Sírni bárki, bármiért tud…

Sírni bárki, bármiért tud…

Iskolaéretlenül érkező gyermekeknek túl sokat és nem elég alaposan tanítunk, miközben az általános iskola már rég nem nevelési intézmény, miközben neveletlen szülők neveletlen gyermekeit kellene tanítani. A gyakorló órák már csak emlékeinkben élnek. Rohamosan nő a tanulási nehézséggel küzdő gyermekek aránya. 2014-ben elérte a 10 %-ot. A legújabb törvényi módosítások szerint, a korábban maximum 3-mal ellentétben – ésszerű létszám – egyszerre 6 gyermeket is kihozhatok fejlesztésre. Ha a 45 percet 6 felé osztom, egy gyermeknek csupán 7 perc jut belőlem, bármilyen szuperül is differenciálok. Ilyen feltételek mellett nem fogják a gyermekek megkapni a heti két fejlesztő órát.

A pedagógiai asszisztenciát megnyirbálták, majd egy tollvonással egyszerűen eltörölték.

…észt osztani is…

.A pedagógusok létbizonytalanságban élnek, magányosak, kiégettek. Az egyetemek, főiskolák nem tanítják meg nekik, mit kezdjenek egy magatartás-, vagy tanulási problémás gyermekkel, pedig minden osztályba jut ilyenből legalább három.

A „briliáns” pedagógus-értékelési rendszernek “hála”, sokunk pályaelhagyóvá válik, de a 30 %-os alkalmatlansággal mit sem tud kezdeni a kormány, nem is biztos, hogy akar.

A valódi megoldás

Én csupán egy fecske vagyok, de sok fecske…?!

A legfőbb hiba „fentről” várni a megoldás kulcsát, miközben már rég nálunk van!

  Continue reading

FacebookTwitterGoogle+Megosztás

Érdekel valakit?!

Visszabuktatott pedagógus lettem. El kell végeznem még egy szakot 1 millió vagy jó esetben 600 000 Ft-ért, hogy dolgozni tudjak tovább, mert az az EKTF-en elvégzett pedagógia szakos nevelőtanárim és fejlesztőpedagógia specializációm, valamint az ELTE-n szerzett pedagógia-pedagógiatanári diplomám nem elég ahhoz, hogy szociálpedagógusként tovább folytassam a munkámat a szakiskolában, ahol 14 éve dolgozom.

A köznevelési törvény előírása szerint az iskolák alkalmazhatnak szociálpedagógusokat, de 2013. szeptembere óta csak olyanokat, akiknek szociálpedagógia szakos diplomájuk van. Más alternatívát nem tartalmaz a törvény. A végzettségi előírástól akkor sem lehet eltekinteni, ha a szociálpedagógusi feladatok ellátója hosszú, eredményes gyakorlattal rendelkezik ezen a területen.

Nem tudom, hányan lehetünk az országban, akik nevelőtanári, pedagógia vagy más tanári szakkal látjuk el ezt a feladatot, ami nem kis kihívás szakiskolákban. Biztosan sokan, hiszen szociálpedagógus képzés csak a 90-es évek közepe óta létezik, a hozzá legközelebb álló korábbi szak a nevelőtanári volt. Jómagam és a Nyíregyházán élő kollégám 14 éve dolgozunk ebben a munkakörben.1997 és 2003 között az Eszterházy Károly Főiskolán végeztük a tanulmányainkat, és kaptunk pedagógia szakos nevelőtanári diplomát, fejlesztőpedagógia specializációval. Utána az ELTE-n szereztük meg a pedagógia szakos bölcsész és pedagógia szakos tanár diplomát. Akkoriban a főiskolán és az egyetemen is nagyon sokat kellett tanulni, nem volt elterjedt a számítógép használat és az internet. Csak nagy nehézségek árán tudtunk akár egy e-mailt küldeni. Előtte a nyíregyházi kollégám szakközépiskolát végzett óvodapedagógusként dolgozott, jómagam képesítés nélküli nevelőtanárként és szakközépiskolát végzett ápolónőként 13 évet töltöttem Budapesten. Mindkettőnket a gyermeki fejlődés és annak konstruktív irányba terelése érdekelt. Talán ebből adódott a barátságunk. Continue reading

A szakképzés, mint az oktatás mostohagyermeke

„Június volt s ujjongtunk, nincs tovább,
Most gyertek szabad mellű örömök
S pusztuljatok bilincses iskolák.”

