– Szabó Anna írásához

Az elsődleges problémát szerintem az jelenti, hogy nincs tisztázva még karon belül sem, hogy melyik „fogyatékossági típus” ellátása kinek a felelőssége. Az SNI esetében kicsit könnyebb a dolgunk, mert a 32/2012 EMMI rendelet leírja a nyolc nagy kategóriát, ahol világos, kinek a felelőssége ellátni az ezzel élő embereket.

A BTMN-nél viszont a kritériumok:

• életkorához viszonyítottan alulteljesít,
• társaskapcsolati problémái vannak,
• tanulási, magatartásszabályozási hiányosságokkal küzd,
• közösségbe való beilleszkedése, személyiségfejlődése nehezített.

Elviekben a pszichopedagógusok feladata lenne foglalkozni a BTMN-es gyerekekkel, viszont ők nem tanulnak erről. „Tanulásban akadályozottak pedagógiája” (TANAK) szakon vannak „diszes” órák, de semmi módszertan nem hangzik el. Mi úgy tanuljuk, a pszichopedagógia hatásköre, ők úgy, hogy a TANAK hatásköre.

Tehát már a gyógypedagógiai oktatásrendszerből is kiesnek…

A tanulásban akadályozottság csak egy kis szelete a tanulási korlátok körének.

• Külön van a tanulási nehézség, ami csak átmeneti, családi problémákra vagy hosszabb betegségekre vezethető vissza.
• A következő fokozat a tanulási zavar, amiben már van idegrendszeri érintettség, de csak egy-egy területet érint, pl. számolás, olvasás, írás (a „diszek”).
• A tanulásban akadályozottság pedig az, ahol a központi idegrendszer sérülése egyszerre több területen van jelen, átfogó és komplex problémát okoz minden képességterületen és enyhe értelmi fogyatékossággal jár együtt.

Tehát elvileg mi csak az ő ellátásukra vagyunk szakosodva, de akkor a másik két kategóriával ki foglalkozik? Sajnos többnyire senki L

Úgy gondolom, hogy ez is a TANAK gyógypedagógus felelőssége lenne, csak hát mondjuk ki: szar a képzés. Azért gyűlölöm ezt a szakirányt, mert az összes egyetemi oktató (tisztelet a kivételnek) teljes mértékben ki van égve, az összes szakirodalom a kőkorszakból származik és tele van fordítási hibákkal (így történhet meg, hogy a BTMN gyerekek teljesen kiesnek a képből).

Az SNI szintjén csak az autizmussal tudok példálózni, ahol szintén óriási hiányosságok vannak (bár legalább azt el lehet mondani az egyetemi oktatói gárdáról, hogy magasan képzettek és mindegyikük dolgozik egyidejűleg a terepen is). Van a többségi tanterv, meg IQ szerint enyhe értelmi fogyatékosokra adaptált tanterv, középsúlyos értelmi fogyatékosokra adaptált tanterv és így tovább.

Autizmusra adaptált tanterv egyáltalán nincs, pedig az esetek 60%-ában nincsen értelmi sérülés, egyszerűen csak a szocio-kommunikációs sérülés miatt nem tudják értelmezni a többségi tananyagot. Elvileg már összehívtak egy munkacsoportot, hogy megbízzák ennek a tantervnek a kidolgozásával, de egy ember vétója miatt ez mégsem történt meg….

A másik probléma itt, hogy ugyanúgy meg kell írni nyár végéig a tanmeneteket a tanároknak, viszont minden autizmussal élő tanuló más és más, első osztályban például lehetetlenség bármit megírni, hiszen még nem is ismerik a gyerekeket. Konkrétan arra tanítanak minket az egyetemen, hogyan lehet kiskapukkal kicselezni a jelenlegi oktatási rendszert (ami végül is hasznos lesz a terepen, de szomorú, hogy erre szorulunk, és az órákon rettegve suttognak az oktatók, hogy mindez nehogy kikerüljön a falakon túlra…)

A szakértői bizottságoknál nagyon sok esetben nem is helyénvaló diagnózist adnak, csak azért, mert szeretnének segíteni, hogy a gyerek megfelelő iskolába kerülhessen (benne van-e az alapító okiratban, hogy elláthatják-e, vagy sem), viszont sok esetben – még ha benne is van az alapítói okiratban –, akkor sincs szakember, terem, eszköz és így tovább.

