Pataki Erika: „Munkában élt az ember, mint a hangya” – avagy a jól végzett munka jutalma

Pataki_Erika

Vállalkozó tanár vagyok; ebben a minőségemben már 22 éve „nem létezem” (idézet Pokorny Zoltán volt oktatási minisztertől). Akkor azt hittem, ennél kedvezőtlenebb megítélésben már nem lehet részem. Tévedtem. Életpályám fordulópontjait Vörösmarty Mihály: Előszó című versének idézeteivel tudom legjobban érzékeltetni.

A nyolcvanas évek közepén szereztem tanári diplomát, majd rövid útkeresés után rátaláltam az akkoriban még ritkaságszámba menő alapítványi iskolák egyikére. Az egyszerűség kedvéért nevezzük „Kismester Oktató Kabinet”-nek, ahol azóta is tanítok, illetve „Tanítanék…”

„Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.”

Engedjenek meg egy rövid, rendhagyó, „önéletrajzi ihletésű” folyamatelemzést a szakképzésben eltöltött évtizedeimről. A belépésem pillanatától kezdve meghatott, lenyűgözött és maximális erőbedobásra sarkallt az a szeretetteljes bizalom, megelőlegezett tisztelet és megbecsülés, amellyel akkori kollégáim és az iskola vezetősége fogadott. Annak tudatában dolgozhattunk, hogy az iskola olyan lesz, amilyenné mi formáljuk. Tanulóink kitűnő bizonyítványokkal jelentkeztek hozzánk, sokszor a családi tradícióval dacolva akartak nálunk szakmát tanulni. Az ő törekvésük pedig minket, tanárokat, oktatókat is folyamatos tanulásra, önképzésre sarkallt. Valamennyien megterveztük a magunk „életpályamodelljét”, amelyet lehet, hogy nem így neveztünk, de mindenki képes volt a saját egyéniségének, képességeinek, vérmérsékletének leginkább megfelelő szakmai tevékenységét megtervezni és végrehajtani.

Én például a kilencvenes évek közepén úgy döntöttem, egyéni vállalkozóként fogok tanítani, úgy éreztem, a szakképzésben sokkal hitelesebb egy olyan tanár, aki folyamatosan megmérettetik a munkaerőpiacon, a saját bőrén, közvetlenül érzékeli azokat a kedvező, vagy kedvezőtlen törvényi szabályozásokat, gazdasági változásokat, amelyek a vállalkozások működtetését érintik. Legtöbben persze nem értették, miért adtam fel biztonságos, „nyugdíjas” állásomat a bizonytalan vállalkozás kedvéért, de engem jóérzéssel töltött el, hogy évről évre visszahívnak ugyanazokba az iskolákba tanítani, ahol volt alkalmam bizonyítani alkalmasságomat.

„A szellemek világa kialudt.”

2015-ben országszerte megalakultak szakképzési centrumok. Ez a tény önmagában még nem zavarta volna a magániskolák működését, de felerősödött ezen intézmények esztelen államosítására való, egyre gátlástalanabb törekvés. Ezzel párhuzamosan a szakképzésben bevezették azt a lehető legrosszabban értelmezett „duális képzést”, amely leginkább a középkori inasrendszerhez hasonlít, ahol a tanonc tökéletesen ki van szolgáltatva a gyakran hiányos műveltségű, személyiségzavarokkal küzdő, esetleg pszichopata  „mesternek”. Hiába vannak a legkorszerűbben felszerelt tanműhelyeink, jól felkészült szakoktatóink; a tanulók a „szakmát” sötét, mocskos, rosszul felszerelt munkahelyeken sajátítják el gyakran nulla empátiával, pedagógiai érzékkel, didaktikai ismerettel rendelkező „szakik” irányítása alatt.

Iskolánk mindezek ellenére eddig dacolt az egyre mostohábbá váló körülmények zivatarában.

„A vész kitört.”