Sok iskolában búcsúztatták a tanévet Ady Endre versének ezen soraival. A tanítás véget ért, megkezdődött a vakáció; elérkezett a fáradalmak kipihenésének ideje, felkészülés az újabb, az eddig megszokottól eltérő megpróbáltatásokra. Az általános iskolájuktól búcsúzó, szakmát választó nyolcadikosok még nem tudják, nem is tudhatják, mi vár rájuk a “bilincses iskolák” béklyóinak lehullása után a szakképzésben. A köznevelési törvény előírja „a gyermekek, fiatalok harmonikus lelki, testi és értelmi fejlődését, készségeik, képességeik, ismereteik, jártasságaik, érzelmi és akarati tulajdonságaik, műveltségük életkori sajátosságaiknak megfelelő, tudatos fejlesztését.” Szeptembertől viszont emberi erőforrások lesznek a vállalkozói-kamarai érdekérvényesítés eszközrendszerében. A közoktatás emberi értékeket a középpontba állító szemléletét felváltja a munka világának teljesítmény- és pénzközpontú szemlélete. Az elsajátításra váró tananyag mennyiségében, minőségében, a kompetenciafejlesztés módszertanában egyre szélesebb, egyre mélyülő szakadék tátong a közoktatás és a szakképzés között.  A szakadék fölötti átkelésben a fiatalok teljesen magukra vannak hagyva. Mindenki saját belátása, vérmérséklete szerint, az általa ismert eszközökkel próbálja áthidalni a mélységet. Csoda, hogy a szakképző intézményekben óriási mértékű a lemorzsolódás?

Az utóbbi években többször átalakították a középfokú szakképzés tartalmát, vizsgarendjét, vizsgakövetelményeit anélkül, hogy a képzésben, vizsgáztatásban tapasztalatokkal rendelkező szakembereket megkérdezték volna. A tanuló központú oktatást duális képzés váltja fel. Ez annyit jelent, hogy a tanulót a számára kijelölt gyakorlati helyén “betanítják” azon speciális munkafolyamatok elvégzésére, amelyet az adott munkahely igényel. A tanulmányi idő alatt csupán ezen tevékenységek begyakorlására van lehetőség ahelyett, hogy választott szakmájának minél több területét, minél alaposabban megismerhetné. Ezzel párhuzamosan ellehetetlenülnek az elmúlt évtizedekben kiépült oktatói bázisok, veszendőbe megy az a rengeteg munka, amelyet a szakképző intézetek a minőségi szakember-utánpótlás érdekében végeztek.

A kapkodva hozott döntések, átgondolatlan reformok hatásait megelégelve a vendéglátó szakképzésben dolgozók egy csoportja úgy döntött, hogy megpróbál valamit tenni a kialakult áldatlan állapotok ellen. Július 1-én megtartotta alakuló ülését a Vendéglátó Szakmai Oktatók Egyesülete (VSZOE). „Hívatlanul létezünk”, immár a szakképzésben is.  Continue reading

Hetedíziglen

Már nem csak a sziréna üvöltött. Ő is. Hallani nem lehetett a mindent beborító hangtól, de látni igen: nagyra nyitott szája széle fehéren, torkában a nyelvcsap rózsásan remegett.

Kicsi volt. Nagyon kicsi. Boltban, a csokoládék előtt is üvölthetett volna, de nem volt csokoládé. Kenyér se. Már jegyre se. Már bolt se.

Nem jártak vásárolni. Csak a pincébe, ha jött a hang. Ilyenkor anyja a nagyokat maga előtt terelve, a kicsit felkapva szaladt lefelé a lépcsőn. Őt anyja, ő a mackóját szorította magához. Felnőttnek se füle, se szeme barna rongydarab, belsejében kóc. Neki mackó. A biztonság. Még nem a mágikus, amiről ötévesen már tudta volna, csak fogni kell a bal mancsát, és akkor a bombák máshová esnek. Még csak a pelenka, a rongyocska biztonsága. Az, amelyikkel eltakarom az arcomat, s elmúlik vele minden rossz.

Mert a gyerekkor boldog. A gyerekeket nem kérdezik e felől, a felnőttek pedig ezt szokták mondani. Olyanok, akik nem emlékeznek a mackóra. Arra, amelyik a lépcsőn lefelé még megvolt, de a pincébe leérve már nem.

