„Hogyan lehet kiskapukkal kicselezni a jelenlegi oktatási rendszert”, avagy egy egyetemi hallgató széljegyzetei

gyogyped

– Szabó Anna írásához

Az elsődleges problémát szerintem az jelenti, hogy nincs tisztázva még karon belül sem, hogy melyik „fogyatékossági típus” ellátása kinek a felelőssége. Az SNI esetében kicsit könnyebb a dolgunk, mert a 32/2012 EMMI rendelet leírja a nyolc nagy kategóriát, ahol világos, kinek a felelőssége ellátni az ezzel élő embereket.

A BTMN-nél viszont a kritériumok:

  • életkorához viszonyítottan alulteljesít,
  • társaskapcsolati problémái vannak,
  • tanulási, magatartásszabályozási hiányosságokkal küzd,
  • közösségbe való beilleszkedése, személyiségfejlődése nehezített.

Elviekben a pszichopedagógusok feladata lenne foglalkozni a BTMN-es gyerekekkel, viszont ők nem tanulnak erről. „Tanulásban akadályozottak pedagógiája” (TANAK) szakon vannak „diszes” órák, de semmi módszertan nem hangzik el. Mi úgy tanuljuk, a pszichopedagógia hatásköre, ők úgy, hogy a TANAK hatásköre.

Tehát már a gyógypedagógiai oktatásrendszerből is kiesnek…

A tanulásban akadályozottság csak egy kis szelete a tanulási korlátok körének.

  • Külön van a tanulási nehézség, ami csak átmeneti, családi problémákra vagy hosszabb betegségekre vezethető vissza.
  • A következő fokozat a tanulási zavar, amiben már van idegrendszeri érintettség, de csak egy-egy területet érint, pl. számolás, olvasás, írás (a „diszek”).
  • A tanulásban akadályozottság pedig az, ahol a központi idegrendszer sérülése egyszerre több területen van jelen, átfogó és komplex problémát okoz minden képességterületen és enyhe értelmi fogyatékossággal jár együtt.

Tehát elvileg mi csak az ő ellátásukra vagyunk szakosodva, de akkor a másik két kategóriával ki foglalkozik? Sajnos többnyire senki L

Úgy gondolom, hogy ez is a TANAK gyógypedagógus felelőssége lenne, csak hát mondjuk ki: szar a képzés. Azért gyűlölöm ezt a szakirányt, mert az összes egyetemi oktató (tisztelet a kivételnek) teljes mértékben ki van égve, az összes szakirodalom a kőkorszakból származik és tele van fordítási hibákkal (így történhet meg, hogy a BTMN gyerekek teljesen kiesnek a képből).

Az SNI szintjén csak az autizmussal tudok példálózni, ahol szintén óriási hiányosságok vannak (bár legalább azt el lehet mondani az egyetemi oktatói gárdáról, hogy magasan képzettek és mindegyikük dolgozik egyidejűleg a terepen is). Van a többségi tanterv, meg IQ szerint enyhe értelmi fogyatékosokra adaptált tanterv, középsúlyos értelmi fogyatékosokra adaptált tanterv és így tovább.

Autizmusra adaptált tanterv egyáltalán nincs, pedig az esetek 60%-ában nincsen értelmi sérülés, egyszerűen csak a szocio-kommunikációs sérülés miatt nem tudják értelmezni a többségi tananyagot. Elvileg már összehívtak egy munkacsoportot, hogy megbízzák ennek a tantervnek a kidolgozásával, de egy ember vétója miatt ez mégsem történt meg….

A másik probléma itt, hogy ugyanúgy meg kell írni nyár végéig a tanmeneteket a tanároknak, viszont minden autizmussal élő tanuló más és más, első osztályban például lehetetlenség bármit megírni, hiszen még nem is ismerik a gyerekeket. Konkrétan arra tanítanak minket az egyetemen, hogyan lehet kiskapukkal kicselezni a jelenlegi oktatási rendszert (ami végül is hasznos lesz a terepen, de szomorú, hogy erre szorulunk, és az órákon rettegve suttognak az oktatók, hogy mindez nehogy kikerüljön a falakon túlra…)

A szakértői bizottságoknál nagyon sok esetben nem is helyénvaló diagnózist adnak, csak azért, mert szeretnének segíteni, hogy a gyerek megfelelő iskolába kerülhessen (benne van-e az alapító okiratban, hogy elláthatják-e, vagy sem), viszont sok esetben – még ha benne is van az alapítói okiratban –, akkor sincs szakember, terem, eszköz és így tovább.

Az utazói gyógypedagógus hálózatról talán már ne is beszéljünk… L

Mind a szakemberképzés, mind a sérült tanulók ellátása több sebből vérzik és estig sorolhatnám, milyen problémák vannak, valószínűleg még ennél is sokkal több, csak arra még nincsen rálátásom.

Hogy valami pozitívat is írjak: akármilyen rossz a rendszer, a leleményes gyógypedagógusoknak meg kell találniuk a módot arra, hogy elősegítsék a gyerkőcök fejlődését, és elsajátítsák azt a tudást és módszertant valahonnan, amivel segíthetnek. Aki elég lelkiismeretes, az remélhetőleg úgy sem fogja annyiban hagyni. (Reményeim szerint én sem J)

 

FacebookTwitterGoogle+Megosztás

Kosztel Krisztina: „A pedagógia csődje vagyok éppen”, avagy demokratikus nevelés az óvodában

Kosztel-Kriszta

Bevezető

Óvodában dolgozni szerintem a legnagyszerűbb dolog. Hogy a demokratikus nevelésnek van-e helye az óvodában? Erről akkor kezdtem el gondolkodni, amikor találkoztam Fóti Péter írásaival a demokratikus nevelésről. Olvastam a Demokratikus Nevelés Egyesület honlapját (www.demokratikusneveles.hu), könyveket (tag is vagyok) és minden mást, minden témában, aztán kialakítottam a saját működési elveimet, szabályaimat a csoportban, ahol dolgozom.

Saját példámból azt tudom, hogy mindig is gyűlöltem, ha a tanárok döntését nem lehetett megkérdőjelezni, ha szentírásként gondolták azt, amit, és ezáltal szenvedtem én és szenvedtek, szenvednek a gyerekeim A köznevelés túlszabályozott, felesleges tiltások halmaza. (Persze nem mindenki tartozik ebbe a körbe, ismerek nagyszerű, kivételes pedagógusokat is – minden gyereknek joga lenne hozzájuk járni iskolába.)

Az az egy biztos volt, hogy én teljesen máshogy akarom a munkámat végezni: elsődleges szempontom az, hogy jól érezzük magunkat a csoportban. Ami ehhez hozzátesz valami újat, és plusz muníciót ad, azt kipróbálom, finomítom, saját képünkre formálom.

Folyamatosan lavírozok minden területen, miközben él bennem a kettősség: meddig észszerűek a szabályok és meddig észszerű az innováció – persze ez okoz némi frusztrációt (és itt nem biztonsági, óvó-védő szabályokra gondolok, mert az természetesen nem vita tárgya, hanem pl., a módszertani szabadság, vagy a számomra értelmetlen, de leírt szabályok be nem tartása, például külső megjelenésekre vonatkozó szabályok stb.)

Az óvoda, mint lehetőség

Szerintem a mai nevelés-oktatás intézményrendszerében még mindig az óvoda az a hely, ahol a demokratikus nevelés csírái kialakíthatóak, felfedezhetőek. (Húszéves „felnőtt”családtagom szerint az óvoda volt az utolsó jó hely.)

