt…

A nyári szünetben a „tűrők-maradók” ügyvédhez fordultak; ezzel kezdetét vette a rémmese második fejezete. A jog fogaskerekei Abszurdisztánban lassan őrölnek, és nem a kárvallott, hanem a bűnös jogait védi elsősorban. Ugyanazon ügyvédi iroda három ízben kérte be a Fenntartóval szembeni követelést bizonyító dokumentumokat. Háromszor kellett elmagyarázni nekik, hogy a fenntartó már héthatáron túl jár az iskola vagyonával, az ellopott bérekkel; és büntetőjogi felelősségük tudatában kijelentik, nem kaptak fizetést a kérdéses hónapokban. És ó, jaj, nem tudják bizonyítani, dokumentálni a ki nem fizetés tényét… És igen, elkövették azt a könnyelműséget, hogy nem néztek utána az új fenntartó vagyonának, nincs tudomásuk sötét üzelmeikről. Miután az ügyvédek hasztalan küldözgették leveleiket a csalóknak – akik persze nem vették át a leveleket, nem válaszoltak rá – ugye csodálkoztok, gyerekek? Ezek után végre a tűrők-maradók elindíthatták az adós alapítvány felszámolási eljárását. Akkor már több mint egy év eltelt az utolsó tanév vége óta, az Egyszervolt Iskola tanárai szétszéledtek a világban: volt, aki nyugdíjba ment, a többség talált új munkahelyet, és volt, aki meghalt…

Kijelölték az Abszurdisztán másik végén élő felszámolóbiztost, aki újra bekérte a szükséges, követelések jogosságát bizonyító dokumentumokat, majd fensőbbségének tudatában, barátilag megjegyezte: „Ki az, aki ingyen dolgozik?”

Végül aztán, ímmel-ámmal összehívott egy „hitelezői értekezletet”, persze hétköznap, munkaidőben; nehogy a „tűrők-maradók” könnyen eljöhessenek új munkahelyükről és mindenféle akadékoskodó kérdéseket tehessenek fel. Így a „hitelezői választmány” természetesen nem alakult meg; a felszámolóbiztos zavartalanul ismertethette a NAV szakmai állásfoglalását, amely szerint: „nem jogosult az Egyszervolt Iskola adataihoz való hozzáférésre és a bérgarancia igénybevételére.” Továbbá a Fővárosi Törvényszék „az iskolával szembeni felszámolási eljárás elrendelése iránti kérelmét elutasította azon az alapon, hogy az iskola nem tartozik a Cstv. hatálya alá.”

„A felszámoló vitatott hitelezői igényként állásfoglalást kért a Fővárosi Törvényszéktől, erre a mai napig választ még nem kapott.” Amely emberileg érthető, hiszen: „A hitelezői értekezlet bezárása előtt a felszámoló ügyvezetője tartott tájékoztatást a Bérgarancia Alap ellenőrzési rendszeréről és a felszámolóval szemben alkalmazható szankciókról…”

Remélem, tetszett a mese, kedves gyerekek?!

Igazán tanulságos volt: dolgozz szívből, hivatástudatból; add bele minden tudásodat, munkaerődet, és majd elnyered méltó jutalmadat.

Vagy mégsem??? A választ ne az erkölcstan tankönyvben keressétek…

Pataki Erika

FacebookTwitterGoogle+Megosztás

Ellopott álmok

Anyuék állandóan veszekednek. Nincs idejük rám.
Anyu nekem soha nem énekelt.
Mondókát sem tanított, mert mindig rohant valahova.
Én szeretem Anyut.
Ő is biztosan szeret. Az anyák szokták szeretni a gyereküket.
Anyu most elment. Biztosan hamarosan visszajön. Csak egy ideig kell itt maradnom Zsuzsiéknál , ezért nem is fontos, hogy külön szobám legyen. Addig majd tanulok suli után az osztályban, amíg nem zavar el a takarító néni.
Én biztosan nem vagyok okos. Azért nem tudom megjegyezni amit tanulok. Anyu is mondta néha, hogy hülye vagyok. Azt is mondta, hogy nehogy azt higgyem, hogy nem kell elmennem dolgozni.
Nem kell itt annyit tanulni. Ő se tanult, mégis itt van… Mármint nem itt… Valahol… ezt régen mondta… Amikor még velem volt.
Én azért szeretnék… Az ofő szerint óvónőnek születtem. A magyartanárnő is azt mondta, hogy ügyes vagyok… Tényleg, nagyon szeretem a kicsiket…
Az ötven órát is óvodában dolgoztam le… Meg voltak velem elégedve. Imádtam ott.
De főiskola… Én? Főiskolára? … á nem… Hogy? Fel se vennének… Szerintem…
Na jó… Megpróbálom. Luca is jön az osztályból… Szuper, együtt azért könnyebb.
Tudunk segíteni egymásnak. Elég jól kijövünk Lucával.
Az alkalmasságin majd énekelni is kell… Hát nincs jó hangom, de a „Csatárit… ” azért el tudom énekelni.
Elég rekedtes a hangom… Vagy, nem tudom… Soha nem találom el, mit kellene énekelni… De gyakorolni fogunk Lucával. Együtt készülünk. Minden délután. Még hétvégén is.
Lucának sikerült. Megfelelt az alkalmasságin… Pedig Ő is nagyon félt az énekléstől…
Nekem azt mondták, hogy próbáljam meg jövőre újra… Az ének miatt nem lehetek óvónő…
Keressek valami más álmot… Ezt most elveszik Tőlem… Ezt is…

Pásztor Éva