Így hát üvöltött. A szirénák hangja helyett már más tépte a pincében szorongók idegeit. A robbanások szüneteiben pedig anyám hangja.

– Hallgattassa már el a kölkét! – reccsent rájuk valaki.

Nagyanyám nem szólt vissza. Félt ő is, s anyámat csitította volna. Nem lehetett. Neki a mackó kellett. Amelyiktől megszűnt volna a világ. Az, amelyikben nem volt más fogódzó, csak a foszló barna rongy, benne a maréknyi kóccal. Anyjába sem lehetett belekapaszkodni. Ölelni nem tudott, csak szorítani. S most, amikor egyre többen, egyre hangosabban követelték, hogy hallgattassa el a kölkét, ütni. Megrázta őt, s mivel a kicsi pillanatnyi döbbenet után újra kezdte az üvöltést, megütötte.

Anyám tehát nem emlékezett a gyermekkorára. Amire emlékezett, benne a leejtett, elveszett mackóra, arról sose mondta, hogy boldog lett volna. Kereste egy életen át azt, amihez ő nem visszatérni akart. Meg akarta találni. Hitte, van kékmadár. Olyan, amelyik kézbe fogható. Akár kalitkába zárható. Félrelökött az útjából mindent, ami ebben a keresésben akadályozta.

Mindent és mindenkit. Continue reading

Duális szakképzés, avagy megint feltaláltuk a spanyolviaszt

Három éven keresztül egyik héten elmélet, másik héten gyakorlat. Ez volt a szakmunkásképzés lényege a szocializmust építő Magyar Népköztársaságban. Az „iskolai” héten szakmai elméleti és alapozó tantárgyakon kívül matematikát, irodalmat és történelmet is tanultak a szakmunkástanulók. Tanulmányaik végén történelemből szóbeli vizsgát kellett tenniük, matematikai ismereteiket a szakmai számítások vizsgatantárgy keretein belül kellett alkalmazniuk. A munkahelyi gyakorlat során pedig tanulófelelősök felügyelete mellett elsajátíthatták választott szakmájuk minden csínját-bínját. A tanulófelelősök általában a legkiválóbb, fiatal, lelkes szakmunkások voltak, akik gyakorlati tapasztalataik mellett nem ritkán elméletből is kikérdezték, korrepetálták a gondjaikra bízott tanoncokat.

Az ezredforduló környékén ezt a képzést váltotta fel a négy évig tartó szakképzés, amelynek első két évében csak közismereti tárgyakat, a második kettőben szakmai ismereteket tanultak a tanulók. Az iskolák oktatói jól felszerelt, „babakonyhának” becézett/csúfolt tanműhelyekben – legalább egyszer az életben – bemutathatták, elvégeztethették azokat az alapvető műveleteket, amelyek az adott szakma gyakorlásához nélkülözhetetlenek. Miután ez a képzési struktúra sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, most visszatérünk a régi képzés legtökéletlenebb formájához. Persze a világért sem valljuk be, hogy ilyen már volt Magyarországon: német modellre hivatkozunk, és duális képzésnek nevezzük ezt a változatot. A tanulókat tanulószerződés keretében kicsapjuk inaskodni a legkülönfélébb munkahelyekre. Szerencsés esetben itt tényleg megismerhetik a szakmát; a kevésbé szerencsések viszont könnyen a feketegazdaság peremén (vagy a kellős közepén) tengődő mocskos odúban, suhogós szabadidőruhában óbégató „mesterüktől” leshetik el nem létező elméleti tudásuk gyakorlati alkalmazásának fortélyait.

Ezt a „szakmaiságot” erősíti majd az a „komplex vizsga” is, amely felteszi a koronát az agyonspecializált szakképzés dicsőségére. A komplex vizsga ugyanis olyannyira gyakorlati központú, hogy a vizsgán a jelölteknek szinte semmiféle szakmai elméleti, alapozó ismeretükről nem kell számot adniuk! A szóbeli vizsga feleslegesnek találtatott, mert időigényes, mert túl sok papír kell a tételek kinyomtatásához, a feleletek kidolgozásához, értékeléséhez!!!  Ily’ meggyőző érv ellenében vitatkozni hasztalan… Continue reading

Mesejáték?

