„Egy kisfiúnak van egy barátja, akit nagyon szeret. Egy nap eljön hozzá, és azt mondja neki: Gyere velem, mutatok neked valamit. De ez titok, nehogy eláruld valakinek! Mit mutatott?”[1]

Kézen fogott, de nem úgy, mint egy pszichológust. Úgy, mint egy olyan embert, akitől már nem félünk. Ahogy egy barátot szoktak. Szótlanul vezetett, nem magyarázott. Baktattunk az egysávos úton, kerülgettük a mély kátyúkat. Az aszfaltos minden bevezetés nélkül váltott homokos, majd sáros, majd erdei útra. Azután a jelzett ösvényről letértünk, a mezőn mentünk tovább, vadászlesek mellett. Kilométereket tettünk meg így. A tanyáig. Ahol a szüleivel és a testvéreivel lakik. A tanyáig, ahol nincs áram. Ahol csak sötétedésig lehet olvasni és csak pirkadatkor kezdhet rajzolni. A szobájába vonszolt. Ott szőnyeg van! Három ágy, három íróasztal, három gyerek. Az Apa csinálta. Rajzokat kotort elő és mesélt. Állatokról, emberekről, és arról, hogy olvasott egy könyvben valakiről, akit Charles Darwinnak hívtak. Mert ő már elsős és saját könyvei vannak. A könyvekről eszébe jutott a galéria, ami még nincs kész. Könyökömet fogva már húzott is az előtérbe, és a feje fölé mutatva magyarázta, hogy oda, a magasba, az Apa könyvtárat épít majd, ha… Közben a vékony deszkaajtón ki-be szaladgált a komisz szél. A sparhelt jelképes melege nem űzte ki az áprilisi csípős hideget a kisasztal mellől sem. Apa kávét főzött. Óvatosan töltötte a közkútról hozott vizet a kannából, Anya szabadkozott, hogy nincsen tej. Az asztalon már langyos volt a kakaós csiga. Brúnó, a házőrző, a kis, kék ablakon keresztül mereven nézte, és hangosan nyüszített. Már kettőt kapott, magyarázta Anya, és hármat egy kistányérra tett, mert a vendéget kínálni illik akkor is, ha aznap már nem készülhet más ennivaló. Csendesen beszélgettünk, mint jó szomszédok a korty kávé mellett. Vétek lenne az egyéni tanrend, magyaráztam, a szülők meg a betonos padlót nézték. Apa megremegett, Anya szelíden megsimogatta, hogy majd lesz valahogy. Mindnyájan tudtuk, hogy végtelen hosszú az út az iskoláig, meg azt is, hogy az öreg kocsi tankja mindig üres. Üres, mint az érv, hogy Bendegúz az IQ-tesztben 150 feletti pontot kapott, és ilyen gyereknek tanulnia kell, az iskolapadban a helye. Mert csak a gyerekek két százaléka képes ilyen eredményt… Könnyek koppantak a padlón. Holnap be tudnak menni, nézett fel Anya. Apa tegnap segített mosni. Megtanultam ezt értékelni, mondta, és lilás kezével gyengéden megérintette a férjét. Apa szégyenlősen takargatta a gesztust, valahogy úgy, mint a 49 ezres rokkantnyugdíjat.

Közben ő az udvaron játszott. Azután hintázni hívott. Megmutatott és elmesélt mindent. A legnagyobb titkokat és álmokat is. Hogy feltaláló szeretne lenni. Vagy bíró, Budapesten, főbíró abban a nagy bírósági épületben. Mert valakinek az igazság szolgálatába is kell állnia ezen a világon. Mesélt az elvarázsolt családjáról, meg arról, hogy a varázslatok hirtelen köddé válnak, és csak a meg nem valósuló álmainkat sirathatjuk. Csak én tudom, hogy talán akaratlanul, de azt a mély titkát is rám bízta, hogy nem akar felnőni. Mert csak a kisgyerekek világában zsong a varázslat, mert csak kisgyerekek láthatják könyvtárat ígérő üvegpalotának a tépázott kontyú tanyát.