A magániskolák egyre erőszakosabb államosításának egyik eszköze az állami támogatás csökkentése, karcsúsítása, esetleg megvonása ezen intézményektől. Ez a módszer rendkívül hatékonyan működik, 2016-ban már csak néhány haldokló alapítványi- és magániskola lézengett a rugalmatlan, pénzhiánnyal küzdő szakképzési centrumok rendszerében. A Kismester Oktató Kabinet is számos problémával küzdött; de mindvégig rendelkezett mindazon feltételekkel, melyek az állami támogatás folyósításának feltételei (jogerős működési engedély, szakképzési megállapodás, keretszámra vonatkozó engedély). Mindezek alapján a köznevelési törvény biztosítja és előírja az állami támogatást az intézmény feladatellátásához. Mi tanárok, oktatók továbbra is igyekeztünk tudásunk legjavát adni, tanulóink az idén is sikeresen levizsgáztak, országos és nemzetközi szakmai versenyeken előkelő helyezéseket értek el.

Az iskola kimagasló szakmai munkáját az is mutatja, hogy az intézmény szakmai és egyéb működése a különféle állami ellenőrzések során mindig maradéktalanul megfelelt az elvárásoknak, s az előírt jogszabályoknak – így volt ez a 2016/2017. tanévben is.

Mindezek ellenére a Kismester Oktató Kabinet „a 2016/2017-es tanévre vonatkozóan az ellátott köznevelési feladathoz kapcsolódó állami hozzájárulásból még nem kapott meg egyetlen fillért sem.

Az elhúzódó, több hivatalnál folyó közigazgatási eljárások miatt az állami támogatás késedelme azt eredményezte, hogy az iskola a partnereivel szemben 2017. május-júniusa óta, a pedagógusok és az iskola egyéb alkalmazottaival szemben 2017. június óta nem tudja teljesíteni kötelezettségeit. Emellett az iskola közel 750 szakmai vizsgát tett tanuló szakmai vizsgáztatásával kapcsolatos személyi és dologi jellegű költségeket sem tudja kifizetni az állami hozzájárulás hiányában.

A kialakult helyzetről az összes felügyeleti szervnek, szakállamtitkárságnak, a finanszírozást folyósító Magyar Államkincstárnak is tudomása van” (idézet az iskola partnereinek írt leveléből).

„Most tél van és csend és hó és halál”

Augusztus közepe van, két hét múlva kezdődik a tanév… Kezdődik? Kinek??

Fizetés nélkül, hivatástudatból, hobbiból fogunk jókedvűen, lelkesen, a XXI. század kihívásainak megfelelve tanítani?! Honnan veszi a bátorságot bárki, hogy ezt számon kérje az állami jóváhagyással becsapott, megalázott, kirabolt iskola tanáraitól?

„Kérdjétek akkor azt a vén kacért,
Hová tevé boldogtalan fiait?”

FacebookTwitterGoogle+Megosztás

SÁRKÁNYFOG-VETEMÉNY

blog_trencsenyil_2016-1023

A nagy demonstrációt megelőző Civil Fórumon kaptam szót a HAT nevében. „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” mottóval arról szóltam, hogy október 7-én cikket írtam s küldtem a Népszabadságnak, a szerkesztő vissza is igazolta: hamarosan közölni fogja. Az alábbit:

Kikelt a „sárkányfog-vetemény” – Vörösmarty apokaliptikus látomása beteljesült.

Akár hiszik, akár nem a NER kormányának első /!/ intézkedése volt 2010 koranyarán: a „migráns” szó eltörlése az alighogy elfogadott Óvodai Nevelési Alapprogramból. (Nem lényegtelen a programmal kapcsolatos másik azonnali korrekció sem: azt a passzust törölték, melyben az „Óvónő távol tartja magát a nemi sztereotípiák alkalmazásától” mondat szerepelt. A „macsók kormánya” ezt sem tűrhette…) Szóval: olyan hogy migráns márpedig nincs! Hangzott a verdikt 2010-ben! Hiába készültek addigra gondos, ihletett tanítási-nevelési programok migráns gyerekek számára az integráció érdekében, multikulturális nevelésről, inklúzióról pedagógusoknak. Szó sem lehet róla! Kitörölni egy szakma nyelvéből, (ön)tudatából!

Hol vagyunk mára ettől!

A „migráns” szitokszó lett. Nem a „globális faluban” helyét kereső, különböző kényszerektől űzve hazáját elhagyni kényszerülő embertársunk szinonimája, hanem a „gonosz” betolakodóé, terrorista-jelölté – lett légyen az lélekvesztőn életét mentő kisgyerek, szamárháton menedéket kereső terhes asszony, akárki.