Általában szeretjük a meséket. Amellett, hogy szórakoztatnak, gyönyörködtetnek, örök igazságokat találhatunk bennük. Évszázadokkal ezelőtt élt elődeink fogalmazták meg bennük álmaikat, vágyaikat, amelyeket mi, az atomkor „gyermekei” is magunkénak tekinthetünk. Megpróbáltatásaink, küzdelmeink eredményeként, jutalmaként mi is boldog, emberi életet szeretnénk élni. A XXI. században persze egy kicsit át kell értelmeznünk a klasszikus mesék szimbólumrendszerét, de adott esetben elegendő lehet a szereposztás „modernizálása” is. Képzeljük el például Grimm legszebb meséi közül „A két testvér” címűnek egy rövid részletét, a következő szereposztásban:

Oroszlán: EMMI
Királylány: diákok óvodától a felsőoktatásig
Az állatok gazdája: a (köz)oktatás
Medve, farkas, róka: a társadalmi hierarchia különböző szereplői
Nyúl: a pedagógusok

„Az oroszlán megdörzsölte a szemét, és látta, hogy a királylánynak nyoma sincs, a gazdájuk meg halott. Elkezdett rettenetesen üvölteni:
– Ki tette ezt? Medve, miért nem keltettél föl?
A medve meg a farkasnak:
– Miért nem keltettél föl?
A farkas a rókának:
– Miért nem keltettél föl?
A róka pedig a nyúlnak:
– Miért nem keltettél föl?
Szegény nyúl nem tudott mit felelni, ő lett a bűnbak. Rá akartak rontani, de kérlelni kezdte őket:
– Ne bántsatok, meglátjátok, jóváteszem, amit vétettem, életre keltem a gazdánkat. Tudok egy hegyet, terem ott egy gyökér, aki azt a szájába veszi, minden sebből és betegségből kigyógyul. Csak az a baj, hogy egy kicsit messze van, kétszáz mérföldnyire innét.
– Nem bánom, megkegyelmezek az életednek – mondta az oroszlán -, de egy nap alatt megjárd az utat, s elhozd azt a gyökeret, különben véged!”

Continue reading

Jobbak lesznek a megváltoztatott szakképzési rendszerből kilépő szakmunkások?

A kormányzat mellett a lakosság nagy része is osztja azt a véleményt, hogy a régi (háború előtti és szocializmusbeli) szakmunkásképzésből jó szakmunkások jöttek ki, és az ezredforduló előtt bevezetett rendszer – amikor a négyéves szakiskolai képzés első két évében elsősorban közismereti képzés folyt, és a szakmát csak két évig tanulták – a felelős azért, hogy nincsenek ma már jó szakmunkások. Ezzel indokolta a gazdasági kamara és a koncepciójukat elfogadó kormányzat, hogy visszaállította a hároméves szakmunkásképzést, amely alig tartalmaz közismereti elemeket.

Sokszor hangsúlyozzuk, hogy a most bevezetett rendszert méltányossági szempontból nem tartjuk elfogadhatónak – a zsákutcás képzés a változásokhoz alkalmazkodni képtelen, a munkaadók pillanatnyi igényeit kielégítő „egyszer használatos szakmunkásokat” képez.

Szerettem volna azonban azt is kimutatni, hogy a közvélekedéssel ellentétben nem is igaz, hogy 2+2-es, most megszüntetésre ítélt szakiskola rosszabb szakmunkásokat – pontosabban: rosszabb elhelyezkedési lehetőséggel bíró szakmunkásokat – képzett, mint a régi hároméves, szakmára koncentráló képzés.

A KSH foglalkoztatási adatainak elemzéséből a következőket tudtam megállapítani:

Röviden:

  • a régi típusú szakmunkás végzettség a középiskolai expanzió után egyértelműen rosszabb esélyeket adott, mint a mostani
  • a régi típusú szakközépiskolai végzettség rosszabb esélyeket adott, mint a mostani, érettségi után szerzett szakmai végzettség.
  • az érettségi + szakma egyértelmű előny
  • a jelenlegi szakiskolai végzettség a szakképzettség nélküli érettséginél nem rosszabb fiatal korban

Continue reading

470 napja várok egy korrekt levelet. Nem jött. Ezért most és így:

Búcsúzom… (J.A. parafrázis)

Hatvankét éves lettem én.
Nem meglepetés, csak egy tény,
habár
ma már

Ped 1-ként mi mást tehetnék?
Csupán oktatni szeretnék
még egy
kicsit.

