A hosszabb úton két kilométer, a rövidebben másfél. Általában apámmal vagy nagyanyámmal. Ritkán anyámmal. Az óvoda se segítette abban, hogy szívesen jöjjön értem.

A rózsaszín szalvétára emlékszem. Ahogy ázott az útszéli mélyedésben, benne a finom vajas-mézes kaláccsal, amit hozott. Belépett, s mutatta nyitott táskájában, amit nekem csomagolt. Csapot-papot ott hagyva futottam öltözni. Nem érdekelt az uzsonna, a kézmosás, az óvó néni, csak az, hogy itt van. A kalács is főleg azért, mert ő hozta nekem. Öltöztem, egyedül, ő meg állt mellettem, s hallgatta, hallgatta, ahogy az óvónő kisgyerekként szidja őt, hogy „Anyuka, ha gyakrabban járna erre, tudhatná, hogy ide nem kell hozni semmit. Most a kislány azért nem eszi meg a tojáskrémes kenyeret …”. Anyám tűrte szótlanul, én boldog voltam, hogy ő van itt. A körözöttes kenyér, a kedvenc sem kellett volna, nemhogy az utálatos ízű tojáskrémes. Aztán az első járdaszegélynél leesett a vajas-mézes kalács, s a korábban kapott megaláztatást rám zúdította, a még kisebb gyerekre. Az ügyetlen, kétbalkezes kislányára. A szavakra nem emlékszem, csak arra, hogy a kaláccsal szürkére ázott a ritka öröm: anyu jött értem.

Ha sütemény, akkor túrós. Főleg túrós. Szinte kizárólag túrós. Miként alakult ez így? Nem kakaós csiga, nem lekváros bukta, nem mákos kifli. Túrós táska. Apám munkaideje korán kezdődött, s így gyakran velem nyitott az óvoda. Vártuk a gangon, jöjjön végre az első dadus, hogy apám rábízhasson. Aprócska kerület, de mégiscsak a túlsó vége. Otthonról hajnalban, éhgyomorra indultunk, az óvodai reggeli gyerekként még beláthatatlan idő. Útba esett a vajas minőségi. Betértünk, s apám minden reggel megkérdezte: mit ennék? Túróst kértem. Ha volt. Ha már kisült. Ha még nem, akkor brióst kaptam. Szerencsés napokon közepén sárgásan sületlent, mert úgy ehető maradt a feltekert kalácska. Egyébként magában, innivaló nélkül száraz. Az a négy év, melyben az utat reggelenként túrósbatyu szegélyezte, így vált máig meghatározóvá. Ha sütemény, s választani lehet, akkor túrós. Continue reading →

Ha megteszed, talán nevetni, talán könnyezni fogsz. Ha emberből vagy, biztos, hogy nem leszel közömbös.

Tudod, milyen az esélytelenek lelki békétlenségével tölteni a napjaidat? Fogalmad sincs! Már megint történelem. Ki a francot érdekli Molotov meg Ribbentudoménki? És még fél óra kicsengetésig! Addig fix, hogy megőrülök… Még ez a rohadt eső is esik. Biztos attól fáj ilyen rohadtul a fejem.

Még szerencse, hogy ez a Tyúk pikkel a Fecóra, mert, ha engem kérdez, tuti, hogy beégek. A múltkor is azzal csesztetett, hogy így, meg úgy megbukok, ha nem kezdek el tanulni.

Vajon a Mari még haragszik rám?

Hopp, előveszik a füzetet. Kibányászom én is a táskámból, mert, ha nem, a Luvnya megint rám száll. Befirkálok valamit, akkor legalább óra végéig békén hagy.

Anyámék se tudnak másról locsogni, mint a továbbtanulásról, pedig nekem már ez a hét és fél év is több mint elég volt.

Basszus, nem találom a tollam! Biztos a tanszobán maradt tegnap, amikor azt a tutkó rajzot csináltam a Marinak. Reggel nem köszönt vissza, még rám se nézett, pedig a rajzot elvette.