Az utazói gyógypedagógus hálózatról talán már ne is beszéljünk… L

Mind a szakemberképzés, mind a sérült tanulók ellátása több sebből vérzik és estig sorolhatnám, milyen problémák vannak, valószínűleg még ennél is sokkal több, csak arra még nincsen rálátásom.

Hogy valami pozitívat is írjak: akármilyen rossz a rendszer, a leleményes gyógypedagógusoknak meg kell találniuk a módot arra, hogy elősegítsék a gyerkőcök fejlődését, és elsajátítsák azt a tudást és módszertant valahonnan, amivel segíthetnek. Aki elég lelkiismeretes, az remélhetőleg úgy sem fogja annyiban hagyni. (Reményeim szerint én sem J)

 

Bevezető

Óvodában dolgozni szerintem a legnagyszerűbb dolog. Hogy a demokratikus nevelésnek van-e helye az óvodában? Erről akkor kezdtem el gondolkodni, amikor találkoztam Fóti Péter írásaival a demokratikus nevelésről. Olvastam a Demokratikus Nevelés Egyesület honlapját (www.demokratikusneveles.hu), könyveket (tag is vagyok) és minden mást, minden témában, aztán kialakítottam a saját működési elveimet, szabályaimat a csoportban, ahol dolgozom.

Saját példámból azt tudom, hogy mindig is gyűlöltem, ha a tanárok döntését nem lehetett megkérdőjelezni, ha szentírásként gondolták azt, amit, és ezáltal szenvedtem én és szenvedtek, szenvednek a gyerekeim A köznevelés túlszabályozott, felesleges tiltások halmaza. (Persze nem mindenki tartozik ebbe a körbe, ismerek nagyszerű, kivételes pedagógusokat is – minden gyereknek joga lenne hozzájuk járni iskolába.)

Az az egy biztos volt, hogy én teljesen máshogy akarom a munkámat végezni: elsődleges szempontom az, hogy jól érezzük magunkat a csoportban. Ami ehhez hozzátesz valami újat, és plusz muníciót ad, azt kipróbálom, finomítom, saját képünkre formálom.

Folyamatosan lavírozok minden területen, miközben él bennem a kettősség: meddig észszerűek a szabályok és meddig észszerű az innováció – persze ez okoz némi frusztrációt (és itt nem biztonsági, óvó-védő szabályokra gondolok, mert az természetesen nem vita tárgya, hanem pl., a módszertani szabadság, vagy a számomra értelmetlen, de leírt szabályok be nem tartása, például külső megjelenésekre vonatkozó szabályok stb.)

Az óvoda, mint lehetőség

Szerintem a mai nevelés-oktatás intézményrendszerében még mindig az óvoda az a hely, ahol a demokratikus nevelés csírái kialakíthatóak, felfedezhetőek. (Húszéves „felnőtt”családtagom szerint az óvoda volt az utolsó jó hely.)

Az óvodás korú gyerekek életkori sajátosságai miatt persze sok minden egyáltalán nem valósítható meg. Dúlnak bennük az érzelmek, aki reggel a barátom volt, nem biztos, hogy délután is az lesz. Megsértődnek, nehezen veszítenek bármiben, keresik saját maguk határait, mintákat követnek, önállóságuk még kevés dologra korlátozódik, kompromisszumra kevésbé képesek, miközben szabályokat kell követniük és így tovább, de ahogy nőnek, minden egyre stabilabb lesz J

Miért is működhet?