Olyannyira, hogy cigány származású tanítványaim körében egy külvárosi középiskolában figyeltem fel arra, hogy egymás fenyegetésére, szidalmazására, immár „szleng” kifejezésként használva „migránsozzák” egymást. Különleges acsarkodás a viszontválasz erre a sértésre.

Hátborzongató.

Kikelt a sárkányfog-vetemény.

Vas István verssorait morzsolgatom egy egészen más korszakról szóló híres színpadi műből. Vita a humanizmusról – ez volt a dal címe.

„Ha a gyűlölet szennyhulláma elönt, tán győzhetsz, de nem lehetsz nála különb….”

Milyen eszközünk maradt nekünk, humanistáknak?

Szelet, fagyot kiálló szelíd beszélgetés a Szabadság-téren? Jobbára önmagunkkal?

Tanító, érvelő szavak a facebookon, ha egy fertőzött – és fertőző – „gyűlöletbeteg” ádáz gyalázkodásba kezd, hovatovább a római pápa személye ellen is mondván, az is „Soros-ügynök”.

Nincs jó válaszunk.

Emlékezem. Amikor a Szabadság téren még járható volt a mélygarázs előtti építkezés, a majdani „Gábriel-szobor” talapzata, akkor néhányadmagammal Kishantosról származó magvakat, árpát, kukoricát hintettünk a frissen felásott földbe.

Hátha az „élet” legyőzi a gonoszságot.

Azóta immár az ezredik összejövetelt tervezik a tér konok ellenállói.

Vajon kikelnek-e még e magvak?

Majd így folytattam: hiába vártam a másnapi lapot. Október 8-án bemondta a rádió: a Népszabadságot bezárták.
Azt hiszem, meg kell követnem a Népszabadság szerkesztőit és olvasóit. A hivatkozott musical-songból még egy versszakot ide kellett volna írnom:

„Elkésett, hidd el, minden vita és filozófia már,
Mikor érveivel beleszól kattogva a gépi gitár
Tra-ta-tata-ta
Hiába itt a puszta szó:
Akármi újat sütsz ki,
Csak a szúrni-vágni-ütni
Marad az ultima ratio….”

Trencsényi László

Egyszervolt Iskola

Igaz, többről is tudok, de ennél az Egyszervolt-nál végigjártam a felszámolási eljárás rögös útját. Illetve…

Kezdődjék a mese!

Egyszer volt, hol nem volt, valahol Abszurdisztánon innen, a kidőlt KLIK bedőlt oldalán, volt egyszer egy szakképző iskola. Fenntartója egy nemzetközi érdekeltségű cég, az egyszerűség kedvéért nevezzük csak DUK-nak. Az iskolába okos, vidám gyerekek tanultak, nyíltszívű, nagy tudású tanárok tanítottak. A tanórák után is szívesen maradtak együtt, beszélgettek, tréfálkoztak, vitatkoztak egymással; ahogy ez egy modern mese hőseitől elvárható.

Teltek, múltak az évek, míg egy vészt jósló, sötét, viharos éjszakán Abszudisztán királya összehívta az ország bölcseit, és meghagyta nekik: addig ne kerüljenek a színe elé, amíg ki nem találják, hogyan lehetne eme intézmények lakóit elemészteni, falait a föld színével egyenlővé tenni, helyüket sóval behinteni. Tanakodtak a bölcsek, törték a fejüket, míg kitalálták: ezeknek az iskoláknak a vagyonát el kell kobozni, és ha a tulajdonos ez ellen netán szót emel, a fejét le kell üttetni. Tetszett a királynak az ötlet nagyon, azon nyomban szétküldte kengyelfutóit birodalma valamennyi zegzugába: akinek kedves az élete, mondjon le minden jogáról, vagyonáról különben halálnak halálával pusztul el.

A parancs hallatán a DUK vezetői úgy döntöttek: eladják iskolájukat az egyháznak; így ők egy kis pénzhez jutnak; tanulóik, tanáraik sorsa pedig jó kezekbe kerül.  Az elhatározást tett követte, az iskola a következő tanévet az egyház kiterjesztett, védelmező szárnyai alatt kezdhette meg.