Az óvodás korú gyerekek életkori sajátosságai miatt persze sok minden egyáltalán nem valósítható meg. Dúlnak bennük az érzelmek, aki reggel a barátom volt, nem biztos, hogy délután is az lesz. Megsértődnek, nehezen veszítenek bármiben, keresik saját maguk határait, mintákat követnek, önállóságuk még kevés dologra korlátozódik, kompromisszumra kevésbé képesek, miközben szabályokat kell követniük és így tovább, de ahogy nőnek, minden egyre stabilabb lesz J

Miért is működhet?

Az óvodában az első lényeges pozitív momentum, hogy a gyerek maga választja meg a tevékenységeit. A hozzáértőknek unalmas lesz (bocsánat) a kívülállóknak érdekes lehet. Bejön reggel és hozzákezd valamihez: ha éhes megreggelizik, épít a szőnyegen, bemegy a babaszobába, mesesarokba, levesz egy társasjátékot stb. Az óvodapedagógus pedig felkészült, benne van a fejében, hogy a tevékenységekben megvalósuló tanulást milyen módon fogja megvalósítani. Mindezt úgy, hogy alkalmazkodik a gyerekekhez. Kezdeményezéseket tartunk. Nem kérdezem meg a gyereket, hogy „van kedved halmazokkal műveleteket végezni?”, hanem előveszem a faleveleket, amiket gyűjtöttünk az udvaron, vagy otthonról hoztak, s elkezdem szétválogatni. Mennyivel izgalmasabb ez J, mert meg lehet fogdosni, szagolni, számolni, szét lehet válogatni szín, forma és ki tudja még hány szempont szerint. Közben lehet énekelni, felragasztani, morzsolni, beszélgetni az őszről, verset mondani, lemozogni a lehulló faleveleket Van olyan, aki úgy dönt, hogy nem jön oda (azaz nem vesz részt, bár itt jelzem, hogy nagyon kevés, de a füle ott van, és a partvonalról kiabálja be az ötleteit).

Tehát dönt arról, hogy mibe vonódik be.

Ebben az életkorban az elsődleges és legfontosabb tevékenység a szabad játék. Nálunk minden eszköz nyitott polcon van, azt vesz le, amit akar (festékek, társasok, papírok, bábok, nehéz lenne felsorolni). Béres Marcsitól tanulva az új játékokat (amiket itthon készítek), én is csak kirakom a polcra és várom, hogy mit kezdenek vele (majd a guta ütött meg, mikor egy hónapig hozzá sem nyúltak az egyikhez, aztán megtörtént a csoda, és sokkal jobban kihasználták, mint ahogy én eredetileg terveztem). Szóval, formáljuk egymást, tanulunk egymástól.

Tartunk-e gyűléseket?

Nem, vagyis igen, de inkább megbeszélés, vagy beszélgetés, vagy valami hasonló formában. A téma teljesen szabad, kinek mi jut az eszébe. Ilyenkor leülünk a szőnyegre, jellemzően gyümölcsevés előtt (ilyenkor már minden el van pakolva, készülünk az udvarra), és bárki előállhat bármilyen kérdéssel, kéréssel. Persze a legelején, mikor elkezdtük, akkor én voltam a téma-, vitaindító − mert csak el kellett kezdeni valahogy J

Mivel vegyes csoportunk van (3−7 évig) mindig vannak nagyon érett nagyok, akik már jól átlátják ennek a lényegét. Kezdetben a kicsik csak figyelnek. Volt már olyan is, hogy egy gyerek elmondta, hogy őt nagyon zavarja xy csúnya beszéde. Tőlem várta a segítséget, de bevallom, én is tehetetlen voltam, mivel már minden módszert végigzongoráztunk. Hirtelen kialakult egy mini „brainstorming”, ahol a gyerekek jellemzően büntetéseket eszeltek ki (válogatott kínzásokat bírtak kitalálni). Én, mint írástudó egy óriási lapra felrajzoltam a javaslatokat, majd szavazásra bocsátottuk a kérdést (szerencsére egy humánus büntetésre esett a szavazatok nagy többsége). Végül egy gyerek lerajzolta, és kifüggesztettük a szekrényre(itt most nem venném bele a kell-e a büntetés vagy sem témát). Nagyon jól bevált, mivel közös döntésen alapult, elfogadottá vált, de sajnos valamiért minden évben sor kerül erre − viszont emlékeznek rá.

Láttam tehát, hogy lehet és érdemes a dolgokat megbeszélni, mert a gyerekek szeretik, fontosnak tartják. Itt nagyon sok minden múlik a pedagóguson és leginkább a személyiségén.

Vannak olyan helyzetek, amikor a pedagógus dönt. Ezek a kérdések nem bocsáthatók szavazásra, a felnőtt kompetenciájába tartoznak: védelem, biztonság, higiénia. Nagy pozitívum viszont a nyitottságuk, együttműködő képességük, kíváncsiságuk, őszinteségük.

Nehézségek

Íme, egy lista a nehézségekről:

elfogadni, hogy

  • nem mindig te irányítasz,
  • te magad is szabályszegővé válsz (lásd: értelmetlen szabályok be nem tartása és tartatása, konfrontálódás elvek miatt),
  • ha más pedagógus van a csoportban (nem ismeri a csoport szokás-szabályrendszerét, nem érti a mi demokratikus működésünket, nincs hozzászokva a szavazáshoz),
  • minden olyan helyzet, amikor nem vagy jelen (pl. összevont csoport – érdekek, szabályok, vélemények ütköznek, hierarchikus viszony),
  • iskolába kerülés (pedagógusfüggő, demokratikus működés csírában elfojtása – nincs idő, ember a kérdések meghallgatására, nincs beleszólás, stb.)

Tehát a legnagyobb nehézség saját magad, és a környezeted.

Hogy lehet ezen változtatni? Nem tudom. Talán próbálkozni érdemes, hátha megtaláljuk azt a pontot, ami az akuttá váló közöny falát képes áttörni. A pedagógus társadalom elöregszik, s míg a pedagógusok nagy része a portfóliójával van elfoglalva, a gyerek megszűnik létezni. Lehetőséget a képzésben, vagy jó gyakorlat terjesztésében látok. Tudnunk kell(ene) időt szánni más módszerek megismerésére.

Hozzátenném, fogalmam sincs, hogy amit mi csinálunk, beválhat-e másoknál, hiszen ahányan vagyunk, annyifélék. Ezek a megoldások saját személyiséghez, adott csoporthoz vannak igazítva, tehát: meddig tudok elmenni anélkül, hogy ne haver legyek, hanem megmaradjak felnőttnek, de élvezzem a feltétlen bizalmat. Mi is csak próbálkozunk, van, ami beválik, és továbbfejlesztjük, van, ami „kukába kerül”.

Évkezdet és önreflexió

Így év elején már ezzel töltöm az időmet – átgondolok, tervezek, újratervezek, próbálok okulni a hibáimból, ötletelek, összegzek (és egy kicsit csapongok ide-oda).

Ami nekem mindig sokat segít, hogy nagyon sokszor „szülő szerepkörben” és nem pedagógusként vagyok jelen, sokat gondolok arra, hogy mit szólnék, ha az én gyerekemmel csinálnák ezt vagy azt. Év elején ez a minimum, amikor jönnek az új kicsik, hiszen gyakorlatilag pótanyává lépsz elő, de bármily furcsa, a nagyoknak is szükségük van erre. („Aludtam” én már egy hétig alvásidőben gyerekágyon, mert „B” majomcsimpaszkodással lógott rajtam, nem tudtam letenni.)

Nagyon fontos a szabályok lefektetése az elején (diktátorszerep), ez nem is kérdéses. A gyerekeknek kell a korlát, mert biztonságot ad. Szeptember-október időszakban ezek a legfontosabbak, állandó jelenlétet, magyarázatot, segítségadást kíván meg a felnőttől, de előnye az, hogy ha ez rendben megy, akkor a továbbiakban minimális erőfeszítést igényel.