Az óvodában az első lényeges pozitív momentum, hogy a gyerek maga választja meg a tevékenységeit. A hozzáértőknek unalmas lesz (bocsánat) a kívülállóknak érdekes lehet. Bejön reggel és hozzákezd valamihez: ha éhes megreggelizik, épít a szőnyegen, bemegy a babaszobába, mesesarokba, levesz egy társasjátékot stb. Az óvodapedagógus pedig felkészült, benne van a fejében, hogy a tevékenységekben megvalósuló tanulást milyen módon fogja megvalósítani. Mindezt úgy, hogy alkalmazkodik a gyerekekhez. Kezdeményezéseket tartunk. Nem kérdezem meg a gyereket, hogy „van kedved halmazokkal műveleteket végezni?”, hanem előveszem a faleveleket, amiket gyűjtöttünk az udvaron, vagy otthonról hoztak, s elkezdem szétválogatni. Mennyivel izgalmasabb ez J, mert meg lehet fogdosni, szagolni, számolni, szét lehet válogatni szín, forma és ki tudja még hány szempont szerint. Közben lehet énekelni, felragasztani, morzsolni, beszélgetni az őszről, verset mondani, lemozogni a lehulló faleveleket Van olyan, aki úgy dönt, hogy nem jön oda (azaz nem vesz részt, bár itt jelzem, hogy nagyon kevés, de a füle ott van, és a partvonalról kiabálja be az ötleteit).

Tehát dönt arról, hogy mibe vonódik be.

Ebben az életkorban az elsődleges és legfontosabb tevékenység a szabad játék. Nálunk minden eszköz nyitott polcon van, azt vesz le, amit akar (festékek, társasok, papírok, bábok, nehéz lenne felsorolni). Béres Marcsitól tanulva az új játékokat (amiket itthon készítek), én is csak kirakom a polcra és várom, hogy mit kezdenek vele (majd a guta ütött meg, mikor egy hónapig hozzá sem nyúltak az egyikhez, aztán megtörtént a csoda, és sokkal jobban kihasználták, mint ahogy én eredetileg terveztem). Szóval, formáljuk egymást, tanulunk egymástól.

Tartunk-e gyűléseket?

Nem, vagyis igen, de inkább megbeszélés, vagy beszélgetés, vagy valami hasonló formában. A téma teljesen szabad, kinek mi jut az eszébe. Ilyenkor leülünk a szőnyegre, jellemzően gyümölcsevés előtt (ilyenkor már minden el van pakolva, készülünk az udvarra), és bárki előállhat bármilyen kérdéssel, kéréssel. Persze a legelején, mikor elkezdtük, akkor én voltam a téma-, vitaindító − mert csak el kellett kezdeni valahogy J

Mivel vegyes csoportunk van (3−7 évig) mindig vannak nagyon érett nagyok, akik már jól átlátják ennek a lényegét. Kezdetben a kicsik csak figyelnek. Volt már olyan is, hogy egy gyerek elmondta, hogy őt nagyon zavarja xy csúnya beszéde. Tőlem várta a segítséget, de bevallom, én is tehetetlen voltam, mivel már minden módszert végigzongoráztunk. Hirtelen kialakult egy mini „brainstorming”, ahol a gyerekek jellemzően büntetéseket eszeltek ki (válogatott kínzásokat bírtak kitalálni). Én, mint írástudó egy óriási lapra felrajzoltam a javaslatokat, majd szavazásra bocsátottuk a kérdést (szerencsére egy humánus büntetésre esett a szavazatok nagy többsége). Végül egy gyerek lerajzolta, és kifüggesztettük a szekrényre(itt most nem venném bele a kell-e a büntetés vagy sem témát). Nagyon jól bevált, mivel közös döntésen alapult, elfogadottá vált, de sajnos valamiért minden évben sor kerül erre − viszont emlékeznek rá.

Láttam tehát, hogy lehet és érdemes a dolgokat megbeszélni, mert a gyerekek szeretik, fontosnak tartják. Itt nagyon sok minden múlik a pedagóguson és leginkább a személyiségén.