– Te Laja! Van egy kölcsön tollad?

Na tessék, csak egy szót szólok, és már megint én vagyok a téma, pedig a Zoé már előre se fordul vagy fél órája.

…Hogyan is lehet eljutni idáig?

Egyszerűen. Be kell iratkozni egy általános iskola első osztályába. Ha nem tartozol a mázlisabbak közé, a nyolc év boldogtalanság szinte biztosan borítékolható. Hogyan kezdődött? Még másodikban, amikor azt a feladatot kellett matek órán hangosan megoldanom, hogy „Melyik az a szám, amelyik negyedének a fele 10?” Erre tisztán emlékszem, mert amikor azt mondtam, hogy 20, a Janó elkezdte, végül az egész osztály rajtam röhögött. Röhögni könnyű! A legtöbben ugyanúgy nem tudták, mint én! Amúgy ezt a feladatot még mindig nem értem, pedig egy kört is odarajzoltak mellé. Egy darabig bántott, hogy nem tudom megcsinálni és megtanulni a leckét. Egy idő után már fel se írtam. Ha bejelöltem a könyvbe, rend szerint nem találtam meg, vagy egyszerűen kiment teljesen a fejemből. Nyilvánvaló, hogy a tanulást nem nekem találták ki. Egyszerűen buta vagyok. Ezzel egyébként a legtöbb tanár egyetért, sőt tulajdonképpen még az anyám is. Akkor meg mi a rákért akarja, hogy továbbtanuljak?

Continue reading →

Szemei akár a gombok. Fényesen barnák s néha hirtelen eltűnnek.

Áprilisban született. A költészet napján. Az anyaméh alig 7 hónapnyi védelméből szinte berobbant a világunkba.
Még két kiló sem volt. A fején a haj inkább macska szőrére emlékeztetett. Alig sírt. Csak aludt. Mondták is a szomszédok, ismerősök: áldott jó kisfiú.

Most 4 éves. Ma megkaptuk a diagnózist: Asperger. Abból is olyannyira tipikus, hogy tanítani kéne. Akarják is. Mintapéldány.

Nem akartuk észrevenni. Nem akartuk mi kimondani, mondja ki más. Nem mertük kimondani. Pedig a jelek ott voltak. És mi, a családtagjai hallgattunk egymás előtt is. A biológia szakos nagymama. Én, a gyakorló gyógypedagógus másik nagymama, aki tanácsokat merészel adni másoknak. A pszichológus barátunk is sunnyogott. Csak a “mezítlábas” dajka nénik merték azt mondani, itt valami nincs rendben.

Pedig a jelek ott voltak. Continue reading →

Sírni bárki, bármiért tud…

Iskolaéretlenül érkező gyermekeknek túl sokat és nem elég alaposan tanítunk, miközben az általános iskola már rég nem nevelési intézmény, miközben neveletlen szülők neveletlen gyermekeit kellene tanítani. A gyakorló órák már csak emlékeinkben élnek. Rohamosan nő a tanulási nehézséggel küzdő gyermekek aránya. 2014-ben elérte a 10 %-ot. A legújabb törvényi módosítások szerint, a korábban maximum 3-mal ellentétben – ésszerű létszám – egyszerre 6 gyermeket is kihozhatok fejlesztésre. Ha a 45 percet 6 felé osztom, egy gyermeknek csupán 7 perc jut belőlem, bármilyen szuperül is differenciálok. Ilyen feltételek mellett nem fogják a gyermekek megkapni a heti két fejlesztő órát.

A pedagógiai asszisztenciát megnyirbálták, majd egy tollvonással egyszerűen eltörölték.

…észt osztani is…

.A pedagógusok létbizonytalanságban élnek, magányosak, kiégettek. Az egyetemek, főiskolák nem tanítják meg nekik, mit kezdjenek egy magatartás-, vagy tanulási problémás gyermekkel, pedig minden osztályba jut ilyenből legalább három.