Visszatérve a humánus szankcióra. Vannak helyzetek, amelyekkel egyáltalán nem tudok mit kezdeni, (és ez nem a kaki-pisi téma) fogalmam sincs, hogyan kéne lereagálnom. Egy példát mondok: egy 5 éves lány szájából ez a mondat hangzik el, mert egy másik gyerek szólt neki, hogy segítsen játékot pakolni: „Fogd be a pofádat, te büdös kurva!” − és közben vigyorog, majd megismétli.

Szóval nem tudok mit kezdeni vele, mert a gyerekek ugye ledöbbennek, várva, hogy én majd megmondom a tutit − és persze hirtelen reagálok, hogy így nem beszélünk egymással, és mit képzelsz… (a pedagógia csődje vagyok éppen).

Aztán átgondolva kipróbálok mindenféle kommunikációs technikákat, mivel az eset egyre többször ismétlődik, és semmi nem működik (kezdve az én-kommunikációtól a leülsz a székre és gondolkodsz címszóig). Közben egyre több szülő jelzi, hogy a gyerek is mondja otthon (eltanulták). És tulajdonképp „A”, az egyik óvodás volt a megmentőm, aki ezt felvetette egy megbeszélésen.

Aztán az, hogy a humánus megoldás (ahány éves, annyi ideig ül a széken, a többiek nem mehetnek hozzá közel, míg ott ül) azért nyerte-e meg a szavazást, mert én javasoltam, vagy tényleg lehetett építeni a belátásukra, hogy ebben az esetben a csoport érdekei felülírják az egyéni érdeket, nem tudom. Azért sok szavazatot kapott a „mossuk ki szappannal a száját”, „zárjuk be a szekrénybe” is.

Ami biztos, hogy bevált.

Feltételek, amik nélkül semmi nem megy

Nagyon szerencsés vagyok a kolléganőmmel, aki elfogadja az én másságomat, az örökös ötleteimet, és a semmi sem állandó álláspontomat. Szerencsére hasonlóak az elveink és képes engem tolerálni. Tulajdonképpen remekül kiegészítjük egymást, ami elengedhetetlen szempont a közös munkához. Mindketten nagyon fontosnak tartjuk, hogy előbb meg kell tanulni, tanítani a kommunikációt, mielőtt bármit is kezdenénk. A kezdeti sírós időszakban is nagyon fontos, hogy ezt megalapozzunk.

Első lépés

Gyakran teszek fel ilyen kérdéseket: hogyan tudnék neked segíteni, hogy ne legyél ilyen szomorú? Mit tudnánk együtt jól csinálni? (Volt már olyan is, hogy együtt sírtunk – ami egy nagyon jó feszültségoldó, és vicces is –, de nem bagatellizálja el a valós fájdalmat , csak átlendít egy időre). Hogyan tudnálak megnyugtatni? A vegyes csoport ebből a szempontból is nagyon szerencsés, hiszen a nagyobbak simán átveszik ezt a szerepkört, ha látják, hogy nem fér el több gyerek a kezedben.

Második lépés

Teljesen tudatosan bizonytalan leszek valamiben. Értsd: hülyét csinálok magamból, pl. indulunk az udvarra, késő ősz, de mindenképp zárt lábbelire van szükség, de én előveszem a nyári szandálomat is, mert nem mondta meg az anyukám, hogy miben menjek az udvarra. Felteszem a kérdést, hogy szerintetek melyiket vegyem fel? Aztán jól megbeszéljük, hogy melyiket miért nem, vagy igen. És nagyon helyesek, mert jönnek az udvaron, hogy ugye milyen jó hogy ezt vetted fel?

Ez persze (hogy hülyét játszom, vagy segítséget kérek, mert döntésképtelen vagyok) bárhol és bármikor lehetséges, én éppen akkor teszem, mikor eszembe jut − tehát nincs benne semmi tervszerűség, vagy tudatosság, simán ösztönlénnyé változom. Egyébként a gyerekek nagyon szeretnek engem kihúzni a bajból, mert épp egy gonosz manó arra járt és összezavarta a fejemben a gondolatokat. Ez a manó egyébként sokszor csintalankodik, pl. ellopja a mesénket, amit meg kell keresni, vagy elviszi a hangmanókat a zajsárkány birodalmába, ahonnan ki kell őket szabadítani, vagy összekeveri a ruháinkat, levelet ír nekünk stb.

Harmadik lépés

Amikor ezek a spontán beszélgetések-megbeszélések-érvelések jól mennek, akkor szoktam előjönni gyümölcsevés előtt valami problémával: szeretném, ha megbeszélnénk valamit. Engem ma nagyon zavart, hogy szólás nélkül járkáltok a mosdóba, és rángatjátok a függönyt. Szeretném meghallgatni, hogy ti mit gondoltok erről. És akkor itt lesz, akit szintén zavar, van akit kicsit sem, mert észre sem vette, van aki viccesnek tartja stb. Szoktam olyat is mondani: lehet, hogy ez csak engem zavar? Utána felteszem a következő kérdést: mit tegyünk, hogy ez ne így legyen? És akkor ötleteket adnak, megbeszéljük, hogy elfogadható-e, vagy nem, melyiknek mi a nehézsége.

Ebben a körben még nincs szavazás, kompromisszum jön létre, ami csoportszabály lesz. Ez nekem fontos, mert tulajdonképp az első olyan közös döntésünk, ami rajzolva felkerül a szekrényre. De voltak már kívánságok is, amiket felrajzoltunk csoportszabályként pl. ölelés, ha valakinek rossz kedve van.

Negyedik lépés

Ha a gyerekek azt látják, hogy te magad is (a sajátos felnőttségeddel) betartod a csoportszabályokat, egyre bátrabbak lesznek, felvetnek saját ötleteket, megbeszéljük, érvelünk mellette vagy ellene. pl. gyerek ötlet: szerintem úgy üljenek egy asztalhoz, hogy szemben legyenek egymással (megvitattuk, hogy jó ötlet-e).

Jellemzően nagycsoportos korukra érnek el arra a szintre, hogy vannak terveik az óvoda „megreformálására”. A kicsik lelkes hallgatóság, ritkán szólnak bele, a középsősök egyre bátrabbak az év vége felé.

A szomorú az, hogy mire beindul a folyamat, abba is marad, mert a nagyok elmennek suliba, így minden év az újrakezdésről szól. Bár ez is csoportfüggő, például most szeptemberben minden úgy működik, mintha tegnap hagytuk volna abba.

Ötödik lépés

A szavazás, mint a vége valaminek: Mire ezt a nagyon sok mindent már csípőből tudjuk, akkor persze megint én vagyok az, aki első körben szavazást kezdeményez. Megbeszéljük, hogy ez mit jelent, mik a következményei, konkrétan lefektetjük a szavazás szabályait.

Nem mondom, hogy könnyű volt a szavazás beindítása az elején, ez se egy diadalmenet. Volt olyan, aki mindenre feltette a kezét. Ez is egy újabb megbeszélést kívánt. (Ugye az oviban nagyon fontos, hogy az óvodás kérdezzen, szóljon, próbálkozzon a saját határaival, érveljen − én ezt is fontosnak tartom.) Erre találtam ki, hogy minden javaslatot felrajzolunk egy papírra − ez már némileg korlátozta a minden javaslatra leadok egy szavazatot módszert, de így se volt jó, aztán kitaláltuk, hogy úgy lenne a legjobb, ha névsor szerint szavaznánk. Én olvasom a neveket, akire sor kerül, mond valamit. Így kialakul egy eredmény, az felrajzolódik a szekrényre (ez a csoport életét befolyásoló dolgokra vonatkozik), de szerintem ez se jó, most mást fogok kitalálni.

