Évtizedekig szakképző iskolákban tanítottam. Ennyi idő alatt rengeteg tapasztalatot szereztem, bőven volt időm felmérni diákjaim képességeit, kompetenciáit, tanulással kapcsolatos problémáit.
Éppen ezért a minap óriási örömmel fogadtam el egy szakiskolák számára készülő tankönyv írására szóló felkérést. A felkérő egy 347 fős Intézmény Tartalomfejlesztési Igazgatóságán belül a Tananyagfejlesztési Osztály alkotószerkesztője; ez a cím, és az intézmény felépítésének bonyolultsága már önmagában is tiszteletet parancsol. Ahol ilyen sokan, ilyen hatalmas apparátussal fejlesztik a tananyagot, ott bizonyára „hasít” az oktatás még akkor is, ha a hétköznapi életben ennek ellenkezőjét tapasztaljuk. A jó munkához idő kell, erőfeszítéseink majd évek múlva hozzák a fényesebbnél fényesebb eredményeket. Igaz, az alkotószerkesztő úr teljesen tanácstalannak, tájékozatlannak tűnt a tankönyvírás mikéntjének ismertetése során (egy több évtizedes pedagógus-múlttal rendelkező ember, mint én, az ilyesmit elég gyorsan felméri), sem ötlete, sem megfelelő embere nem volt a feladathoz, de gondoltam: sebaj, legalább enged majd nyugodtan dolgozni, nem hátráltatja munkámat „laikus” tanácsaival.
Egy kölyökkutya lelkesedésével vetettem magam teendőim sokaságába. Az anyaggyűjtés könnyen ment, hiszen egész eddigi életemben ezekkel a kérdésekkel foglalkoztam, csak rendszerezni kellett gondolataimat. Röpke néhány nap alatt sikerült megalkotnom egy olyan tankönyv-vázlatot, amely a XXI. század elvárásainak megfelel, könnyen továbbfejleszthető és nem az elmúlt évtizedekben mára már elavult, a mostani fiatalok számára használhatatlan ismereteket sulykolja.
Miután ezt a tervezetet elküldtem, a jól végzett munka örömével vártam a megbízási szerződés aláírására hívó értesítést, valamint további teendőim ismertetését.
A „néhány napos” várakozási idő egyre hosszabbra nyúlt, majd sürgető kérdésemre hidegzuhanyként egy távirati stílusban írt „nem tudjuk Önt alkalmazni” érkezett. Tehát a néhány nappal korábban még bizonytalankodó alkotószerkesztő az elküldött vázlatom hatására olyannyira „megvilágosodott”, hogy hirtelen tankönyvírók serege tolongott körülötte, és ekkora túljelentkezés esetén magától értetődik, hogy én, a vacak kis vázlatommal kiestem a rostán. Természetesen nem vonom kétségbe e gáncstalan lovag munkamódszerének kifogástalanságát, csak csendben megkérdezem: nem ezt hívják véletlenül plágiumnak???
Gondolom, amikor alkotószerkesztő úr házat építtet, akkor is csak a kivitelezőt (kőművest, burkolót, villanyszerelőt) fizeti meg, a tervező mérnököt nem. Hogyisne! A mérnök csak érthetetlen krikszkrakszokat rajzolgat papírra, miközben holmi térinformatikai játékokkal játszadozik. Örüljön, hogy játszhat, nehogy még fizetséget is várjon ezért!
Szegény kis tankönyv-gyermekem tehát elvetélt, mielőtt megszülethetett volna. Vagy ha mégis megszületik: torz szörnyszülött lesz, hiszen magzat korában elrabolták tőlem, és ki tudja, milyen lombikban nevelgetik, mivel táplálják, mire világra jön…
Rövid kis történetem fényében érthető, miért ott tart a magyar oktatás, ahol tart. Ezzel a tapasztalattal megint okosabb lettem – de boldogabb nem.