A „briliáns” pedagógus-értékelési rendszernek “hála”, sokunk pályaelhagyóvá válik, de a 30 %-os alkalmatlansággal mit sem tud kezdeni a kormány, nem is biztos, hogy akar.

A valódi megoldás

Én csupán egy fecske vagyok, de sok fecske…?!

A legfőbb hiba „fentről” várni a megoldás kulcsát, miközben már rég nálunk van!

  Continue reading →

Visszabuktatott pedagógus lettem. El kell végeznem még egy szakot 1 millió vagy jó esetben 600 000 Ft-ért, hogy dolgozni tudjak tovább, mert az az EKTF-en elvégzett pedagógia szakos nevelőtanárim és fejlesztőpedagógia specializációm, valamint az ELTE-n szerzett pedagógia-pedagógiatanári diplomám nem elég ahhoz, hogy szociálpedagógusként tovább folytassam a munkámat a szakiskolában, ahol 14 éve dolgozom.

A köznevelési törvény előírása szerint az iskolák alkalmazhatnak szociálpedagógusokat, de 2013. szeptembere óta csak olyanokat, akiknek szociálpedagógia szakos diplomájuk van. Más alternatívát nem tartalmaz a törvény. A végzettségi előírástól akkor sem lehet eltekinteni, ha a szociálpedagógusi feladatok ellátója hosszú, eredményes gyakorlattal rendelkezik ezen a területen.

Nem tudom, hányan lehetünk az országban, akik nevelőtanári, pedagógia vagy más tanári szakkal látjuk el ezt a feladatot, ami nem kis kihívás szakiskolákban. Biztosan sokan, hiszen szociálpedagógus képzés csak a 90-es évek közepe óta létezik, a hozzá legközelebb álló korábbi szak a nevelőtanári volt. Jómagam és a Nyíregyházán élő kollégám 14 éve dolgozunk ebben a munkakörben.1997 és 2003 között az Eszterházy Károly Főiskolán végeztük a tanulmányainkat, és kaptunk pedagógia szakos nevelőtanári diplomát, fejlesztőpedagógia specializációval. Utána az ELTE-n szereztük meg a pedagógia szakos bölcsész és pedagógia szakos tanár diplomát. Akkoriban a főiskolán és az egyetemen is nagyon sokat kellett tanulni, nem volt elterjedt a számítógép használat és az internet. Csak nagy nehézségek árán tudtunk akár egy e-mailt küldeni. Előtte a nyíregyházi kollégám szakközépiskolát végzett óvodapedagógusként dolgozott, jómagam képesítés nélküli nevelőtanárként és szakközépiskolát végzett ápolónőként 13 évet töltöttem Budapesten. Mindkettőnket a gyermeki fejlődés és annak konstruktív irányba terelése érdekelt. Talán ebből adódott a barátságunk. Continue reading →

„Június volt s ujjongtunk, nincs tovább,
Most gyertek szabad mellű örömök
S pusztuljatok bilincses iskolák.”

Sok iskolában búcsúztatták a tanévet Ady Endre versének ezen soraival. A tanítás véget ért, megkezdődött a vakáció; elérkezett a fáradalmak kipihenésének ideje, felkészülés az újabb, az eddig megszokottól eltérő megpróbáltatásokra. Az általános iskolájuktól búcsúzó, szakmát választó nyolcadikosok még nem tudják, nem is tudhatják, mi vár rájuk a “bilincses iskolák” béklyóinak lehullása után a szakképzésben. A köznevelési törvény előírja „a gyermekek, fiatalok harmonikus lelki, testi és értelmi fejlődését, készségeik, képességeik, ismereteik, jártasságaik, érzelmi és akarati tulajdonságaik, műveltségük életkori sajátosságaiknak megfelelő, tudatos fejlesztését.” Szeptembertől viszont emberi erőforrások lesznek a vállalkozói-kamarai érdekérvényesítés eszközrendszerében. A közoktatás emberi értékeket a középpontba állító szemléletét felváltja a munka világának teljesítmény- és pénzközpontú szemlélete. Az elsajátításra váró tananyag mennyiségében, minőségében, a kompetenciafejlesztés módszertanában egyre szélesebb, egyre mélyülő szakadék tátong a közoktatás és a szakképzés között.  A szakadék fölötti átkelésben a fiatalok teljesen magukra vannak hagyva. Mindenki saját belátása, vérmérséklete szerint, az általa ismert eszközökkel próbálja áthidalni a mélységet. Csoda, hogy a szakképző intézményekben óriási mértékű a lemorzsolódás?