Hátulütője: annyira belejönnek a szavazásba, hogy mindenről szavazni szeretnének (a legelképzelhetetlenebb apróságokról pl. piros vagy kék zoknit vegyek a tornához). Ez is kritikus pont, ilyenkor diktátor vagyok és rendíthetetlenül közlöm, hogy ez az ő saját döntése, mindenki olyan zoknit vesz fel, amilyet akar.

Befejezés

Nagyon hosszú folyamat ez, pontosabban nem lehet konkrét időhatárhoz kötni, nagyban függ a csoport összetételétől, a kommunikáció szintjétől, érettségétől stb.

Ne feledjük el, hogy itt óvodás korosztályról beszélünk, a saját életkori sajátosságaikkal. Itt a felnőttet még mintaként követik, nem kérdőjelezik meg a mondanivalóját. Az is fontos, hogy az óvodai élet a maga kötetlenségével, sokkal nagyobb és szabadabb terepet ad az önálló pedagógusi kezdeményezéseknek.

A lényeg szerintem abban van − eltérően az iskolától −, hogy itt komplexitásában kezeljük a dolgokat. Tehát, ha ősz és alma, akkor almaprojekt − azaz minden az almáról szól. A versek, a dalok, a mesék, az énekek, a festések stb. A tanulási folyamat minden esetben tevékenységközpontú, minél több érzékszervet bevonva, cselekedtetve − ezáltal jóval hatékonyabb is.

A gyerekek folyamatosan jönnek-mennek, nem ülnek egy helyben, ha nem érdekes, amit csinálunk, simán elmegy máshová. Izegnek-mozognak, kérdeznek, vitatkoznak, szóval minden feltétel adott a „beszélő” környezethez, ez pedig alapja a kommunikáció, vitakultúra, érvelés fejlődésének.

Minden egy hatalmas játék része, amihez elengedhetetlen az óvodapedagógus felkészültsége.

Ha a gyerek úgy érzi, hogy számít a döntése, és tiszteletben tartják azt (nem jön oda a kezdeményezésre, mert épp legózik, én meg nem szólongatom, hogy jöjjön), akkor együttműködővé válik. Ilyenkor van az, hogy nem jön oda, de az asztaltól bekiabálja a jó választ − tehát figyel −, miközben ha ráerőszakoltam volna a részvételt, csak a szabadulás pillanatát várta volna  – na, ehhez is kell egy kis önreflexió.

Zárszó

Azt gondolom, hogy amit és ahogyan csinálunk, az nem eget rengető találmány, biztos vagyok benne, hogy sok kollégám hasonló mentalitással dolgozik, és most az jár a fejében, hogy ezeket az egyértelmű dolgokat miért írtam le. Akinek hivatása az, hogy óvodásokkal tölti a mindennapjait, megtalálja a lehetőséget, hogy pozitívan teljenek a mindennapok, keresi az innovációkat, és él is velük. Persze ez sem fekete vagy fehér, vannak jó, sőt remek napok, de ugyanúgy tűzdeli az utat a nehézség és olykor a kudarc is.

De! Mindenkinek javasolnám, hogy próbálkozzon, ne adja fel. Az utat csak mi magunk találhatjuk meg. A gyerekek rendkívül jó partnerek mindenben. Nyitottak, érdeklődőek, és remek ötleteik vannak. Bízzunk bennük, ők még más szemmel látják a világot!

Szabó Anna: Volt egyszer egy törvénytervezet

SzaboAnnaVolt egyszer egy törvénytervezet. Gyorsan érő típus. Mire bárki rácsodálkozhatott volna érdemben, már törvény is lett belőle, érintve a BTMN és az SNI gyerekeket, családjaikat, a velük hivatalból foglalkozókat. A kategóriák elvileg tiszták és tisztázottak.

A BTMN történetisége Gyarmathy Éva nyomán:
SNI1 és SNI2 volt eredetileg “jogilag”. A BTMN az utóbbiból lett, mert az SNI mellé korábban ‘fejkvóta’ is járt. (Aminek az elköltését ugyan soha nem ellenőrizte senki, mert nem volt személyhez kötött, mint más országokban. Ha arra kellett, hát gázszámlát fizetett belőle az iskola. Már nincs emelt fejkvóta, egy gonddal kevesebb. Vagy sokkal több.)

Utána költségkímélés céljából a BTMN-re már nem járt többletpénz. Az illetékességi határok kevésbé szigorúak: nem gyógypedagógiai, azaz fejlesztőpedagógiai képzettséggel ellátható a BTMN gyerek, SNI nem. De fordítva a gyógypedagógus tarthatta a BTMN gyerek fejlesztő óráit is (különösen ahol a szülő nem kiabált, hogy az ő gyerekéhez gyógypedagógus hozzá ne nyúljon, mert majd attól lesz baja a gyereknek).

Mindkét gyerekcsoport fejlődése, s különösen együtt fejleszthetősége a többiekkel, a feltételektől függ:

  1. szaktudás: a tanító, tanár számára is – továbbképzés, ingyen, gyakorlatiasan;
  2. személyzet
  • mennyiség és képzettség – asszisztencia (pedagógiai és gyógypedagógiai);
  • gyógypedagógus, aki nem szaladgál az intézmények között, mert lassan a legtöbb intézmény ‘kitermel annyi gyereket”, amennyi legalább egy állást jelent az alapfokú oktatásban, hanem egy helyen dolgozik, kontaktórákat ad, konzultál, segíti az adott intézmény munkáját mindenestül;

3. eszközpark

  • helyiség, ahol végezhető a tevékenység – megfelelő méret, csend  a délutáni időszakban is.;
  • eszközök, beleszámítva, hogy a leggondosabb bánásmód mellett is időnként pótlásukra, újak beszerzésére van szükség;
  • az eszközparknak evidensen része kellene legyen a megfelelő tempóban működőképes számítógép, széles sávú, megbízható internettel, mert a neten fejlesztő lehetőségek széles tárháza található, nem csak tananyagok;

A szaktudásból már igényként szokott fakadni a differenciálás, ez lenne ugyanis mindennek a lelke. Ehhez is eszközök kellenek: szabadon választható anyagok széles köre. Ha takarékosan akarjuk megoldani, egy életkor után az is lehet, sőt legyen online. Sőt, nem egyszerűen online, de letölthető, szerkeszthető vagy akár még inkább interaktív.

Idő meg bizalom – a pedagógus felé. Aztán segítség. Nem ellenőrzés, nem kirakatórák, hanem a működés megfigyelése, és nem szankcionált, hanem változásában értékelt tevékenységelemzés, nem az egyén, hanem az intézmény szintjén. Pontosan tudjuk, hogy egy fecske nem csinál nyarat, de azt is, hogy egy jó intézmény hosszabb távon vagy felemeli a gyengébb kollégát, vagy megválik tőle. Tehát az intézményekbe pénz, paripa, fegyver, jó lovasok, és a továbbiakban fegyverutánpótlás, és nem alaki, hanem érdemi kiképzések folytatása.

Segítség lehetne az is, ha a korábbiakhoz hasonlóan meglévő bármilyen(!) pedagógus diploma mellé két év alatt teljes értékű, egyszakos gyógypedagógus diplomát lehetne szerezni levelező tagozaton, nem 6-7, hanem 4 félév alatt, amelyben nem elméleti és fogyatékosságtörténeti, hanem nagyon gyakorlatorientált tudás lenne, minden korábban megszerzett tudást beszámítanának (nem rónának fölösleges köröket az érintettek), és a mégis kötelező elmélet nagy része zömmel e-learningben valósulna meg. Ez persze elképesztően sok presztízs- és anyagi érdeket sért: pl. jóval kevesebb pénzt fizetnének a gyógypedagógus jelöltek a diplomájukért. A tantárgyak egy részéről kiderülhetne, hogy remek gyógypedagógus lehet valakiből az adott tantárgy tudásanyagának ismerete nélkül is. Ahogy megcsontosodott hagyományokat cipel a közoktatás, úgy lenne mit átgondolni a (gyógy)pedagógusképzésen is. Már ha az a cél, hogy 15 év múlva is legyenek a mindenkori gyermeki tudásszerzést intézményesen támogatni képes szakemberek.