A nagyhatalmú egyházfik már az első értekezleten közölték a tantestülettel: nem áll módjukban alkalmazni azokat a tanárokat, akik nem elég odaadó hívei vallásuknak. A levegő megfagyott, az arcokról lehervadt a mosoly; így kezdődött az iskola utolsó, végzetes tanéve.

Már az első félévben megindult a lélektani hadviselés, az egyéni „elbeszélgetések” vérfagyasztó sora. A túl erős és a túl gyenge lelkű alkalmazottak ekkor még önként mondtak fel és hagyták hátuk mögött másfél évtized alatt nagy gonddal, szeretettel felépített szellemi örökségüket.

A második félévben aztán a „tűrők-maradókra” lesújtott a vallási köntösbe öltöztetett gonoszság a fenntartó képében. Azonnali hatállyal felmondott, kirúgott mindenkit, akiben az ellenállás legkisebb jelét vélte felfedezni. A dolgozók bérének kifizetése akadozni kezdett; eleinte késedelmesen; egy alkalommal egy nylonszatyor készpénz formájában; végül már sehogy sem…

Közeledett a tanév vége, a megfogyatkozott tantestület már az utolsó vizsgára készítette fel a tanulóit. Akkorra az iskolát már rég lefejezték, a szaktanárokat elkergették… A „tűrők-maradók” hivatástudatból, ingyen és bérmentve levizsgáztatták a végzősöket, befogadó iskolákat kerestek az alsóbb évfolyamok tanulóinak. Miközben a tanárok ezzel voltak elfoglalva, megkezdődött az iskola végső kirablása a nagyhatalmú fenntartó által. Az utolsó vizsgára már csupán néhány szék és asztal maradt…

A nyári szünetben a „tűrők-maradók” ügyvédhez fordultak; ezzel kezdetét vette a rémmese második fejezete. A jog fogaskerekei Abszurdisztánban lassan őrölnek, és nem a kárvallott, hanem a bűnös jogait védi elsősorban. Ugyanazon ügyvédi iroda három ízben kérte be a Fenntartóval szembeni követelést bizonyító dokumentumokat. Háromszor kellett elmagyarázni nekik, hogy a fenntartó már héthatáron túl jár az iskola vagyonával, az ellopott bérekkel; és büntetőjogi felelősségük tudatában kijelentik, nem kaptak fizetést a kérdéses hónapokban. És ó, jaj, nem tudják bizonyítani, dokumentálni a ki nem fizetés tényét… És igen, elkövették azt a könnyelműséget, hogy nem néztek utána az új fenntartó vagyonának, nincs tudomásuk sötét üzelmeikről. Miután az ügyvédek hasztalan küldözgették leveleiket a csalóknak – akik persze nem vették át a leveleket, nem válaszoltak rá – ugye csodálkoztok, gyerekek? Ezek után végre a tűrők-maradók elindíthatták az adós alapítvány felszámolási eljárását. Akkor már több mint egy év eltelt az utolsó tanév vége óta, az Egyszervolt Iskola tanárai szétszéledtek a világban: volt, aki nyugdíjba ment, a többség talált új munkahelyet, és volt, aki meghalt…

Kijelölték az Abszurdisztán másik végén élő felszámolóbiztost, aki újra bekérte a szükséges, követelések jogosságát bizonyító dokumentumokat, majd fensőbbségének tudatában, barátilag megjegyezte: „Ki az, aki ingyen dolgozik?”

Végül aztán, ímmel-ámmal összehívott egy „hitelezői értekezletet”, persze hétköznap, munkaidőben; nehogy a „tűrők-maradók” könnyen eljöhessenek új munkahelyükről és mindenféle akadékoskodó kérdéseket tehessenek fel. Így a „hitelezői választmány” természetesen nem alakult meg; a felszámolóbiztos zavartalanul ismertethette a NAV szakmai állásfoglalását, amely szerint: „nem jogosult az Egyszervolt Iskola adataihoz való hozzáférésre és a bérgarancia igénybevételére.” Továbbá a Fővárosi Törvényszék „az iskolával szembeni felszámolási eljárás elrendelése iránti kérelmét elutasította azon az alapon, hogy az iskola nem tartozik a Cstv. hatálya alá.”