Indulnom kellett. A betonútig kísért, hogy el ne tévedjek hazafelé. Hosszan nézett utánam és integetett, amíg el nem tűntem a szabadszállási kanyarban.

Egy pszichológusnak van egy barátja, akit nagyon szeret. Egy nap eljön hozzá, és azt mondja neki: Gyere velem, elmesélek neked valamit. De ez titok. Nehogy eláruld valakinek! Miről mesélt a barátjának?

Te írod tovább e történetet, Olvasóm! Vajon elmesélhetem-e majd egyszer a barátomnak, hogyis volt az, amikor ösztöndíjat gyűjtöttünk az iskolájával közösen egy tehetséges kisfiú álmához? Vajon azt kérdezhetem-e majd tőle, hogy emlékezik-e rá, amikor napelem került a csodatanyára? S vajon mesélhetem-e majd neki, hogy miként lett sokezres könyvtára a családnak?

***

Az alábbi számlaszámra utalva lehet Bendegúz álmából valóság…

203343: Kunadacs, Szent Margit
Katolikus Általános Iskola
Számlavezető pénzintézet: OTP Bank
Bankszámlaszám: 11732150-23230789-00000000

Közlemény: Bendegúz ösztöndíja/adománya

Cím: 6097 Kunadacs, Petőfi Sándor utca 1

Telefon: 76/850-321 intézményvezető

Telefon: 76/850-320 titkárság

Email: kunadacs.isk@gmail.com

[1] Részlet egy pszichológiai tesztből.

Maradjatok ébren! Most ne aludjatok! Figyeljetek, hogy meghalljátok a halk lépteket. Valaki hozzátok indul, botladozva, intésemre lábujjhegyen, hogy zajt ne csapjon. Földig érő télikabátban érkezik. Biceg, de ügyel, hogy takarja az éjszaka. Kerüli a lámpafényt. Ha jól számolom, éjféltájt kocogtatja meg az ablakotokat. Ne ajtót nyissatok, nyikoroghat a bejárati. A függönyt se húzzátok el, csak résnyire nyissátok ki az ablakot. Leheletnyire. Hangtalanul surran majd be. Csináljatok neki helyet a kanapén, a nappaliban, a kisasztal felől. Kucorodjatok mellé, de ne gyújtsatok világosságot. A hajnali szürkületig hagyjátok beszélni. Mert csak éjjel aktív, nappal néma és láthatatlan. Ne lepődjetek meg. Az Éjféli Kiadó Ákombákomja miattatok bújt elő percegve fiókom mélyéről…

Hallgassatok meg. Elszántam magam. Ma tényleg bereteszelem a kertkaput. Hazamegyek, leülök a diófa alá és virrasztok, amíg a vendég, akiről mesélek, meg nem kocogtatja az ablakotokat. Legyetek velem türelmesek. Úgyis ritkán találkozunk majd. Csak amikor meglátogattok. A tanyán majd megtaláltok. Ott, a Bakér mentén, az akácerdő mellett van egy kis homokút. Alig látszik. Keskeny. Forduljatok le az útról, balra, az ösvényen. Ha egyenesen haladtok, megtaláljátok a láthatatlan házat. Nem olyan szép, mint a lénárdi, és borsót sem termelek majd. Nem keresek elveszett világot a felszálló levesgőzben. Csak krumpli lesz, meg futóbab, néhány tojó. Megterem, ami kell. Jöhettek bármikor, bátran, üres kézzel. Akad majd harapnivaló és hamuba’sült is, ha mennetek muszáj.

