Ha ma bármit olvasunk, a félelemről van szó. Arról a félelemről, amit mindannyian, akik többé-kevésbé legyőztük, másoknál látunk. Mindenki csodálkozik, hogy a többiek félnek, és értetlenül áll előtte. Csakhogy a félelemnek története van. Nagyon régen kezdődött. Olyan nagyon régen, hogy aki ma fél, meg se tudja fogalmazni. Az iskolákban sok gyerek önmagának se meri bevallani, hogy fél, szégyelli magát, gyűlöletet érez. Ennek oka gyakran egy-egy félelmetes tanár, aki mint az én általános iskolai magyartanárom, olyan félelmet keltett benne, hogy a táblánál meg se tudtam szólalni, és nem tudtam mondatot elemezni. Így dugul be a tanulási képesség, és csak akkor nyílik meg újra, ha lehetőséged lesz kifejezni, hogy mit érzel magaddal és a többiekkel szemben. Csak ekkor tudsz újra tanulni.
Vannak gyerekek, akik félnek iskolába menni. Sajnos vannak tanárok, akik a félelemmel igyekeznek megalapozni a tekintélyüket. Aki pedig fél, az nem akar feltűnni, csak keresi a módját, hogyan lehetne észrevétlen. Ha az iskolában olyan tanárral találkozik, aki kigúnyolja, gyakran egy életre magával viszi ezt az érzést. Így emlékszem én arra, amikor az egyik tanárom egy budapesti elitgimnáziumban azt mondta a göndör hajamra, hogy ilyen szép vécékefét még nem látott. Ezt a félelmet sokszor egy életen át hordozzuk magunkkal, és blokkolja a cselekedeteinket. Nem csak annak a tanárnak az óráján leszünk leblokkolva, hanem akár évekkel később más iskolákban, munkahelyeken is.
A félelem teszi, hogy akiben a félelem van, bosszút akar állni, mindegy is, kin. Így félnek a terroristák is, hogy aztán vadidegeneket repítsenek a levegőbe. A megalázásoknak a következménye a gyűlölet és a harag.
Sok felnőtt se tér vissza az iskolába szívesen, nem megy szülői értekezletre, mert zsigereiben még ott a félelem. Van, aki ezért kerüli felnőtt életében a továbbképzéseket, ahol újra osztályban kell ülnie. Ezért történt, hogy egy gyerek, akitől megkérdezték, hogy milyen lenne az ideális iskola, azt válaszolta: nem szabad, hogy olyan legyen, mint az iskola.
Mélyebb beszélgetések iskolás gyerekekkel gyakran futnak ki a félelemre, amit a megkérdezettek gyakran csak halkan suttogva mernek kimondani. Kivételt ezek alól csak olyan iskolákban tapasztaltam, ahol MINDEN tanár meg volt győződve arról, hogy a félelem nem nevelési eszköz, ahol minden tanár számára a félelemmentesség a szabadság gránit alapja, azzal együtt, hogy gyerekeinek szabad választást is biztosít a tananyagban, és egy önkormányzaton át az iskolai életben is.
Nem szabad azt csinálnunk, amit a mai iskolarendszer legszívesebben tesz: Bezár egy terembe, ugyanazt a feladatot adja mindenkinek, és aztán összehasonlítja a teljesítményüket, azzal az illúzióval, hogy ez stimulálni fogja azokat, akik kevésbé jól teljesítenek. Ezzel szemben ilyenkor a gyakran rosszabbul teljesítők valójában félni fognak és szégyellni fogják magukat, később dühösek lesznek és megtelnek gyűlölettel.
Ám – és ez sem jobb – azok is szenvednek a félelemtől, akik jól teljesítenek. A tekintélyelvű iskola a legjobbakat is félelemben tartja. A legjobbakat az a félelem hatja át, hogy lecsúszhatnak, és a lecsúszottak sorsa jut majd nekik, látják, milyen. Sokan lesznek így közülük is szégyennel és félelemmel teltek, gyűlölködők és dühösek.
A félelem nem segít a tanulásban! A félelem összegörnyeszt, és tönkretesz. A félelem ellen fel kell lépnünk, az otthonokban, az iskolákban, a munkahelyeken, mindenütt.
Fóti Péter