Vannak olyan helyzetek, amikor a pedagógus dönt. Ezek a kérdések nem bocsáthatók szavazásra, a felnőtt kompetenciájába tartoznak: védelem, biztonság, higiénia. Nagy pozitívum viszont a nyitottságuk, együttműködő képességük, kíváncsiságuk, őszinteségük.

Nehézségek

Íme, egy lista a nehézségekről:

elfogadni, hogy

• nem mindig te irányítasz,
• te magad is szabályszegővé válsz (lásd: értelmetlen szabályok be nem tartása és tartatása, konfrontálódás elvek miatt),
• ha más pedagógus van a csoportban (nem ismeri a csoport szokás-szabályrendszerét, nem érti a mi demokratikus működésünket, nincs hozzászokva a szavazáshoz),
• minden olyan helyzet, amikor nem vagy jelen (pl. összevont csoport – érdekek, szabályok, vélemények ütköznek, hierarchikus viszony),
• iskolába kerülés (pedagógusfüggő, demokratikus működés csírában elfojtása – nincs idő, ember a kérdések meghallgatására, nincs beleszólás, stb.)

Tehát a legnagyobb nehézség saját magad, és a környezeted.

Hogy lehet ezen változtatni? Nem tudom. Talán próbálkozni érdemes, hátha megtaláljuk azt a pontot, ami az akuttá váló közöny falát képes áttörni. A pedagógus társadalom elöregszik, s míg a pedagógusok nagy része a portfóliójával van elfoglalva, a gyerek megszűnik létezni. Lehetőséget a képzésben, vagy jó gyakorlat terjesztésében látok. Tudnunk kell(ene) időt szánni más módszerek megismerésére.

Hozzátenném, fogalmam sincs, hogy amit mi csinálunk, beválhat-e másoknál, hiszen ahányan vagyunk, annyifélék. Ezek a megoldások saját személyiséghez, adott csoporthoz vannak igazítva, tehát: meddig tudok elmenni anélkül, hogy ne haver legyek, hanem megmaradjak felnőttnek, de élvezzem a feltétlen bizalmat. Mi is csak próbálkozunk, van, ami beválik, és továbbfejlesztjük, van, ami „kukába kerül”.

Évkezdet és önreflexió

Így év elején már ezzel töltöm az időmet – átgondolok, tervezek, újratervezek, próbálok okulni a hibáimból, ötletelek, összegzek (és egy kicsit csapongok ide-oda).

Ami nekem mindig sokat segít, hogy nagyon sokszor „szülő szerepkörben” és nem pedagógusként vagyok jelen, sokat gondolok arra, hogy mit szólnék, ha az én gyerekemmel csinálnák ezt vagy azt. Év elején ez a minimum, amikor jönnek az új kicsik, hiszen gyakorlatilag pótanyává lépsz elő, de bármily furcsa, a nagyoknak is szükségük van erre. („Aludtam” én már egy hétig alvásidőben gyerekágyon, mert „B” majomcsimpaszkodással lógott rajtam, nem tudtam letenni.)

Nagyon fontos a szabályok lefektetése az elején (diktátorszerep), ez nem is kérdéses. A gyerekeknek kell a korlát, mert biztonságot ad. Szeptember-október időszakban ezek a legfontosabbak, állandó jelenlétet, magyarázatot, segítségadást kíván meg a felnőttől, de előnye az, hogy ha ez rendben megy, akkor a továbbiakban minimális erőfeszítést igényel.

Visszatérve a humánus szankcióra. Vannak helyzetek, amelyekkel egyáltalán nem tudok mit kezdeni, (és ez nem a kaki-pisi téma) fogalmam sincs, hogyan kéne lereagálnom. Egy példát mondok: egy 5 éves lány szájából ez a mondat hangzik el, mert egy másik gyerek szólt neki, hogy segítsen játékot pakolni: „Fogd be a pofádat, te büdös kurva!” − és közben vigyorog, majd megismétli.