Körmönfont ez a megfogalmazás? Lehet. Lehet, hogy iskola jelen formájában két évtized múlva már nem lesz, s kérdés, ezt veszteségként kell-e majd elkönyvelnünk. De tudásra, értékes együttlétre szomjazó gyerekek élnek majd akkor is. Sokfélék, akár nehézségekkel küzdők is. Ha ők elvesznek, az veszteség lesz. Mindannyiunké.

FRISSÍTVE! Pataki Erika: „Munkában élt az ember, mint a hangya” – avagy a jól végzett munka jutalma

Pataki_Erika

Vállalkozó tanár vagyok; ebben a minőségemben már 22 éve „nem létezem” (idézet Pokorny Zoltán volt oktatási minisztertől). Akkor azt hittem, ennél kedvezőtlenebb megítélésben már nem lehet részem. Tévedtem. Életpályám fordulópontjait Vörösmarty Mihály: Előszó című versének idézeteivel tudom legjobban érzékeltetni.

A nyolcvanas évek közepén szereztem tanári diplomát, majd rövid útkeresés után rátaláltam az akkoriban még ritkaságszámba menő alapítványi iskolák egyikére. Az egyszerűség kedvéért nevezzük „Kismester Oktató Kabinet”-nek, ahol azóta is tanítok, illetve „Tanítanék…”

„Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.”

Engedjenek meg egy rövid, rendhagyó, „önéletrajzi ihletésű” folyamatelemzést a szakképzésben eltöltött évtizedeimről. A belépésem pillanatától kezdve meghatott, lenyűgözött és maximális erőbedobásra sarkallt az a szeretetteljes bizalom, megelőlegezett tisztelet és megbecsülés, amellyel akkori kollégáim és az iskola vezetősége fogadott. Annak tudatában dolgozhattunk, hogy az iskola olyan lesz, amilyenné mi formáljuk. Tanulóink kitűnő bizonyítványokkal jelentkeztek hozzánk, sokszor a családi tradícióval dacolva akartak nálunk szakmát tanulni. Az ő törekvésük pedig minket, tanárokat, oktatókat is folyamatos tanulásra, önképzésre sarkallt. Valamennyien megterveztük a magunk „életpályamodelljét”, amelyet lehet, hogy nem így neveztünk, de mindenki képes volt a saját egyéniségének, képességeinek, vérmérsékletének leginkább megfelelő szakmai tevékenységét megtervezni és végrehajtani.

Én például a kilencvenes évek közepén úgy döntöttem, egyéni vállalkozóként fogok tanítani, úgy éreztem, a szakképzésben sokkal hitelesebb egy olyan tanár, aki folyamatosan megmérettetik a munkaerőpiacon, a saját bőrén, közvetlenül érzékeli azokat a kedvező, vagy kedvezőtlen törvényi szabályozásokat, gazdasági változásokat, amelyek a vállalkozások működtetését érintik. Legtöbben persze nem értették, miért adtam fel biztonságos, „nyugdíjas” állásomat a bizonytalan vállalkozás kedvéért, de engem jóérzéssel töltött el, hogy évről évre visszahívnak ugyanazokba az iskolákba tanítani, ahol volt alkalmam bizonyítani alkalmasságomat.

„A szellemek világa kialudt.”

2015-ben országszerte megalakultak szakképzési centrumok. Ez a tény önmagában még nem zavarta volna a magániskolák működését, de felerősödött ezen intézmények esztelen államosítására való, egyre gátlástalanabb törekvés. Ezzel párhuzamosan a szakképzésben bevezették azt a lehető legrosszabban értelmezett „duális képzést”, amely leginkább a középkori inasrendszerhez hasonlít, ahol a tanonc tökéletesen ki van szolgáltatva a gyakran hiányos műveltségű, személyiségzavarokkal küzdő, esetleg pszichopata  „mesternek”. Hiába vannak a legkorszerűbben felszerelt tanműhelyeink, jól felkészült szakoktatóink; a tanulók a „szakmát” sötét, mocskos, rosszul felszerelt munkahelyeken sajátítják el gyakran nulla empátiával, pedagógiai érzékkel, didaktikai ismerettel rendelkező „szakik” irányítása alatt.

Iskolánk mindezek ellenére eddig dacolt az egyre mostohábbá váló körülmények zivatarában.

„A vész kitört.”

A magániskolák egyre erőszakosabb államosításának egyik eszköze az állami támogatás csökkentése, karcsúsítása, esetleg megvonása ezen intézményektől. Ez a módszer rendkívül hatékonyan működik, 2016-ban már csak néhány haldokló alapítványi- és magániskola lézengett a rugalmatlan, pénzhiánnyal küzdő szakképzési centrumok rendszerében. A Kismester Oktató Kabinet is számos problémával küzdött; de mindvégig rendelkezett mindazon feltételekkel, melyek az állami támogatás folyósításának feltételei (jogerős működési engedély, szakképzési megállapodás, keretszámra vonatkozó engedély). Mindezek alapján a köznevelési törvény biztosítja és előírja az állami támogatást az intézmény feladatellátásához. Mi tanárok, oktatók továbbra is igyekeztünk tudásunk legjavát adni, tanulóink az idén is sikeresen levizsgáztak, országos és nemzetközi szakmai versenyeken előkelő helyezéseket értek el.

Az iskola kimagasló szakmai munkáját az is mutatja, hogy az intézmény szakmai és egyéb működése a különféle állami ellenőrzések során mindig maradéktalanul megfelelt az elvárásoknak, s az előírt jogszabályoknak – így volt ez a 2016/2017. tanévben is.

Mindezek ellenére a Kismester Oktató Kabinet „a 2016/2017-es tanévre vonatkozóan az ellátott köznevelési feladathoz kapcsolódó állami hozzájárulásból még nem kapott meg egyetlen fillért sem.

Az elhúzódó, több hivatalnál folyó közigazgatási eljárások miatt az állami támogatás késedelme azt eredményezte, hogy az iskola a partnereivel szemben 2017. május-júniusa óta, a pedagógusok és az iskola egyéb alkalmazottaival szemben 2017. június óta nem tudja teljesíteni kötelezettségeit. Emellett az iskola közel 750 szakmai vizsgát tett tanuló szakmai vizsgáztatásával kapcsolatos személyi és dologi jellegű költségeket sem tudja kifizetni az állami hozzájárulás hiányában.

A kialakult helyzetről az összes felügyeleti szervnek, szakállamtitkárságnak, a finanszírozást folyósító Magyar Államkincstárnak is tudomása van” (idézet az iskola partnereinek írt leveléből).

„Most tél van és csend és hó és halál”

Augusztus közepe van, két hét múlva kezdődik a tanév… Kezdődik? Kinek??

Fizetés nélkül, hivatástudatból, hobbiból fogunk jókedvűen, lelkesen, a XXI. század kihívásainak megfelelve tanítani?! Honnan veszi a bátorságot bárki, hogy ezt számon kérje az állami jóváhagyással becsapott, megalázott, kirabolt iskola tanáraitól?

„Kérdjétek akkor azt a vén kacért,
Hová tevé boldogtalan fiait?”