Az okokról kérdeztek? Oly nehéz. Nehéz őszintén és pontosan fogalmazni. Nem megfutamodásnak szánom. Nem a tettek elől menekülök. Nem félelem űz tanyám mélyére lapulni. Emlékszem, sokszor mondtátok, egy jó novellát, egy verset, egy regényt, egy  tanulmányt meg kell jelentetni, a filmeket meg kell csinálni, a képeket meg kell festeni, a szobrokat meg kell formálni, és ki kell állítani, a drámákat színre kell vinni.  Én meg úgy tettem, mintha nem is hallanám. Nem volt helyes. Már akkor kellett volna szólnom, hogy ide, a tanyára készülök. A láthatatlan házba. Hallgatni? Nem. Félreértitek. Nem egyszerű semmittevés ez. Dehogy! Jaj, hogy mondjam el épp nektek, akik a cselekvés még meglévő, szűkülő tereit keresitek? Igen, bezárkózom. Épp most. Mert elérkezett az ideje. Visszahúzódni és hallgatni kell. Makacsul és kitartóan, mint a tenger csendje…

Ne kiabáljatok velem, kérlek. Ne gondoljátok, hogy könnyű helyzetben vagyok. Nehéz ez. Nem ottliki ez a csend. Nem az átmenetileg mondanivaló nélküli írástudó türelmes és fegyelmezett hallgatása. Más. E láthatatlanság, e megátalkodott némaság a mondanivaló szándékos távoltartása a jelen hivatalos nyilvánosságától. A közlésvágy elfojtása, miközben üvölteni kellene. Üvölteni, hogy felébredjenek. De… Látjátok, még remélnek az alvók, és reményt álmodnak. Így hallgatásom – tett. Tudatos. Szándékos. Vállalás. Nem pusztán morális döntés. Ítélet is. Egy józan, dühön túli ember ítélete. A játszma elkezdődött. Sakkozom Schogerrel, de nem beszélgetek vele. Némán játszom. Játszom a némát. A fehér lovat balra, az üres kockába.

Balra, az üres kockába. A tanya csendjében. Nektek írhatok. Írhatok az asztalfióknak is. Írhatok magánlevelekben történeteket azokról, akik maguk nem tudják elmondani, milyen az életük. Gyerekeknek körmölhetek és körmölök is, kacsa-leveleket. Vagy mesét. Bármit. Ami emberi és józan. Beszélgetek. Figyelek. Szemlélődöm. Gondolkodom. Azután a fényképezőgépbe kapaszkodom és fotózom. Azt is szabad. Hogy érezzétek, milyennek látom világunkat. Kifelé hallgatok, kifelé néma vagyok. Alkotó, aktív csendben vagyok.

Értem a mozdulatot… Igen, lehetne talán még fórumot találni egy-egy gondolat elmondására. Talán lehetne publicisztikát, „időszerű” novelláskötetet vagy regényt kiadni. Talán lehetne színházat csinálni néha, kiállítani képeket, fotót, szobrot. Talán lehetne nem észrevenni, hogy most minden megjelenés schogeri kegy. Rendszert legitimáló alamizsna vagy júdás-pénz. Álca. A rendszer valódi arcát takaró maszk. Talán lehetne még színtereket elfoglalni, és nem tudni, hogy ha elfoglaljátok, akkor sem foglaltátok el. A színtérfoglalás minden kísérlete fenntartja a rendszert, amely ellen harcoltok. Lehetne vakságot tettetve hinni, hogy még sokmindent lehet. Lehetne. De… Az ember… Biccent…

Oly korban élünk ismét e földön? Oly korban. Amikor nagy és nyilvános, mindent elnémító  hallgatásra van szükség. A kimondott, megmagyarázott, de konok hallgatásra. Mindenki hallgatására, aki érti vagy érzi, mi történik most velünk. A színházak csendjére, a színészek szótlanságára, a tudósok elnémulására, az írók, költők hallgatására, a festők, szobrászok kezének furcsa görcsére. Az ilyen kor a szamizdatok, a magánlevelek, az asztalfiókok, a műtermek magányának ideje. És bármilyen nehéz is, a be nem adott pályázatok, az el nem fogadott támogatások, a visszautasított tiszteletdíjak és az elhárított kitüntetések ideje. A láthatatlan házak, a lakásszínházak és -koncertek, a műtermek falának támasztott képek tárlatának ideje. A tanyák ideje. A vercorsi csend ideje.