„A felszámoló vitatott hitelezői igényként állásfoglalást kért a Fővárosi Törvényszéktől, erre a mai napig választ még nem kapott.” Amely emberileg érthető, hiszen: „A hitelezői értekezlet bezárása előtt a felszámoló ügyvezetője tartott tájékoztatást a Bérgarancia Alap ellenőrzési rendszeréről és a felszámolóval szemben alkalmazható szankciókról…”

Remélem, tetszett a mese, kedves gyerekek?!

Igazán tanulságos volt: dolgozz szívből, hivatástudatból; add bele minden tudásodat, munkaerődet, és majd elnyered méltó jutalmadat.

Vagy mégsem??? A választ ne az erkölcstan tankönyvben keressétek…

Pataki Erika

Ellopott álmok

Anyuék állandóan veszekednek. Nincs idejük rám.
Anyu nekem soha nem énekelt.
Mondókát sem tanított, mert mindig rohant valahova.
Én szeretem Anyut.
Ő is biztosan szeret. Az anyák szokták szeretni a gyereküket.
Anyu most elment. Biztosan hamarosan visszajön. Csak egy ideig kell itt maradnom Zsuzsiéknál , ezért nem is fontos, hogy külön szobám legyen. Addig majd tanulok suli után az osztályban, amíg nem zavar el a takarító néni.
Én biztosan nem vagyok okos. Azért nem tudom megjegyezni amit tanulok. Anyu is mondta néha, hogy hülye vagyok. Azt is mondta, hogy nehogy azt higgyem, hogy nem kell elmennem dolgozni.
Nem kell itt annyit tanulni. Ő se tanult, mégis itt van… Mármint nem itt… Valahol… ezt régen mondta… Amikor még velem volt.
Én azért szeretnék… Az ofő szerint óvónőnek születtem. A magyartanárnő is azt mondta, hogy ügyes vagyok… Tényleg, nagyon szeretem a kicsiket…
Az ötven órát is óvodában dolgoztam le… Meg voltak velem elégedve. Imádtam ott.
De főiskola… Én? Főiskolára? … á nem… Hogy? Fel se vennének… Szerintem…
Na jó… Megpróbálom. Luca is jön az osztályból… Szuper, együtt azért könnyebb.
Tudunk segíteni egymásnak. Elég jól kijövünk Lucával.
Az alkalmasságin majd énekelni is kell… Hát nincs jó hangom, de a „Csatárit… ” azért el tudom énekelni.
Elég rekedtes a hangom… Vagy, nem tudom… Soha nem találom el, mit kellene énekelni… De gyakorolni fogunk Lucával. Együtt készülünk. Minden délután. Még hétvégén is.
Lucának sikerült. Megfelelt az alkalmasságin… Pedig Ő is nagyon félt az énekléstől…
Nekem azt mondták, hogy próbáljam meg jövőre újra… Az ének miatt nem lehetek óvónő…
Keressek valami más álmot… Ezt most elveszik Tőlem… Ezt is…

Pásztor Éva

A félelmről

Ha ma bármit olvasunk, a félelemről van szó. Arról a félelemről, amit mindannyian, akik többé-kevésbé legyőztük, másoknál látunk. Mindenki csodálkozik, hogy a többiek félnek, és értetlenül áll előtte. Csakhogy a félelemnek története van. Nagyon régen kezdődött. Olyan nagyon régen, hogy aki ma fél, meg se tudja fogalmazni. Az iskolákban sok gyerek önmagának se meri bevallani, hogy fél, szégyelli magát, gyűlöletet érez. Ennek oka gyakran egy-egy félelmetes tanár, aki mint az én általános iskolai magyartanárom, olyan félelmet keltett benne, hogy a táblánál meg se tudtam szólalni, és nem tudtam mondatot elemezni. Így dugul be a tanulási képesség, és csak akkor nyílik meg újra, ha lehetőséged lesz kifejezni, hogy mit érzel magaddal és a többiekkel szemben. Csak ekkor tudsz újra tanulni.