Szóval nem tudok mit kezdeni vele, mert a gyerekek ugye ledöbbennek, várva, hogy én majd megmondom a tutit − és persze hirtelen reagálok, hogy így nem beszélünk egymással, és mit képzelsz… (a pedagógia csődje vagyok éppen).

Aztán átgondolva kipróbálok mindenféle kommunikációs technikákat, mivel az eset egyre többször ismétlődik, és semmi nem működik (kezdve az én-kommunikációtól a leülsz a székre és gondolkodsz címszóig). Közben egyre több szülő jelzi, hogy a gyerek is mondja otthon (eltanulták). És tulajdonképp „A”, az egyik óvodás volt a megmentőm, aki ezt felvetette egy megbeszélésen.

Aztán az, hogy a humánus megoldás (ahány éves, annyi ideig ül a széken, a többiek nem mehetnek hozzá közel, míg ott ül) azért nyerte-e meg a szavazást, mert én javasoltam, vagy tényleg lehetett építeni a belátásukra, hogy ebben az esetben a csoport érdekei felülírják az egyéni érdeket, nem tudom. Azért sok szavazatot kapott a „mossuk ki szappannal a száját”, „zárjuk be a szekrénybe” is.

Ami biztos, hogy bevált.

Feltételek, amik nélkül semmi nem megy

Nagyon szerencsés vagyok a kolléganőmmel, aki elfogadja az én másságomat, az örökös ötleteimet, és a semmi sem állandó álláspontomat. Szerencsére hasonlóak az elveink és képes engem tolerálni. Tulajdonképpen remekül kiegészítjük egymást, ami elengedhetetlen szempont a közös munkához. Mindketten nagyon fontosnak tartjuk, hogy előbb meg kell tanulni, tanítani a kommunikációt, mielőtt bármit is kezdenénk. A kezdeti sírós időszakban is nagyon fontos, hogy ezt megalapozzunk.

Első lépés

Gyakran teszek fel ilyen kérdéseket: hogyan tudnék neked segíteni, hogy ne legyél ilyen szomorú? Mit tudnánk együtt jól csinálni? (Volt már olyan is, hogy együtt sírtunk – ami egy nagyon jó feszültségoldó, és vicces is –, de nem bagatellizálja el a valós fájdalmat , csak átlendít egy időre). Hogyan tudnálak megnyugtatni? A vegyes csoport ebből a szempontból is nagyon szerencsés, hiszen a nagyobbak simán átveszik ezt a szerepkört, ha látják, hogy nem fér el több gyerek a kezedben.

Második lépés

Teljesen tudatosan bizonytalan leszek valamiben. Értsd: hülyét csinálok magamból, pl. indulunk az udvarra, késő ősz, de mindenképp zárt lábbelire van szükség, de én előveszem a nyári szandálomat is, mert nem mondta meg az anyukám, hogy miben menjek az udvarra. Felteszem a kérdést, hogy szerintetek melyiket vegyem fel? Aztán jól megbeszéljük, hogy melyiket miért nem, vagy igen. És nagyon helyesek, mert jönnek az udvaron, hogy ugye milyen jó hogy ezt vetted fel?

Ez persze (hogy hülyét játszom, vagy segítséget kérek, mert döntésképtelen vagyok) bárhol és bármikor lehetséges, én éppen akkor teszem, mikor eszembe jut − tehát nincs benne semmi tervszerűség, vagy tudatosság, simán ösztönlénnyé változom. Egyébként a gyerekek nagyon szeretnek engem kihúzni a bajból, mert épp egy gonosz manó arra járt és összezavarta a fejemben a gondolatokat. Ez a manó egyébként sokszor csintalankodik, pl. ellopja a mesénket, amit meg kell keresni, vagy elviszi a hangmanókat a zajsárkány birodalmába, ahonnan ki kell őket szabadítani, vagy összekeveri a ruháinkat, levelet ír nekünk stb.