Úgy tűnhet, a nyilvános hallgatás egyéni harc, a magányos, a társtalan ember útja, ám ki látszatra semmittevő és néma, az – vár. Lélegzetvisszafojtva. Feszülten és aktívan. Mások hallgatására. Arra, hogy az Éjféli Kiadó pislákolni kezdjen a számítógépek monitorjain, blogokon és szamizdatokban, magánkiadású kötetekben, magánlakások estjein, és lassan szétterjedjen a magyar ugaron. Arra vár, hogy elkezdődjön a csend csatája. Vár a tömegessé váló kérlelhetetlen hallgatásra, arra, hogy a makacs kollektív csend cselekvésre alkalmassá érlelje az időt…

Évtizedekig szakképző iskolákban tanítottam. Ennyi idő alatt rengeteg tapasztalatot szereztem, bőven volt időm felmérni diákjaim képességeit, kompetenciáit, tanulással kapcsolatos problémáit.

Éppen ezért a minap óriási örömmel fogadtam el egy szakiskolák számára készülő tankönyv írására szóló felkérést. A felkérő egy 347 fős Intézmény Tartalomfejlesztési Igazgatóságán belül a Tananyagfejlesztési Osztály alkotószerkesztője; ez a cím, és az intézmény felépítésének bonyolultsága már önmagában is tiszteletet parancsol. Ahol ilyen sokan, ilyen hatalmas apparátussal fejlesztik a tananyagot, ott bizonyára „hasít” az oktatás még akkor is, ha a hétköznapi életben ennek ellenkezőjét tapasztaljuk. A jó munkához idő kell, erőfeszítéseink majd évek múlva hozzák a fényesebbnél fényesebb eredményeket. Igaz, az alkotószerkesztő úr teljesen tanácstalannak, tájékozatlannak tűnt a tankönyvírás mikéntjének ismertetése során (egy több évtizedes pedagógus-múlttal rendelkező ember, mint én, az ilyesmit elég gyorsan felméri), sem ötlete, sem megfelelő embere nem volt a feladathoz, de gondoltam: sebaj, legalább enged majd nyugodtan dolgozni, nem hátráltatja munkámat „laikus” tanácsaival.

Egy kölyökkutya lelkesedésével vetettem magam teendőim sokaságába. Az anyaggyűjtés könnyen ment, hiszen egész eddigi életemben ezekkel a kérdésekkel foglalkoztam, csak rendszerezni kellett gondolataimat. Röpke néhány nap alatt sikerült megalkotnom egy olyan tankönyv-vázlatot, amely a XXI. század elvárásainak megfelel, könnyen továbbfejleszthető és nem az elmúlt évtizedekben mára már elavult, a mostani fiatalok számára használhatatlan ismereteket sulykolja.

Miután ezt a tervezetet elküldtem, a jól végzett munka örömével vártam a megbízási szerződés aláírására hívó értesítést, valamint további teendőim ismertetését.

A „néhány napos” várakozási idő egyre hosszabbra nyúlt, majd sürgető kérdésemre hidegzuhanyként egy távirati stílusban írt „nem tudjuk Önt alkalmazni” érkezett. Tehát a néhány nappal korábban még bizonytalankodó alkotószerkesztő az elküldött vázlatom hatására olyannyira „megvilágosodott”, hogy hirtelen tankönyvírók serege tolongott körülötte, és ekkora túljelentkezés esetén magától értetődik, hogy én, a vacak kis vázlatommal kiestem a rostán. Természetesen nem vonom kétségbe e gáncstalan lovag munkamódszerének kifogástalanságát, csak csendben megkérdezem: nem ezt hívják véletlenül plágiumnak???

Gondolom, amikor alkotószerkesztő úr házat építtet, akkor is csak a kivitelezőt (kőművest, burkolót, villanyszerelőt) fizeti meg, a tervező mérnököt nem. Hogyisne! A mérnök csak érthetetlen krikszkrakszokat rajzolgat papírra, miközben holmi térinformatikai játékokkal játszadozik. Örüljön, hogy játszhat, nehogy még fizetséget is várjon ezért!

Szegény kis tankönyv-gyermekem tehát elvetélt, mielőtt megszülethetett volna. Vagy ha mégis megszületik: torz szörnyszülött lesz, hiszen magzat korában elrabolták tőlem, és ki tudja, milyen lombikban nevelgetik, mivel táplálják, mire világra jön…

Rövid kis történetem fényében érthető, miért ott tart a magyar oktatás, ahol tart. Ezzel a tapasztalattal megint okosabb lettem – de boldogabb nem.