Utóirat:

A Kismester Oktató Kabinet profilt váltott: Boszorkány és Varázslóképző Szakgimnázium és Szakközépiskolaként működik tovább. Szeptember elsején a King’s Cross pályaudvar 9 és ¾. vágányáról elindult a Roxfort Express, fedélzetén azokkal a tanulókkal és tanárokkal, akik elég bátran rohantak a falnak a 9-es és 10-es peronjelző táblák között.

Cuthbert Binns professzor meghalt, de ez nem szegte tanítási kedvét; kísértet tanárként tanít tovább, mintha mi sem történt volna…

 

SÁRKÁNYFOG-VETEMÉNY

blog_trencsenyil_2016-1023

A nagy demonstrációt megelőző Civil Fórumon kaptam szót a HAT nevében. „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” mottóval arról szóltam, hogy október 7-én cikket írtam s küldtem a Népszabadságnak, a szerkesztő vissza is igazolta: hamarosan közölni fogja. Az alábbit:

Kikelt a „sárkányfog-vetemény” – Vörösmarty apokaliptikus látomása beteljesült.

Akár hiszik, akár nem a NER kormányának első /!/ intézkedése volt 2010 koranyarán: a „migráns” szó eltörlése az alighogy elfogadott Óvodai Nevelési Alapprogramból. (Nem lényegtelen a programmal kapcsolatos másik azonnali korrekció sem: azt a passzust törölték, melyben az „Óvónő távol tartja magát a nemi sztereotípiák alkalmazásától” mondat szerepelt. A „macsók kormánya” ezt sem tűrhette…) Szóval: olyan hogy migráns márpedig nincs! Hangzott a verdikt 2010-ben! Hiába készültek addigra gondos, ihletett tanítási-nevelési programok migráns gyerekek számára az integráció érdekében, multikulturális nevelésről, inklúzióról pedagógusoknak. Szó sem lehet róla! Kitörölni egy szakma nyelvéből, (ön)tudatából!

Hol vagyunk mára ettől!

A „migráns” szitokszó lett. Nem a „globális faluban” helyét kereső, különböző kényszerektől űzve hazáját elhagyni kényszerülő embertársunk szinonimája, hanem a „gonosz” betolakodóé, terrorista-jelölté – lett légyen az lélekvesztőn életét mentő kisgyerek, szamárháton menedéket kereső terhes asszony, akárki.

Olyannyira, hogy cigány származású tanítványaim körében egy külvárosi középiskolában figyeltem fel arra, hogy egymás fenyegetésére, szidalmazására, immár „szleng” kifejezésként használva „migránsozzák” egymást. Különleges acsarkodás a viszontválasz erre a sértésre.

Hátborzongató.

Kikelt a sárkányfog-vetemény.

Vas István verssorait morzsolgatom egy egészen más korszakról szóló híres színpadi műből. Vita a humanizmusról – ez volt a dal címe.

„Ha a gyűlölet szennyhulláma elönt, tán győzhetsz, de nem lehetsz nála különb….”

Milyen eszközünk maradt nekünk, humanistáknak?

Szelet, fagyot kiálló szelíd beszélgetés a Szabadság-téren? Jobbára önmagunkkal?

Tanító, érvelő szavak a facebookon, ha egy fertőzött – és fertőző – „gyűlöletbeteg” ádáz gyalázkodásba kezd, hovatovább a római pápa személye ellen is mondván, az is „Soros-ügynök”.

Nincs jó válaszunk.

Emlékezem. Amikor a Szabadság téren még járható volt a mélygarázs előtti építkezés, a majdani „Gábriel-szobor” talapzata, akkor néhányadmagammal Kishantosról származó magvakat, árpát, kukoricát hintettünk a frissen felásott földbe.

Hátha az „élet” legyőzi a gonoszságot.

Azóta immár az ezredik összejövetelt tervezik a tér konok ellenállói.

Vajon kikelnek-e még e magvak?

Majd így folytattam: hiába vártam a másnapi lapot. Október 8-án bemondta a rádió: a Népszabadságot bezárták.
Azt hiszem, meg kell követnem a Népszabadság szerkesztőit és olvasóit. A hivatkozott musical-songból még egy versszakot ide kellett volna írnom:

„Elkésett, hidd el, minden vita és filozófia már,
Mikor érveivel beleszól kattogva a gépi gitár
Tra-ta-tata-ta
Hiába itt a puszta szó:
Akármi újat sütsz ki,
Csak a szúrni-vágni-ütni
Marad az ultima ratio….”

Trencsényi László

Egyszervolt Iskola

Igaz, többről is tudok, de ennél az Egyszervolt-nál végigjártam a felszámolási eljárás rögös útját. Illetve…

Kezdődjék a mese!

Egyszer volt, hol nem volt, valahol Abszurdisztánon innen, a kidőlt KLIK bedőlt oldalán, volt egyszer egy szakképző iskola. Fenntartója egy nemzetközi érdekeltségű cég, az egyszerűség kedvéért nevezzük csak DUK-nak. Az iskolába okos, vidám gyerekek tanultak, nyíltszívű, nagy tudású tanárok tanítottak. A tanórák után is szívesen maradtak együtt, beszélgettek, tréfálkoztak, vitatkoztak egymással; ahogy ez egy modern mese hőseitől elvárható.

Teltek, múltak az évek, míg egy vészt jósló, sötét, viharos éjszakán Abszudisztán királya összehívta az ország bölcseit, és meghagyta nekik: addig ne kerüljenek a színe elé, amíg ki nem találják, hogyan lehetne eme intézmények lakóit elemészteni, falait a föld színével egyenlővé tenni, helyüket sóval behinteni. Tanakodtak a bölcsek, törték a fejüket, míg kitalálták: ezeknek az iskoláknak a vagyonát el kell kobozni, és ha a tulajdonos ez ellen netán szót emel, a fejét le kell üttetni. Tetszett a királynak az ötlet nagyon, azon nyomban szétküldte kengyelfutóit birodalma valamennyi zegzugába: akinek kedves az élete, mondjon le minden jogáról, vagyonáról különben halálnak halálával pusztul el.

A parancs hallatán a DUK vezetői úgy döntöttek: eladják iskolájukat az egyháznak; így ők egy kis pénzhez jutnak; tanulóik, tanáraik sorsa pedig jó kezekbe kerül.  Az elhatározást tett követte, az iskola a következő tanévet az egyház kiterjesztett, védelmező szárnyai alatt kezdhette meg.

A nagyhatalmú egyházfik már az első értekezleten közölték a tantestülettel: nem áll módjukban alkalmazni azokat a tanárokat, akik nem elég odaadó hívei vallásuknak. A levegő megfagyott, az arcokról lehervadt a mosoly; így kezdődött az iskola utolsó, végzetes tanéve.

Már az első félévben megindult a lélektani hadviselés, az egyéni „elbeszélgetések” vérfagyasztó sora. A túl erős és a túl gyenge lelkű alkalmazottak ekkor még önként mondtak fel és hagyták hátuk mögött másfél évtized alatt nagy gonddal, szeretettel felépített szellemi örökségüket.