Harmadik lépés

Amikor ezek a spontán beszélgetések-megbeszélések-érvelések jól mennek, akkor szoktam előjönni gyümölcsevés előtt valami problémával: szeretném, ha megbeszélnénk valamit. Engem ma nagyon zavart, hogy szólás nélkül járkáltok a mosdóba, és rángatjátok a függönyt. Szeretném meghallgatni, hogy ti mit gondoltok erről. És akkor itt lesz, akit szintén zavar, van akit kicsit sem, mert észre sem vette, van aki viccesnek tartja stb. Szoktam olyat is mondani: lehet, hogy ez csak engem zavar? Utána felteszem a következő kérdést: mit tegyünk, hogy ez ne így legyen? És akkor ötleteket adnak, megbeszéljük, hogy elfogadható-e, vagy nem, melyiknek mi a nehézsége.

Ebben a körben még nincs szavazás, kompromisszum jön létre, ami csoportszabály lesz. Ez nekem fontos, mert tulajdonképp az első olyan közös döntésünk, ami rajzolva felkerül a szekrényre. De voltak már kívánságok is, amiket felrajzoltunk csoportszabályként pl. ölelés, ha valakinek rossz kedve van.

Negyedik lépés

Ha a gyerekek azt látják, hogy te magad is (a sajátos felnőttségeddel) betartod a csoportszabályokat, egyre bátrabbak lesznek, felvetnek saját ötleteket, megbeszéljük, érvelünk mellette vagy ellene. pl. gyerek ötlet: szerintem úgy üljenek egy asztalhoz, hogy szemben legyenek egymással (megvitattuk, hogy jó ötlet-e).

Jellemzően nagycsoportos korukra érnek el arra a szintre, hogy vannak terveik az óvoda „megreformálására”. A kicsik lelkes hallgatóság, ritkán szólnak bele, a középsősök egyre bátrabbak az év vége felé.

A szomorú az, hogy mire beindul a folyamat, abba is marad, mert a nagyok elmennek suliba, így minden év az újrakezdésről szól. Bár ez is csoportfüggő, például most szeptemberben minden úgy működik, mintha tegnap hagytuk volna abba.

Ötödik lépés

A szavazás, mint a vége valaminek: Mire ezt a nagyon sok mindent már csípőből tudjuk, akkor persze megint én vagyok az, aki első körben szavazást kezdeményez. Megbeszéljük, hogy ez mit jelent, mik a következményei, konkrétan lefektetjük a szavazás szabályait.

Nem mondom, hogy könnyű volt a szavazás beindítása az elején, ez se egy diadalmenet. Volt olyan, aki mindenre feltette a kezét. Ez is egy újabb megbeszélést kívánt. (Ugye az oviban nagyon fontos, hogy az óvodás kérdezzen, szóljon, próbálkozzon a saját határaival, érveljen − én ezt is fontosnak tartom.) Erre találtam ki, hogy minden javaslatot felrajzolunk egy papírra − ez már némileg korlátozta a minden javaslatra leadok egy szavazatot módszert, de így se volt jó, aztán kitaláltuk, hogy úgy lenne a legjobb, ha névsor szerint szavaznánk. Én olvasom a neveket, akire sor kerül, mond valamit. Így kialakul egy eredmény, az felrajzolódik a szekrényre (ez a csoport életét befolyásoló dolgokra vonatkozik), de szerintem ez se jó, most mást fogok kitalálni.

Hátulütője: annyira belejönnek a szavazásba, hogy mindenről szavazni szeretnének (a legelképzelhetetlenebb apróságokról pl. piros vagy kék zoknit vegyek a tornához). Ez is kritikus pont, ilyenkor diktátor vagyok és rendíthetetlenül közlöm, hogy ez az ő saját döntése, mindenki olyan zoknit vesz fel, amilyet akar.

Befejezés

Nagyon hosszú folyamat ez, pontosabban nem lehet konkrét időhatárhoz kötni, nagyban függ a csoport összetételétől, a kommunikáció szintjétől, érettségétől stb.