Az utóbbi években többször átalakították a középfokú szakképzés tartalmát, vizsgarendjét, vizsgakövetelményeit anélkül, hogy a képzésben, vizsgáztatásban tapasztalatokkal rendelkező szakembereket megkérdezték volna. A tanuló központú oktatást duális képzés váltja fel. Ez annyit jelent, hogy a tanulót a számára kijelölt gyakorlati helyén “betanítják” azon speciális munkafolyamatok elvégzésére, amelyet az adott munkahely igényel. A tanulmányi idő alatt csupán ezen tevékenységek begyakorlására van lehetőség ahelyett, hogy választott szakmájának minél több területét, minél alaposabban megismerhetné. Ezzel párhuzamosan ellehetetlenülnek az elmúlt évtizedekben kiépült oktatói bázisok, veszendőbe megy az a rengeteg munka, amelyet a szakképző intézetek a minőségi szakember-utánpótlás érdekében végeztek.

A kapkodva hozott döntések, átgondolatlan reformok hatásait megelégelve a vendéglátó szakképzésben dolgozók egy csoportja úgy döntött, hogy megpróbál valamit tenni a kialakult áldatlan állapotok ellen. Július 1-én megtartotta alakuló ülését a Vendéglátó Szakmai Oktatók Egyesülete (VSZOE). „Hívatlanul létezünk”, immár a szakképzésben is.  Continue reading →

Már nem csak a sziréna üvöltött. Ő is. Hallani nem lehetett a mindent beborító hangtól, de látni igen: nagyra nyitott szája széle fehéren, torkában a nyelvcsap rózsásan remegett.

Kicsi volt. Nagyon kicsi. Boltban, a csokoládék előtt is üvölthetett volna, de nem volt csokoládé. Kenyér se. Már jegyre se. Már bolt se.

Nem jártak vásárolni. Csak a pincébe, ha jött a hang. Ilyenkor anyja a nagyokat maga előtt terelve, a kicsit felkapva szaladt lefelé a lépcsőn. Őt anyja, ő a mackóját szorította magához. Felnőttnek se füle, se szeme barna rongydarab, belsejében kóc. Neki mackó. A biztonság. Még nem a mágikus, amiről ötévesen már tudta volna, csak fogni kell a bal mancsát, és akkor a bombák máshová esnek. Még csak a pelenka, a rongyocska biztonsága. Az, amelyikkel eltakarom az arcomat, s elmúlik vele minden rossz.

Mert a gyerekkor boldog. A gyerekeket nem kérdezik e felől, a felnőttek pedig ezt szokták mondani. Olyanok, akik nem emlékeznek a mackóra. Arra, amelyik a lépcsőn lefelé még megvolt, de a pincébe leérve már nem.

Így hát üvöltött. A szirénák hangja helyett már más tépte a pincében szorongók idegeit. A robbanások szüneteiben pedig anyám hangja.

– Hallgattassa már el a kölkét! – reccsent rájuk valaki.