Tovább már úgysem léphetek,
Bár összegeznem még lehet
nektek, s
nekik.

Íme hát a portfólióm.
Csak neveket kell sorolnom.
Figyel-
jetek!

Regi, Éva, Zita, Anna,
Guszti, Tomi, Luca, Réka,
Fanni, s
Rami.

Miri, Marci, Juló, Bia,
Peti, Johi, Andris, Elza,
Fruzsi, s
Tony.

Peták, Benőc, Máté, Flóra,
Zsuka, Vera, Endre, Róza,
Gazsi, s
Bözsi.

Folytathatnám napestig én,
De minek, hisz nem feledém
senki
nevét.

Mert akkor is tanár vagyok,
Ki biztosan nyomot hagyott
minden-
kiben.

Budai Éva

NPK

A Pedagógus Kar köztestület lesz, a megjelölt pedagógusok pedig automatikusan válnak tagokká. A köztestület a közhatalom közvetítése meghatározott személyösszesség felé, a saját önigazgatása révén. A tagsága által végzett tevékenységhez kapcsolódó közfeladatot lát el, közfeladataihoz közhatalmi jogkörrel ruházható fel.

A nem állami szférában dolgozó pedagógusok, akik nem lesznek az NPK tagjai, ily módon nem tartoznak ehhez a pedagógusi hivatásrendhez, netán egy másik hivatásrend tagjai lesznek, akik tanárként is valamilyen más magyar állampolgárokat készítenek a jövő számára.

Magyarországon léteznek olyan szakmai kamarák, melyek tagjai tevékenységi körük révén hatósági feladatokat is ellátnak. Egy pedagógus közalkalmazottra, aki iskolában dolgozik, ez nem igaz. A közalkalmazott tanár iskolai alkalmazotti szerepében, ellentétben például az Oktatási Hivatallal, nem rendelkezik semmiféle hatósági jogkörrel. Így ha például szakmai okból egy érettségi javítási útmutatóval kapcsolatban korrekciót szeretne, nem dönthet saját kompetenciája alapján, hanem a hatósághoz kell fordulnia engedélyért. Amennyiben egyéb, szakmájából eredő hivatali tevékenységet végez, például érettségin vizsgaelnök, érettségifeladat-készítő stb., minden esetben külön szerződésben rögzített kötelezettségeket is vállal – például titoktartás, megvesztegethetetlenség -, ami mind szükséges és jogos. Continue reading

Kötés

Kötés a másik lábra. Hadd csússzon lassan ez is.

Tudhattam, valami jó is vár ma rám. Nem csak az emlékezés.
Nem abból, hogy itt szél kuszálta a térdig érő zöld vetést, amely lábon állt, jelezve, errefelé tisztelik az életet. A növényekét is. Mert a növény sorsa, hogy étellé, takarmánnyá, s nem az, hogy tárcsák alatt zöldtrágyává legyen.
Még talán abból sem, hogy gyönyörű ez a kisváros, s hogy az odavezető vasútvonal mentén egy állomás nevének táblája hirdeti: Szabó Magda sem csak a képzelet erejével teremtett.
Nem. Abból lehetett tudni, hogy észrevették. Felvették a Programba, s utána nem tekintették természetesnek, hogy 10 centire hajol könyv és füzet fölé még szemüvegben is. Elküldték a bizottsághoz, legyen szakértői vélemény és vele jogalap a kedvezményekhez, amelyekre nyilvánvalóan szüksége van vagy lesz.
Az első padban ül, középen. Maga választotta a helyét. Tudja, nem elbújni kell – megküzdeni. Kistermetű, még a kamaszkori növekedési lökés előtt. Arcbőre, mosolya kisfiúé.
Osztályfőnökével az igazgatói irodában ülünk le. Kapkodni nem kell. Most ez a dolgunk. Nem letudni szeretnénk, elvégezni.
– A programból kapott laptopot – meséli mosolyogva. – Az interaktív tábla képét azon követi, a kollégiumban azzal tanul.
A második iskola az évben, ahol a maguk emberségéből találtak megoldást. Nem a Megoldást. Egyet. Jót. Terjeszthetőt. Continue reading