Hát lássuk csak, mi történik ma? Felér-e a kutyaugatás az égig?
Nem akarok a nagypolitikában részt venni. Sosem akartam. Akkor sem, amikor vagy 30 évvel ezelőtt azt mondták, hogy no jó, akkor mostantól te leszel a párttitkár a faluban, ha már idefújt a szél. Ugyan már, mondtam akkor, hiszen még párttag sem vagyok! Sebaj – mondták ők. De némi szőnyeg szélén ácsorgás után a végén békén hagytak, és csak a hátam mögött súgtak össze: ez egy élhetetlen hülye.
Azóta is csak egy kis senkiházi hülye maradtam. Igaz, már nem egy kis faluban, hanem nagyvárosban. Ahol folyton fúj a szél. Ahol a kukázókat is simán földre teríti egy váratlan szélroham, kikapva kezükből a félig teli zacskós tejet. Bár azt a konkurens kukázó is megteszi, szélcsend idején is.
Ma ismét pénzt kért tőlem kölcsön egyik kollégám. Ismét adtam neki. Mert tudom, hogy hiába dolgozza ki a szemét, hiába ment rá a fiatalsága és egészsége az oktatásra, azért még a bank az úr.
Tegnap láttam egy felhívást itt a fészen. Segítsetek, már nem tudok fűteni sem…. Nem tudom, mozdult-e valaki. Nem tudom… Csak azt, hogy legszívesebben lekáromkodnám az istent is az égről.
– Anyád hogy van?
– Hát mit tudom én, már nem lakok ott. Az intézetben vagyok.
– Melyikben?
– Hát a…
Egy szó sem igaz belőle. Nagykorú. Nincs intézet, ahova mehetne. Csak a hajléktalanszálló az alternatíva. Oda nem akar. Vagy nem mer. De vágyálmai netovábbjában a terített asztal és vetett ágy, tiszta lepedővel és meleg paplannal. Amúgy egy pofátlan dög… csak tudnám, kitől tanulta….
A közfelháborodás napja. Na drága felebarátaim, hát ki miért háborog? Aztán meg minek? Kutyaugatás nem hallik az égig… Vagy tán mégis? Meglátjuk.
Pfeifer Erzsébet