A második félévben aztán a „tűrők-maradókra” lesújtott a vallási köntösbe öltöztetett gonoszság a fenntartó képében. Azonnali hatállyal felmondott, kirúgott mindenkit, akiben az ellenállás legkisebb jelét vélte felfedezni. A dolgozók bérének kifizetése akadozni kezdett; eleinte késedelmesen; egy alkalommal egy nylonszatyor készpénz formájában; végül már sehogy sem…

Közeledett a tanév vége, a megfogyatkozott tantestület már az utolsó vizsgára készítette fel a tanulóit. Akkorra az iskolát már rég lefejezték, a szaktanárokat elkergették… A „tűrők-maradók” hivatástudatból, ingyen és bérmentve levizsgáztatták a végzősöket, befogadó iskolákat kerestek az alsóbb évfolyamok tanulóinak. Miközben a tanárok ezzel voltak elfoglalva, megkezdődött az iskola végső kirablása a nagyhatalmú fenntartó által. Az utolsó vizsgára már csupán néhány szék és asztal maradt…

A nyári szünetben a „tűrők-maradók” ügyvédhez fordultak; ezzel kezdetét vette a rémmese második fejezete. A jog fogaskerekei Abszurdisztánban lassan őrölnek, és nem a kárvallott, hanem a bűnös jogait védi elsősorban. Ugyanazon ügyvédi iroda három ízben kérte be a Fenntartóval szembeni követelést bizonyító dokumentumokat. Háromszor kellett elmagyarázni nekik, hogy a fenntartó már héthatáron túl jár az iskola vagyonával, az ellopott bérekkel; és büntetőjogi felelősségük tudatában kijelentik, nem kaptak fizetést a kérdéses hónapokban. És ó, jaj, nem tudják bizonyítani, dokumentálni a ki nem fizetés tényét… És igen, elkövették azt a könnyelműséget, hogy nem néztek utána az új fenntartó vagyonának, nincs tudomásuk sötét üzelmeikről. Miután az ügyvédek hasztalan küldözgették leveleiket a csalóknak – akik persze nem vették át a leveleket, nem válaszoltak rá – ugye csodálkoztok, gyerekek? Ezek után végre a tűrők-maradók elindíthatták az adós alapítvány felszámolási eljárását. Akkor már több mint egy év eltelt az utolsó tanév vége óta, az Egyszervolt Iskola tanárai szétszéledtek a világban: volt, aki nyugdíjba ment, a többség talált új munkahelyet, és volt, aki meghalt…

Kijelölték az Abszurdisztán másik végén élő felszámolóbiztost, aki újra bekérte a szükséges, követelések jogosságát bizonyító dokumentumokat, majd fensőbbségének tudatában, barátilag megjegyezte: „Ki az, aki ingyen dolgozik?”

Végül aztán, ímmel-ámmal összehívott egy „hitelezői értekezletet”, persze hétköznap, munkaidőben; nehogy a „tűrők-maradók” könnyen eljöhessenek új munkahelyükről és mindenféle akadékoskodó kérdéseket tehessenek fel. Így a „hitelezői választmány” természetesen nem alakult meg; a felszámolóbiztos zavartalanul ismertethette a NAV szakmai állásfoglalását, amely szerint: „nem jogosult az Egyszervolt Iskola adataihoz való hozzáférésre és a bérgarancia igénybevételére.” Továbbá a Fővárosi Törvényszék „az iskolával szembeni felszámolási eljárás elrendelése iránti kérelmét elutasította azon az alapon, hogy az iskola nem tartozik a Cstv. hatálya alá.”

„A felszámoló vitatott hitelezői igényként állásfoglalást kért a Fővárosi Törvényszéktől, erre a mai napig választ még nem kapott.” Amely emberileg érthető, hiszen: „A hitelezői értekezlet bezárása előtt a felszámoló ügyvezetője tartott tájékoztatást a Bérgarancia Alap ellenőrzési rendszeréről és a felszámolóval szemben alkalmazható szankciókról…”

Remélem, tetszett a mese, kedves gyerekek?!

Igazán tanulságos volt: dolgozz szívből, hivatástudatból; add bele minden tudásodat, munkaerődet, és majd elnyered méltó jutalmadat.

Vagy mégsem??? A választ ne az erkölcstan tankönyvben keressétek…

Pataki Erika

Ellopott álmok

Anyuék állandóan veszekednek. Nincs idejük rám.
Anyu nekem soha nem énekelt.
Mondókát sem tanított, mert mindig rohant valahova.
Én szeretem Anyut.
Ő is biztosan szeret. Az anyák szokták szeretni a gyereküket.
Anyu most elment. Biztosan hamarosan visszajön. Csak egy ideig kell itt maradnom Zsuzsiéknál , ezért nem is fontos, hogy külön szobám legyen. Addig majd tanulok suli után az osztályban, amíg nem zavar el a takarító néni.
Én biztosan nem vagyok okos. Azért nem tudom megjegyezni amit tanulok. Anyu is mondta néha, hogy hülye vagyok. Azt is mondta, hogy nehogy azt higgyem, hogy nem kell elmennem dolgozni.
Nem kell itt annyit tanulni. Ő se tanult, mégis itt van… Mármint nem itt… Valahol… ezt régen mondta… Amikor még velem volt.
Én azért szeretnék… Az ofő szerint óvónőnek születtem. A magyartanárnő is azt mondta, hogy ügyes vagyok… Tényleg, nagyon szeretem a kicsiket…
Az ötven órát is óvodában dolgoztam le… Meg voltak velem elégedve. Imádtam ott.
De főiskola… Én? Főiskolára? … á nem… Hogy? Fel se vennének… Szerintem…
Na jó… Megpróbálom. Luca is jön az osztályból… Szuper, együtt azért könnyebb.
Tudunk segíteni egymásnak. Elég jól kijövünk Lucával.
Az alkalmasságin majd énekelni is kell… Hát nincs jó hangom, de a „Csatárit… ” azért el tudom énekelni.
Elég rekedtes a hangom… Vagy, nem tudom… Soha nem találom el, mit kellene énekelni… De gyakorolni fogunk Lucával. Együtt készülünk. Minden délután. Még hétvégén is.
Lucának sikerült. Megfelelt az alkalmasságin… Pedig Ő is nagyon félt az énekléstől…
Nekem azt mondták, hogy próbáljam meg jövőre újra… Az ének miatt nem lehetek óvónő…
Keressek valami más álmot… Ezt most elveszik Tőlem… Ezt is…

Pásztor Éva

A félelemről

Ha ma bármit olvasunk, a félelemről van szó. Arról a félelemről, amit mindannyian, akik többé-kevésbé legyőztük, másoknál látunk. Mindenki csodálkozik, hogy a többiek félnek, és értetlenül áll előtte. Csakhogy a félelemnek története van. Nagyon régen kezdődött. Olyan nagyon régen, hogy aki ma fél, meg se tudja fogalmazni. Az iskolákban sok gyerek önmagának se meri bevallani, hogy fél, szégyelli magát, gyűlöletet érez. Ennek oka gyakran egy-egy félelmetes tanár, aki mint az én általános iskolai magyartanárom, olyan félelmet keltett benne, hogy a táblánál meg se tudtam szólalni, és nem tudtam mondatot elemezni. Így dugul be a tanulási képesség, és csak akkor nyílik meg újra, ha lehetőséged lesz kifejezni, hogy mit érzel magaddal és a többiekkel szemben. Csak ekkor tudsz újra tanulni.

Vannak gyerekek, akik félnek iskolába menni. Sajnos vannak tanárok, akik a félelemmel igyekeznek megalapozni a tekintélyüket. Aki pedig fél, az nem akar feltűnni, csak keresi a módját, hogyan lehetne észrevétlen. Ha az iskolában olyan tanárral találkozik, aki kigúnyolja, gyakran egy életre magával viszi ezt az érzést. Így emlékszem én arra, amikor az egyik tanárom egy budapesti elitgimnáziumban azt mondta a göndör hajamra, hogy ilyen szép vécékefét még nem látott. Ezt a félelmet sokszor egy életen át hordozzuk magunkkal, és blokkolja a cselekedeteinket. Nem csak annak a tanárnak az óráján leszünk leblokkolva, hanem akár évekkel később más iskolákban, munkahelyeken is.

A félelem teszi, hogy akiben a félelem van, bosszút akar állni, mindegy is, kin. Így félnek a terroristák is, hogy aztán vadidegeneket repítsenek a levegőbe. A megalázásoknak a következménye a gyűlölet és a harag.