Nagyanyám nem szólt vissza. Félt ő is, s anyámat csitította volna. Nem lehetett. Neki a mackó kellett. Amelyiktől megszűnt volna a világ. Az, amelyikben nem volt más fogódzó, csak a foszló barna rongy, benne a maréknyi kóccal. Anyjába sem lehetett belekapaszkodni. Ölelni nem tudott, csak szorítani. S most, amikor egyre többen, egyre hangosabban követelték, hogy hallgattassa el a kölkét, ütni. Megrázta őt, s mivel a kicsi pillanatnyi döbbenet után újra kezdte az üvöltést, megütötte.

Anyám tehát nem emlékezett a gyermekkorára. Amire emlékezett, benne a leejtett, elveszett mackóra, arról sose mondta, hogy boldog lett volna. Kereste egy életen át azt, amihez ő nem visszatérni akart. Meg akarta találni. Hitte, van kékmadár. Olyan, amelyik kézbe fogható. Akár kalitkába zárható. Félrelökött az útjából mindent, ami ebben a keresésben akadályozta.

Mindent és mindenkit. Continue reading →

Három éven keresztül egyik héten elmélet, másik héten gyakorlat. Ez volt a szakmunkásképzés lényege a szocializmust építő Magyar Népköztársaságban. Az „iskolai” héten szakmai elméleti és alapozó tantárgyakon kívül matematikát, irodalmat és történelmet is tanultak a szakmunkástanulók. Tanulmányaik végén történelemből szóbeli vizsgát kellett tenniük, matematikai ismereteiket a szakmai számítások vizsgatantárgy keretein belül kellett alkalmazniuk. A munkahelyi gyakorlat során pedig tanulófelelősök felügyelete mellett elsajátíthatták választott szakmájuk minden csínját-bínját. A tanulófelelősök általában a legkiválóbb, fiatal, lelkes szakmunkások voltak, akik gyakorlati tapasztalataik mellett nem ritkán elméletből is kikérdezték, korrepetálták a gondjaikra bízott tanoncokat.

Az ezredforduló környékén ezt a képzést váltotta fel a négy évig tartó szakképzés, amelynek első két évében csak közismereti tárgyakat, a második kettőben szakmai ismereteket tanultak a tanulók. Az iskolák oktatói jól felszerelt, „babakonyhának” becézett/csúfolt tanműhelyekben – legalább egyszer az életben – bemutathatták, elvégeztethették azokat az alapvető műveleteket, amelyek az adott szakma gyakorlásához nélkülözhetetlenek. Miután ez a képzési struktúra sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, most visszatérünk a régi képzés legtökéletlenebb formájához. Persze a világért sem valljuk be, hogy ilyen már volt Magyarországon: német modellre hivatkozunk, és duális képzésnek nevezzük ezt a változatot. A tanulókat tanulószerződés keretében kicsapjuk inaskodni a legkülönfélébb munkahelyekre. Szerencsés esetben itt tényleg megismerhetik a szakmát; a kevésbé szerencsések viszont könnyen a feketegazdaság peremén (vagy a kellős közepén) tengődő mocskos odúban, suhogós szabadidőruhában óbégató „mesterüktől” leshetik el nem létező elméleti tudásuk gyakorlati alkalmazásának fortélyait.

Ezt a „szakmaiságot” erősíti majd az a „komplex vizsga” is, amely felteszi a koronát az agyonspecializált szakképzés dicsőségére. A komplex vizsga ugyanis olyannyira gyakorlati központú, hogy a vizsgán a jelölteknek szinte semmiféle szakmai elméleti, alapozó ismeretükről nem kell számot adniuk! A szóbeli vizsga feleslegesnek találtatott, mert időigényes, mert túl sok papír kell a tételek kinyomtatásához, a feleletek kidolgozásához, értékeléséhez!!!  Ily’ meggyőző érv ellenében vitatkozni hasztalan… Continue reading →