 

Az SNI gyermekek ellátása gyógypedagógiai feladat. Az? Tényleg? És mi az ellátás? Az oktatásuk – zömében – az integrációnak nevezett helyzet miatt – a pedagógusok feladata. Heti 1-2-stb. órában pedig gyógypedagógus „fejleszti” őket. Sőt, habilitálja, azaz „képessé teszi”. Ez lenne az ellátás? Ettől képessé válik arra, hogy a jellemzően nem differenciálóan megtervezett munkában részt vegyen?

Nem, nem válik képessé. Nem, nem fejlődik gyorsabban. Nem gyúlnak rakéták és nem gyulladnak fények. Most ebben a helyzetben változás áll be. Nem nagy. Pontosabban nem kavar nagy port. Kevesek ügye, álljon ki mindenki magáért, van nekünk elég bajunk, meg aztán… a miénk, a mi gyerekünk nem olyan. Szerencsére/hála istennek – kinek-kinek hite és vérmérséklete szerint.

A csendes változás pedig az, hogy a fővárosban működő nagy gyógypedagógiai intézmények – jellemzően az érzékszervi és mozgássérültek ellátását végzők – ezentúl nem láthatnak el a körzetükön kívüli feladatokat. Országos intézmény körzete az ország, neeeem? Nem. Országos intézmény körzete az, amit a helyileg illetékes KLIk vezetője körzeteként elismerni hajlandó. És nagylelkű, mert nem korlátozza arra a néhány kerületre, amelynek ő a vezetője. Hogy milyen értelemben vezet, azt nem tudni egészen pontosan. Az jobban látszik, hogy mit hajt végre. Tehát jelenleg az országos intézmények a fővárost láthatják el. Ahol az integráltan tanuló, fentebbi kategóriák szerinti SNI gyerekek mintegy ötöde, 20 százaléka él.

„A többieket lássák el helyben!” Kik? Mert az integráció azzal jár, hogy megyeszékhelyeken, kis városokban, apró falvakban egyaránt élhetnek, járhatnak iskolába, szerencsés esetben akár tanulhatnak is ezek a gyerekek. A gyógypedagógusok tudásuk megosztásával, szükség esetén technikai eszközök kölcsönzésével támogatták ezt a helyzetet, nyomon követve a folyamatokat. Alacsony gyakoriságú fogyatékosság esetében, és nem véletlenül használom most a fogyatékosság szót, a, ha nem is azonos, de legalább hasonló módon SNI gyerekek száma megyeszerte kevés, és ők is elszórtan élnek. Ha van is gyógypedagógus, akinek ez a végzettsége, jó eséllyel a diplomaszerzéshez szükséges gyakorlatán túl nem járt speciális intézményben. Lehet, akár évtizedek óta. Nincs mögötte intézményi szakmai háttér, eszközpark. És nem mellesleg „céges autó” sincs. Használhatja a sajátját, km-ként 15 forintos térítés ellenében, úttalan utakon, Borsodban és Békésben, Bács-Kiskunban és Somogyban. Nem fogja. Ha kétszakos, esze ágában sem lesz ezt a „cigányéletet” választani. Ha egy szakos, nem él vidéken, hisz mit kezdett volna a kies magyar tájon a néhány fővárosi intézményben alkalmazható diplomájával?

Mostantól tehát „élj boldogul; boldogulj, ha tudsz!” Segítség nincs a téged tanítóknak, neked, senkinek. Nem szüntettük meg az ellátásodat. Arról nem tehetünk, hogy nem tudjuk betölteni az álláshelyet. Azt egynegyedet-nyolcadot tankerületenként, nemde? Attól meg nem kell tartani, hogy a szakma szót emel. Nem akadt el a szavunk. Csak lapítunk, reménykedünk, kenjük a sz@rt jobbra-balra, megdicsérjük azt, akinek szépen, csendben és egyenletesen sikerül (gyógy-pedagógus-önértékelés), és közben csokoládéról álmodunk.