Ne feledjük el, hogy itt óvodás korosztályról beszélünk, a saját életkori sajátosságaikkal. Itt a felnőttet még mintaként követik, nem kérdőjelezik meg a mondanivalóját. Az is fontos, hogy az óvodai élet a maga kötetlenségével, sokkal nagyobb és szabadabb terepet ad az önálló pedagógusi kezdeményezéseknek.

A lényeg szerintem abban van − eltérően az iskolától −, hogy itt komplexitásában kezeljük a dolgokat. Tehát, ha ősz és alma, akkor almaprojekt − azaz minden az almáról szól. A versek, a dalok, a mesék, az énekek, a festések stb. A tanulási folyamat minden esetben tevékenységközpontú, minél több érzékszervet bevonva, cselekedtetve − ezáltal jóval hatékonyabb is.

A gyerekek folyamatosan jönnek-mennek, nem ülnek egy helyben, ha nem érdekes, amit csinálunk, simán elmegy máshová. Izegnek-mozognak, kérdeznek, vitatkoznak, szóval minden feltétel adott a „beszélő” környezethez, ez pedig alapja a kommunikáció, vitakultúra, érvelés fejlődésének.

Minden egy hatalmas játék része, amihez elengedhetetlen az óvodapedagógus felkészültsége.

Ha a gyerek úgy érzi, hogy számít a döntése, és tiszteletben tartják azt (nem jön oda a kezdeményezésre, mert épp legózik, én meg nem szólongatom, hogy jöjjön), akkor együttműködővé válik. Ilyenkor van az, hogy nem jön oda, de az asztaltól bekiabálja a jó választ − tehát figyel −, miközben ha ráerőszakoltam volna a részvételt, csak a szabadulás pillanatát várta volna  – na, ehhez is kell egy kis önreflexió.

Zárszó

Azt gondolom, hogy amit és ahogyan csinálunk, az nem eget rengető találmány, biztos vagyok benne, hogy sok kollégám hasonló mentalitással dolgozik, és most az jár a fejében, hogy ezeket az egyértelmű dolgokat miért írtam le. Akinek hivatása az, hogy óvodásokkal tölti a mindennapjait, megtalálja a lehetőséget, hogy pozitívan teljenek a mindennapok, keresi az innovációkat, és él is velük. Persze ez sem fekete vagy fehér, vannak jó, sőt remek napok, de ugyanúgy tűzdeli az utat a nehézség és olykor a kudarc is.

De! Mindenkinek javasolnám, hogy próbálkozzon, ne adja fel. Az utat csak mi magunk találhatjuk meg. A gyerekek rendkívül jó partnerek mindenben. Nyitottak, érdeklődőek, és remek ötleteik vannak. Bízzunk bennük, ők még más szemmel látják a világot!

Volt egyszer egy törvénytervezet. Gyorsan érő típus. Mire bárki rácsodálkozhatott volna érdemben, már törvény is lett belőle, érintve a BTMN és az SNI gyerekeket, családjaikat, a velük hivatalból foglalkozókat. A kategóriák elvileg tiszták és tisztázottak.

A BTMN történetisége Gyarmathy Éva nyomán:
SNI1 és SNI2 volt eredetileg “jogilag”. A BTMN az utóbbiból lett, mert az SNI mellé korábban ‘fejkvóta’ is járt. (Aminek az elköltését ugyan soha nem ellenőrizte senki, mert nem volt személyhez kötött, mint más országokban. Ha arra kellett, hát gázszámlát fizetett belőle az iskola. Már nincs emelt fejkvóta, egy gonddal kevesebb. Vagy sokkal több.)

Utána költségkímélés céljából a BTMN-re már nem járt többletpénz. Az illetékességi határok kevésbé szigorúak: nem gyógypedagógiai, azaz fejlesztőpedagógiai képzettséggel ellátható a BTMN gyerek, SNI nem. De fordítva a gyógypedagógus tarthatta a BTMN gyerek fejlesztő óráit is (különösen ahol a szülő nem kiabált, hogy az ő gyerekéhez gyógypedagógus hozzá ne nyúljon, mert majd attól lesz baja a gyereknek).