Sok felnőtt se tér vissza az iskolába szívesen, nem megy szülői értekezletre, mert zsigereiben még ott a félelem. Van, aki ezért kerüli felnőtt életében a továbbképzéseket, ahol újra osztályban kell ülnie. Ezért történt, hogy egy gyerek, akitől megkérdezték, hogy milyen lenne az ideális iskola, azt válaszolta: nem szabad, hogy olyan legyen, mint az iskola.

Mélyebb beszélgetések iskolás gyerekekkel gyakran futnak ki a félelemre, amit a megkérdezettek gyakran csak halkan suttogva mernek kimondani. Kivételt ezek alól csak olyan iskolákban tapasztaltam, ahol MINDEN tanár meg volt győződve arról, hogy a félelem nem nevelési eszköz, ahol minden tanár számára a félelemmentesség a szabadság gránit alapja, azzal együtt, hogy gyerekeinek szabad választást is biztosít a tananyagban, és egy önkormányzaton át az iskolai életben is.

Nem szabad azt csinálnunk, amit a mai iskolarendszer legszívesebben tesz: Bezár egy terembe, ugyanazt a feladatot adja mindenkinek, és aztán összehasonlítja  a teljesítményüket, azzal az illúzióval, hogy ez stimulálni fogja azokat, akik kevésbé jól teljesítenek. Ezzel szemben ilyenkor a gyakran rosszabbul teljesítők valójában félni fognak és szégyellni fogják magukat, később dühösek lesznek és megtelnek gyűlölettel.

Ám – és ez sem jobb – azok is szenvednek a félelemtől, akik jól teljesítenek. A tekintélyelvű iskola a legjobbakat is félelemben tartja. A legjobbakat az a félelem hatja át, hogy lecsúszhatnak, és a lecsúszottak sorsa jut majd nekik, látják, milyen. Sokan lesznek így közülük is szégyennel és félelemmel teltek, gyűlölködők és dühösek.

A félelem nem segít a tanulásban! A félelem összegörnyeszt, és tönkretesz. A félelem ellen fel kell lépnünk, az otthonokban, az iskolákban, a munkahelyeken, mindenütt.

Fóti Péter

Fóti Péter – Fóti Mihály – Miskolczy Zsuzsanna: Iskola- és osztálygyűlési kiskáté

Előszó

„Summerhillben van néhány olyan dolog, amihez én (Neill) jobban értek. Nem kérdezem meg a gyerekeket egy tanár alkalmazásával kapcsolatban. Ena (a feleségem) nem kérdezi meg őket az étkezési menüvel kapcsolatban. Én egyedül döntök arról, hogy hol legyenek a vészkijáratok. Ena dönt az egészséget illetőbizonyos dolgokról. Mi vesszük és javíttatjuk a bútorokat, mi döntjük el, hogy milyentankönyveket veszünk meg. Mindezek a kérdések nem tartoznak az önkormányzat hatáskörébe. A gyerekek nem is akarnak ebbe beleszólni. Az önkormányzat azt jelenti nekik, hogy foglalkoznak mindazokkal a problémákkal, amik az együttélés folyamán felmerülnek. Nem bízunk a gyerekekre olyan kérdéseket, amely meghaladná azt, amit valóban el tudnak dönteni.” A. S. Neill

Az alábbi írással abban igyekszünk segíteni osztályoknak, iskoláknak, hogy életüket sikeresebben irányítsák és szervezzék. Egy jó iskolagyűlés sokban hasonlít ahhoz, ahogy pl. egy parlamenti ülés zajlik. Egyéb jó példákat találhatunk jól működő egyesületeknél, vagy olyan iskoláknál, ahol ez már régóta gyakorlat. Először leírjuk, hogy szerintünk mit tud elérni egy jó iskola/osztálygyűlés, utána pedig megpróbáljuk elmondani mindazt, amit az ehhez vezető úton jónak gondolunk. Nyilván egy csomó kérdés nyitva marad majd, amit mindenkinek magának kell megválaszolnia, vagy fel lehet tenni magán az adott osztály/iskolagyűlésen, hátha a többiek tudnak egy jó választ, vagy ki tudnak

Egy megjegyzés: elsősorban az osztálygyűlésekkel foglalkozunk ebben az írásban. Vannak esetek, amikor az iskola olyan kicsi, hogy az iskolaközösség minden tagja könnyen befér egy kisebb (vagy nagyobb) terembe. Az igazán nagy iskolákban javasoljuk, hogy először jó osztálygyűléseket kezdeményezzetek, és ha ezek jól működnek, akkor könnyebb lesz iskolai szinten is megszervezni. Lehet, hogy először úgy tűnik, hogy egy osztály életét jól megszervezni gyerekjáték, de ha hozzáfogtok, hamar kiderül, hogy ez nincs így. Ám a sok munka biztosan meghozza gyümölcsét. A szövegbe számos linket tettünk, ahol egy-egy kérdésnek utána lehet olvasni. Egyébként is használja ki-ki saját stílusában, amit irtunk: aki akarja, olvassa végig elejétől a végéig, aki akarja,nézze át a kérdéseket, és ha valami felkelti kíváncsiságát, akkor olvassa el válaszunkat. Van, akinek ez az egész nagyon bonyolultnak fog tűnni. Tartson ki, és látni fogja, hogy még ha hibákat is csinál, egyre jobban fog működni idővel az egész!

A teljes dokumentum itt olvasható

Iskolagyűlések válságos időkben

A magyar oktatási rendszerben megmozdult valami. Sokan közülünk, akik már régóta látták a problémákat, nagy örömmel vették ezt a kezdeményezést, amit a miskolci Herman Ottó Gimnázium nyílt levele indított el. A futótűzszerűen terjedő aláírásgyűjtéshez eddig több mint 300 intézmény és több mint 22 000 aláíró csatlakozott. Ez engedményekre késztetheti a kormányzatot, de valószínűleg csak kozmetikai engedményekről lesz szó, és nem a döntő irányok megváltoztatásáról. Ezért hosszú küzdelemre kell készülnünk, nem csupán az utcákon, hanem az iskolákon belül is.

Ennek a változásnak lehetne az egyik színtere a demokratikus iskolagyűlés. (http://www.tani-tani.info/valodi_demokratikus_intezmenyek) A gyűlés összehívása elősegítheti, hogy az iskolák, addig is, amíg a mozgalom eredményeket ér el, úgy cselekedjenek, mintha az iskola máris jóval önállóbb lenne a központilag engedélyezettnél, vegyék fontolóra, mitől lehetne rögtön jobb az iskolai élet. Ilyen iskolagyűlést tartott egyszer Jerry Mintz Magyarországon a budapesti Rogers iskolában. Így emlékszem erre vissza:

Egy másik próbálkozás éppen az általunk meglátogatott Rogers iskolában történt, ahol az iskolai demokrácia tekintetében szintén nem jutottak tovább a vágynál. Azt, hogy ezen egyáltalán gondolkodtak, mutatja a tény, hogy ez volt az egyetlen hely Jerry látogatása alatt, ahol a gyerekek és a tanárok körben ülve várták Jerryt, lehetőséget adva neki, hogy bemutassa, hogyan is működik egy igazi iskolagyűlés. Jerry megkérdezte a körben ülőket, tanárokat és gyerekeket, hogy mit csinálnának másképp, milyen javaslataik vannak. Egyszeriben izgalmas vita kezdődött olyan kérdésekről, amelyeket nem a tanárok vetettek fel: házi feladatok, szünetek. Mindenki komoly volt és koncentrált. Érvek és ellenérvek. Lassan az eredmények is kezdtek körvonalazódni, amikor felmerült a kérdés: ezt most tényleg be is vezetjük-e vagy nem. (http://www.demokratikusneveles.hu/index.php/jerry-mintz-szabadsag-es-demokracia)

Continue reading