Vannak gyerekek, akik félnek iskolába menni. Sajnos vannak tanárok, akik a félelemmel igyekeznek megalapozni a tekintélyüket. Aki pedig fél, az nem akar feltűnni, csak keresi a módját, hogyan lehetne észrevétlen. Ha az iskolában olyan tanárral találkozik, aki kigúnyolja, gyakran egy életre magával viszi ezt az érzést. Így emlékszem én arra, amikor az egyik tanárom egy budapesti elitgimnáziumban azt mondta a göndör hajamra, hogy ilyen szép vécékefét még nem látott. Ezt a félelmet sokszor egy életen át hordozzuk magunkkal, és blokkolja a cselekedeteinket. Nem csak annak a tanárnak az óráján leszünk leblokkolva, hanem akár évekkel később más iskolákban, munkahelyeken is.

A félelem teszi, hogy akiben a félelem van, bosszút akar állni, mindegy is, kin. Így félnek a terroristák is, hogy aztán vadidegeneket repítsenek a levegőbe. A megalázásoknak a következménye a gyűlölet és a harag.

Sok felnőtt se tér vissza az iskolába szívesen, nem megy szülői értekezletre, mert zsigereiben még ott a félelem. Van, aki ezért kerüli felnőtt életében a továbbképzéseket, ahol újra osztályban kell ülnie. Ezért történt, hogy egy gyerek, akitől megkérdezték, hogy milyen lenne az ideális iskola, azt válaszolta: nem szabad, hogy olyan legyen, mint az iskola.

Mélyebb beszélgetések iskolás gyerekekkel gyakran futnak ki a félelemre, amit a megkérdezettek gyakran csak halkan suttogva mernek kimondani. Kivételt ezek alól csak olyan iskolákban tapasztaltam, ahol MINDEN tanár meg volt győződve arról, hogy a félelem nem nevelési eszköz, ahol minden tanár számára a félelemmentesség a szabadság gránit alapja, azzal együtt, hogy gyerekeinek szabad választást is biztosít a tananyagban, és egy önkormányzaton át az iskolai életben is.

Nem szabad azt csinálnunk, amit a mai iskolarendszer legszívesebben tesz: Bezár egy terembe, ugyanazt a feladatot adja mindenkinek, és aztán összehasonlítja  a teljesítményüket, azzal az illúzióval, hogy ez stimulálni fogja azokat, akik kevésbé jól teljesítenek. Ezzel szemben ilyenkor a gyakran rosszabbul teljesítők valójában félni fognak és szégyellni fogják magukat, később dühösek lesznek és megtelnek gyűlölettel.

Ám – és ez sem jobb – azok is szenvednek a félelemtől, akik jól teljesítenek. A tekintélyelvű iskola a legjobbakat is félelemben tartja. A legjobbakat az a félelem hatja át, hogy lecsúszhatnak, és a lecsúszottak sorsa jut majd nekik, látják, milyen. Sokan lesznek így közülük is szégyennel és félelemmel teltek, gyűlölködők és dühösek.

A félelem nem segít a tanulásban! A félelem összegörnyeszt, és tönkretesz. A félelem ellen fel kell lépnünk, az otthonokban, az iskolákban, a munkahelyeken, mindenütt.

Fóti Péter

Fóti Péter – Fóti Mihály – Miskolczy Zsuzsanna: Iskola- és osztálygyűlési kiskáté

Előszó

„Summerhillben van néhány olyan dolog, amihez én (Neill) jobban értek. Nem kérdezem meg a gyerekeket egy tanár alkalmazásával kapcsolatban. Ena (a feleségem) nem kérdezi meg őket az étkezési menüvel kapcsolatban. Én egyedül döntök arról, hogy hol legyenek a vészkijáratok. Ena dönt az egészséget illetőbizonyos dolgokról. Mi vesszük és javíttatjuk a bútorokat, mi döntjük el, hogy milyentankönyveket veszünk meg. Mindezek a kérdések nem tartoznak az önkormányzat hatáskörébe. A gyerekek nem is akarnak ebbe beleszólni. Az önkormányzat azt jelenti nekik, hogy foglalkoznak mindazokkal a problémákkal, amik az együttélés folyamán felmerülnek. Nem bízunk a gyerekekre olyan kérdéseket, amely meghaladná azt, amit valóban el tudnak dönteni.” A. S. Neill