Általában szeretjük a meséket. Amellett, hogy szórakoztatnak, gyönyörködtetnek, örök igazságokat találhatunk bennük. Évszázadokkal ezelőtt élt elődeink fogalmazták meg bennük álmaikat, vágyaikat, amelyeket mi, az atomkor „gyermekei” is magunkénak tekinthetünk. Megpróbáltatásaink, küzdelmeink eredményeként, jutalmaként mi is boldog, emberi életet szeretnénk élni. A XXI. században persze egy kicsit át kell értelmeznünk a klasszikus mesék szimbólumrendszerét, de adott esetben elegendő lehet a szereposztás „modernizálása” is. Képzeljük el például Grimm legszebb meséi közül „A két testvér” címűnek egy rövid részletét, a következő szereposztásban:

Oroszlán: EMMI
Királylány: diákok óvodától a felsőoktatásig
Az állatok gazdája: a (köz)oktatás
Medve, farkas, róka: a társadalmi hierarchia különböző szereplői
Nyúl: a pedagógusok

„Az oroszlán megdörzsölte a szemét, és látta, hogy a királylánynak nyoma sincs, a gazdájuk meg halott. Elkezdett rettenetesen üvölteni:
– Ki tette ezt? Medve, miért nem keltettél föl?
A medve meg a farkasnak:
– Miért nem keltettél föl?
A farkas a rókának:
– Miért nem keltettél föl?
A róka pedig a nyúlnak:
– Miért nem keltettél föl?
Szegény nyúl nem tudott mit felelni, ő lett a bűnbak. Rá akartak rontani, de kérlelni kezdte őket:
– Ne bántsatok, meglátjátok, jóváteszem, amit vétettem, életre keltem a gazdánkat. Tudok egy hegyet, terem ott egy gyökér, aki azt a szájába veszi, minden sebből és betegségből kigyógyul. Csak az a baj, hogy egy kicsit messze van, kétszáz mérföldnyire innét.
– Nem bánom, megkegyelmezek az életednek – mondta az oroszlán -, de egy nap alatt megjárd az utat, s elhozd azt a gyökeret, különben véged!”

Continue reading →

A kormányzat mellett a lakosság nagy része is osztja azt a véleményt, hogy a régi (háború előtti és szocializmusbeli) szakmunkásképzésből jó szakmunkások jöttek ki, és az ezredforduló előtt bevezetett rendszer – amikor a négyéves szakiskolai képzés első két évében elsősorban közismereti képzés folyt, és a szakmát csak két évig tanulták – a felelős azért, hogy nincsenek ma már jó szakmunkások. Ezzel indokolta a gazdasági kamara és a koncepciójukat elfogadó kormányzat, hogy visszaállította a hároméves szakmunkásképzést, amely alig tartalmaz közismereti elemeket.

Sokszor hangsúlyozzuk, hogy a most bevezetett rendszert méltányossági szempontból nem tartjuk elfogadhatónak – a zsákutcás képzés a változásokhoz alkalmazkodni képtelen, a munkaadók pillanatnyi igényeit kielégítő „egyszer használatos szakmunkásokat” képez.

Szerettem volna azonban azt is kimutatni, hogy a közvélekedéssel ellentétben nem is igaz, hogy 2+2-es, most megszüntetésre ítélt szakiskola rosszabb szakmunkásokat – pontosabban: rosszabb elhelyezkedési lehetőséggel bíró szakmunkásokat – képzett, mint a régi hároméves, szakmára koncentráló képzés.

A KSH foglalkoztatási adatainak elemzéséből a következőket tudtam megállapítani:

Röviden:

• a régi típusú szakmunkás végzettség a középiskolai expanzió után egyértelműen rosszabb esélyeket adott, mint a mostani
• a régi típusú szakközépiskolai végzettség rosszabb esélyeket adott, mint a mostani, érettségi után szerzett szakmai végzettség.
• az érettségi + szakma egyértelmű előny
• a jelenlegi szakiskolai végzettség a szakképzettség nélküli érettséginél nem rosszabb fiatal korban

Continue reading →