Mindkét gyerekcsoport fejlődése, s különösen együtt fejleszthetősége a többiekkel, a feltételektől függ:

1. szaktudás: a tanító, tanár számára is – továbbképzés, ingyen, gyakorlatiasan;
2. személyzet

• mennyiség és képzettség – asszisztencia (pedagógiai és gyógypedagógiai);
• gyógypedagógus, aki nem szaladgál az intézmények között, mert lassan a legtöbb intézmény ‘kitermel annyi gyereket”, amennyi legalább egy állást jelent az alapfokú oktatásban, hanem egy helyen dolgozik, kontaktórákat ad, konzultál, segíti az adott intézmény munkáját mindenestül;

3. eszközpark

• helyiség, ahol végezhető a tevékenység – megfelelő méret, csend  a délutáni időszakban is.;
• eszközök, beleszámítva, hogy a leggondosabb bánásmód mellett is időnként pótlásukra, újak beszerzésére van szükség;
• az eszközparknak evidensen része kellene legyen a megfelelő tempóban működőképes számítógép, széles sávú, megbízható internettel, mert a neten fejlesztő lehetőségek széles tárháza található, nem csak tananyagok;

A szaktudásból már igényként szokott fakadni a differenciálás, ez lenne ugyanis mindennek a lelke. Ehhez is eszközök kellenek: szabadon választható anyagok széles köre. Ha takarékosan akarjuk megoldani, egy életkor után az is lehet, sőt legyen online. Sőt, nem egyszerűen online, de letölthető, szerkeszthető vagy akár még inkább interaktív.

Idő meg bizalom – a pedagógus felé. Aztán segítség. Nem ellenőrzés, nem kirakatórák, hanem a működés megfigyelése, és nem szankcionált, hanem változásában értékelt tevékenységelemzés, nem az egyén, hanem az intézmény szintjén. Pontosan tudjuk, hogy egy fecske nem csinál nyarat, de azt is, hogy egy jó intézmény hosszabb távon vagy felemeli a gyengébb kollégát, vagy megválik tőle. Tehát az intézményekbe pénz, paripa, fegyver, jó lovasok, és a továbbiakban fegyverutánpótlás, és nem alaki, hanem érdemi kiképzések folytatása.

Segítség lehetne az is, ha a korábbiakhoz hasonlóan meglévő bármilyen(!) pedagógus diploma mellé két év alatt teljes értékű, egyszakos gyógypedagógus diplomát lehetne szerezni levelező tagozaton, nem 6-7, hanem 4 félév alatt, amelyben nem elméleti és fogyatékosságtörténeti, hanem nagyon gyakorlatorientált tudás lenne, minden korábban megszerzett tudást beszámítanának (nem rónának fölösleges köröket az érintettek), és a mégis kötelező elmélet nagy része zömmel e-learningben valósulna meg. Ez persze elképesztően sok presztízs- és anyagi érdeket sért: pl. jóval kevesebb pénzt fizetnének a gyógypedagógus jelöltek a diplomájukért. A tantárgyak egy részéről kiderülhetne, hogy remek gyógypedagógus lehet valakiből az adott tantárgy tudásanyagának ismerete nélkül is. Ahogy megcsontosodott hagyományokat cipel a közoktatás, úgy lenne mit átgondolni a (gyógy)pedagógusképzésen is. Már ha az a cél, hogy 15 év múlva is legyenek a mindenkori gyermeki tudásszerzést intézményesen támogatni képes szakemberek.

Körmönfont ez a megfogalmazás? Lehet. Lehet, hogy iskola jelen formájában két évtized múlva már nem lesz, s kérdés, ezt veszteségként kell-e majd elkönyvelnünk. De tudásra, értékes együttlétre szomjazó gyerekek élnek majd akkor is. Sokfélék, akár nehézségekkel küzdők is. Ha ők elvesznek, az veszteség lesz. Mindannyiunké.