Az alábbi írással abban igyekszünk segíteni osztályoknak, iskoláknak, hogy életüket sikeresebben irányítsák és szervezzék. Egy jó iskolagyűlés sokban hasonlít ahhoz, ahogy pl. egy parlamenti ülés zajlik. Egyéb jó példákat találhatunk jól működő egyesületeknél, vagy olyan iskoláknál, ahol ez már régóta gyakorlat. Először leírjuk, hogy szerintünk mit tud elérni egy jó iskola/osztálygyűlés, utána pedig megpróbáljuk elmondani mindazt, amit az ehhez vezető úton jónak gondolunk. Nyilván egy csomó kérdés nyitva marad majd, amit mindenkinek magának kell megválaszolnia, vagy fel lehet tenni magán az adott osztály/iskolagyűlésen, hátha a többiek tudnak egy jó választ, vagy ki tudnak

Egy megjegyzés: elsősorban az osztálygyűlésekkel foglalkozunk ebben az írásban. Vannak esetek, amikor az iskola olyan kicsi, hogy az iskolaközösség minden tagja könnyen befér egy kisebb (vagy nagyobb) terembe. Az igazán nagy iskolákban javasoljuk, hogy először jó osztálygyűléseket kezdeményezzetek, és ha ezek jól működnek, akkor könnyebb lesz iskolai szinten is megszervezni. Lehet, hogy először úgy tűnik, hogy egy osztály életét jól megszervezni gyerekjáték, de ha hozzáfogtok, hamar kiderül, hogy ez nincs így. Ám a sok munka biztosan meghozza gyümölcsét. A szövegbe számos linket tettünk, ahol egy-egy kérdésnek utána lehet olvasni. Egyébként is használja ki-ki saját stílusában, amit irtunk: aki akarja, olvassa végig elejétől a végéig, aki akarja,nézze át a kérdéseket, és ha valami felkelti kíváncsiságát, akkor olvassa el válaszunkat. Van, akinek ez az egész nagyon bonyolultnak fog tűnni. Tartson ki, és látni fogja, hogy még ha hibákat is csinál, egyre jobban fog működni idővel az egész!

A teljes dokumentum itt olvasható

Iskolagyűlések válságos időkben

A magyar oktatási rendszerben megmozdult valami. Sokan közülünk, akik már régóta látták a problémákat, nagy örömmel vették ezt a kezdeményezést, amit a miskolci Herman Ottó Gimnázium nyílt levele indított el. A futótűzszerűen terjedő aláírásgyűjtéshez eddig több mint 300 intézmény és több mint 22 000 aláíró csatlakozott. Ez engedményekre késztetheti a kormányzatot, de valószínűleg csak kozmetikai engedményekről lesz szó, és nem a döntő irányok megváltoztatásáról. Ezért hosszú küzdelemre kell készülnünk, nem csupán az utcákon, hanem az iskolákon belül is.

Ennek a változásnak lehetne az egyik színtere a demokratikus iskolagyűlés. (http://www.tani-tani.info/valodi_demokratikus_intezmenyek) A gyűlés összehívása elősegítheti, hogy az iskolák, addig is, amíg a mozgalom eredményeket ér el, úgy cselekedjenek, mintha az iskola máris jóval önállóbb lenne a központilag engedélyezettnél, vegyék fontolóra, mitől lehetne rögtön jobb az iskolai élet. Ilyen iskolagyűlést tartott egyszer Jerry Mintz Magyarországon a budapesti Rogers iskolában. Így emlékszem erre vissza:

Egy másik próbálkozás éppen az általunk meglátogatott Rogers iskolában történt, ahol az iskolai demokrácia tekintetében szintén nem jutottak tovább a vágynál. Azt, hogy ezen egyáltalán gondolkodtak, mutatja a tény, hogy ez volt az egyetlen hely Jerry látogatása alatt, ahol a gyerekek és a tanárok körben ülve várták Jerryt, lehetőséget adva neki, hogy bemutassa, hogyan is működik egy igazi iskolagyűlés. Jerry megkérdezte a körben ülőket, tanárokat és gyerekeket, hogy mit csinálnának másképp, milyen javaslataik vannak. Egyszeriben izgalmas vita kezdődött olyan kérdésekről, amelyeket nem a tanárok vetettek fel: házi feladatok, szünetek. Mindenki komoly volt és koncentrált. Érvek és ellenérvek. Lassan az eredmények is kezdtek körvonalazódni, amikor felmerült a kérdés: ezt most tényleg be is vezetjük-e vagy nem. (http://www.demokratikusneveles.hu/index.php/jerry-mintz-szabadsag-es-demokracia)

