Maradjatok ébren! Most ne aludjatok! Figyeljetek, hogy meghalljátok a halk lépteket. Valaki hozzátok indul, botladozva, intésemre lábujjhegyen, hogy zajt ne csapjon. Földig érő télikabátban érkezik. Biceg, de ügyel, hogy takarja az éjszaka. Kerüli a lámpafényt. Ha jól számolom, éjféltájt kocogtatja meg az ablakotokat. Ne ajtót nyissatok, nyikoroghat a bejárati. A függönyt se húzzátok el, csak résnyire nyissátok ki az ablakot. Leheletnyire. Hangtalanul surran majd be. Csináljatok neki helyet a kanapén, a nappaliban, a kisasztal felől. Kucorodjatok mellé, de ne gyújtsatok világosságot. A hajnali szürkületig hagyjátok beszélni. Mert csak éjjel aktív, nappal néma és láthatatlan. Ne lepődjetek meg. Az Éjféli Kiadó Ákombákomja miattatok bújt elő percegve fiókom mélyéről…

Hallgassatok meg. Elszántam magam. Ma tényleg bereteszelem a kertkaput. Hazamegyek, leülök a diófa alá és virrasztok, amíg a vendég, akiről mesélek, meg nem kocogtatja az ablakotokat. Legyetek velem türelmesek. Úgyis ritkán találkozunk majd. Csak amikor meglátogattok. A tanyán majd megtaláltok. Ott, a Bakér mentén, az akácerdő mellett van egy kis homokút. Alig látszik. Keskeny. Forduljatok le az útról, balra, az ösvényen. Ha egyenesen haladtok, megtaláljátok a láthatatlan házat. Nem olyan szép, mint a lénárdi, és borsót sem termelek majd. Nem keresek elveszett világot a felszálló levesgőzben. Csak krumpli lesz, meg futóbab, néhány tojó. Megterem, ami kell. Jöhettek bármikor, bátran, üres kézzel. Akad majd harapnivaló és hamuba’sült is, ha mennetek muszáj.

Az okokról kérdeztek? Oly nehéz. Nehéz őszintén és pontosan fogalmazni. Nem megfutamodásnak szánom. Nem a tettek elől menekülök. Nem félelem űz tanyám mélyére lapulni. Emlékszem, sokszor mondtátok, egy jó novellát, egy verset, egy regényt, egy  tanulmányt meg kell jelentetni, a filmeket meg kell csinálni, a képeket meg kell festeni, a szobrokat meg kell formálni, és ki kell állítani, a drámákat színre kell vinni.  Én meg úgy tettem, mintha nem is hallanám. Nem volt helyes. Már akkor kellett volna szólnom, hogy ide, a tanyára készülök. A láthatatlan házba. Hallgatni? Nem. Félreértitek. Nem egyszerű semmittevés ez. Dehogy! Jaj, hogy mondjam el épp nektek, akik a cselekvés még meglévő, szűkülő tereit keresitek? Igen, bezárkózom. Épp most. Mert elérkezett az ideje. Visszahúzódni és hallgatni kell. Makacsul és kitartóan, mint a tenger csendje…

Ne kiabáljatok velem, kérlek. Ne gondoljátok, hogy könnyű helyzetben vagyok. Nehéz ez. Nem ottliki ez a csend. Nem az átmenetileg mondanivaló nélküli írástudó türelmes és fegyelmezett hallgatása. Más. E láthatatlanság, e megátalkodott némaság a mondanivaló szándékos távoltartása a jelen hivatalos nyilvánosságától. A közlésvágy elfojtása, miközben üvölteni kellene. Üvölteni, hogy felébredjenek. De… Látjátok, még remélnek az alvók, és reményt álmodnak. Így hallgatásom – tett. Tudatos. Szándékos. Vállalás. Nem pusztán morális döntés. Ítélet is. Egy józan, dühön túli ember ítélete. A játszma elkezdődött. Sakkozom Schogerrel, de nem beszélgetek vele. Némán játszom. Játszom a némát. A fehér lovat balra, az üres kockába.

Balra, az üres kockába. A tanya csendjében. Nektek írhatok. Írhatok az asztalfióknak is. Írhatok magánlevelekben történeteket azokról, akik maguk nem tudják elmondani, milyen az életük. Gyerekeknek körmölhetek és körmölök is, kacsa-leveleket. Vagy mesét. Bármit. Ami emberi és józan. Beszélgetek. Figyelek. Szemlélődöm. Gondolkodom. Azután a fényképezőgépbe kapaszkodom és fotózom. Azt is szabad. Hogy érezzétek, milyennek látom világunkat. Kifelé hallgatok, kifelé néma vagyok. Alkotó, aktív csendben vagyok.

Értem a mozdulatot… Igen, lehetne talán még fórumot találni egy-egy gondolat elmondására. Talán lehetne publicisztikát, „időszerű” novelláskötetet vagy regényt kiadni. Talán lehetne színházat csinálni néha, kiállítani képeket, fotót, szobrot. Talán lehetne nem észrevenni, hogy most minden megjelenés schogeri kegy. Rendszert legitimáló alamizsna vagy júdás-pénz. Álca. A rendszer valódi arcát takaró maszk. Talán lehetne még színtereket elfoglalni, és nem tudni, hogy ha elfoglaljátok, akkor sem foglaltátok el. A színtérfoglalás minden kísérlete fenntartja a rendszert, amely ellen harcoltok. Lehetne vakságot tettetve hinni, hogy még sokmindent lehet. Lehetne. De… Az ember… Biccent…

Oly korban élünk ismét e földön? Oly korban. Amikor nagy és nyilvános, mindent elnémító  hallgatásra van szükség. A kimondott, megmagyarázott, de konok hallgatásra. Mindenki hallgatására, aki érti vagy érzi, mi történik most velünk. A színházak csendjére, a színészek szótlanságára, a tudósok elnémulására, az írók, költők hallgatására, a festők, szobrászok kezének furcsa görcsére. Az ilyen kor a szamizdatok, a magánlevelek, az asztalfiókok, a műtermek magányának ideje. És bármilyen nehéz is, a be nem adott pályázatok, az el nem fogadott támogatások, a visszautasított tiszteletdíjak és az elhárított kitüntetések ideje. A láthatatlan házak, a lakásszínházak és -koncertek, a műtermek falának támasztott képek tárlatának ideje. A tanyák ideje. A vercorsi csend ideje.

Úgy tűnhet, a nyilvános hallgatás egyéni harc, a magányos, a társtalan ember útja, ám ki látszatra semmittevő és néma, az – vár. Lélegzetvisszafojtva. Feszülten és aktívan. Mások hallgatására. Arra, hogy az Éjféli Kiadó pislákolni kezdjen a számítógépek monitorjain, blogokon és szamizdatokban, magánkiadású kötetekben, magánlakások estjein, és lassan szétterjedjen a magyar ugaron. Arra vár, hogy elkezdődjön a csend csatája. Vár a tömegessé váló kérlelhetetlen hallgatásra, arra, hogy a makacs kollektív csend cselekvésre alkalmassá érlelje az időt…