Continue reading

Helyzetjelentés

Tanár vagyok a fővárosban, és civil önkéntesként tapasztaltam egy borsodi faluban a következőket (a településen nincs iskola, a szomszéd faluba járnak a gyerekek iskolába):

  1. Egyre jobban terjed, hogy a szülők magántanuló státuszt kérnek az iskolából sokat hiányzó gyerekeiknek, és ezt meg is kapják. Az általam ismert „magántanulók” a legnehezebb helyzetben élő gyerekek. Ismerek olyan 14 év alatti veszélyeztetett kislányt, akivel a gyámügy is kiemelten kénytelen foglalkozni, mégis megkapta a lehetőséget. Ezek a „magántanuló” státuszban levő gyerekek egyszerűen otthon vannak, nem kapnak mentort, de még tankönyvet sem. Senki sem foglalkozik velük.
  1. A településről az iskolába járó gyerekek jellemzően az 5. osztály környékén betöltik a 16. évet. Hiába szeretnének tovább is iskolába járni, az iskola nem engedi. (Volt egy kislány, akihez személyesen kiment az igazgató, és elmagyarázta, hogy már nem kell iskolába járnia, pedig ott a szülők szerették volna.) Az iskola esti, felnőtt programjába nem veszik be őket. A településen egyre több a 16. évet betöltött, 4. és 5. osztályt végzett kamasz, akinek semmi lehetősége a felzárkóztatásra.

Lehet, hogy ezek a történetek extrém esetek, de megtörténhetnek ma Magyarországon. Bízom benne, hogy valahol a nagy központi adatbázisban is nyomuk van.

 

Szergejev Zsuzsanna

J’accuse

Vádolom Magyarország Kormányát, mely testület kijátszva választói bizalmát a “nemzeti együttműködés rendszere” hazug jelszava alatt, a keresztény hagyományokra való hivatkozásokban rendre a krisztusi tanításokat megtagadva-megcsúfolva a magyar nemzet nemzetközi lejáratását és a nemzet egységének tragikus következményekkel járó agresszív szétszakítását teljesíti be cinikus gőggel.

A gazdasági-társadalmi átalakulások veszteseitől megvont szolidaritás és támogatás, a közösségek érdekérvényesítő erejének megtörése, a demokratikus közélet megcsúfolása, a közoktatásban önfeledten szorgalmazott etnikai szegregáció, a nyílt és burkolt rasszizmus hirdetése, legutóbb pedig más ordas eszmék gyilkos üldözése elől menekülő – segítségre szoruló – embertársaink ellen fordított mértéktelen gyűlöletkampány, az állam bevételeivel folytatott önkényes pazarlás, a média eszközrendszerének felelőtlen hazugsággyárrá formálása – mindezek a FIDESZ-KDNP kormány tartós jegyei. Felelőtlen országlásuk beláthatatlan következményeinek kárvallottja a több mint ezer éve multikulturális, bár tagadhatatlanul nem mindig egységes magyar nemzet.

Trencsényi László állampolgár, tanár

Vízityúk, avagy levelek embernyelven

Kedves Tanárnő!

Lányom ma estére kritikusan lepukkant fizikailag, azaz hányingere, fejfájása és orrdugulása van, folyamatos sírógörcsökkel kísérve.
A jelenség és állapot enyhítésére a holnapi nap folyamán itthon tartanám, délutáni orvoslátogatással fűszerezve a programot.
A vizit függvényében alakulna tanórai jelenléte a hét további részében.

A keddre bejelentett földrajz szódolgozat pótlásával kapcsolatban felveszem a kapcsolatot a szaktanerővel.

 

Kedves Szülőanya,

sajnálattal értesültem Vízityúk fedőnévvel fémjelzett kiskorú aggasztó fizikai státuszáról. Messzemenőkig támogatom immunrendszerének családi körben történő felturbózását. Tűkön ülve várakozom szíves értesítésükre, vajon körünkben üdvözölhetjük-e nevezett kiskorút a hét további tanítási napjain.

Napsugaras és holdfényes terminusokat kívánok Önöknek

of.

  Continue reading