Hol van a szülő? Melyik hol. Mert nem baj, ha szembenézünk azzal a ténnyel, hogy nem csak a középosztály és az elit gyermekei járnak iskolába, sajátos nevelési igény sem csak köreikben lehetséges. Nem minden szülő tud a gyermeke mögé, mellé állni hatékonyan. Nagy a felelőssége a pedagógia által meghatározott iskolának – ahol az integrált gyermek élete nagy részét tölti. A gyógypedagógiának is. Az lenne. Ha lenne még olyan. Sorsrendező pedagógia… Na ja. Elrendeztetett.

– Szabó Anna írásához

Az elsődleges problémát szerintem az jelenti, hogy nincs tisztázva még karon belül sem, hogy melyik „fogyatékossági típus” ellátása kinek a felelőssége. Az SNI esetében kicsit könnyebb a dolgunk, mert a 32/2012 EMMI rendelet leírja a nyolc nagy kategóriát, ahol világos, kinek a felelőssége ellátni az ezzel élő embereket.

A BTMN-nél viszont a kritériumok:

• életkorához viszonyítottan alulteljesít,
• társaskapcsolati problémái vannak,
• tanulási, magatartásszabályozási hiányosságokkal küzd,
• közösségbe való beilleszkedése, személyiségfejlődése nehezített.

Elviekben a pszichopedagógusok feladata lenne foglalkozni a BTMN-es gyerekekkel, viszont ők nem tanulnak erről. „Tanulásban akadályozottak pedagógiája” (TANAK) szakon vannak „diszes” órák, de semmi módszertan nem hangzik el. Mi úgy tanuljuk, a pszichopedagógia hatásköre, ők úgy, hogy a TANAK hatásköre.

Tehát már a gyógypedagógiai oktatásrendszerből is kiesnek…

A tanulásban akadályozottság csak egy kis szelete a tanulási korlátok körének.

• Külön van a tanulási nehézség, ami csak átmeneti, családi problémákra vagy hosszabb betegségekre vezethető vissza.
• A következő fokozat a tanulási zavar, amiben már van idegrendszeri érintettség, de csak egy-egy területet érint, pl. számolás, olvasás, írás (a „diszek”).
• A tanulásban akadályozottság pedig az, ahol a központi idegrendszer sérülése egyszerre több területen van jelen, átfogó és komplex problémát okoz minden képességterületen és enyhe értelmi fogyatékossággal jár együtt.

Tehát elvileg mi csak az ő ellátásukra vagyunk szakosodva, de akkor a másik két kategóriával ki foglalkozik? Sajnos többnyire senki L

Úgy gondolom, hogy ez is a TANAK gyógypedagógus felelőssége lenne, csak hát mondjuk ki: szar a képzés. Azért gyűlölöm ezt a szakirányt, mert az összes egyetemi oktató (tisztelet a kivételnek) teljes mértékben ki van égve, az összes szakirodalom a kőkorszakból származik és tele van fordítási hibákkal (így történhet meg, hogy a BTMN gyerekek teljesen kiesnek a képből).

Az SNI szintjén csak az autizmussal tudok példálózni, ahol szintén óriási hiányosságok vannak (bár legalább azt el lehet mondani az egyetemi oktatói gárdáról, hogy magasan képzettek és mindegyikük dolgozik egyidejűleg a terepen is). Van a többségi tanterv, meg IQ szerint enyhe értelmi fogyatékosokra adaptált tanterv, középsúlyos értelmi fogyatékosokra adaptált tanterv és így tovább.

Autizmusra adaptált tanterv egyáltalán nincs, pedig az esetek 60%-ában nincsen értelmi sérülés, egyszerűen csak a szocio-kommunikációs sérülés miatt nem tudják értelmezni a többségi tananyagot. Elvileg már összehívtak egy munkacsoportot, hogy megbízzák ennek a tantervnek a kidolgozásával, de egy ember vétója miatt ez mégsem történt meg….

A másik probléma itt, hogy ugyanúgy meg kell írni nyár végéig a tanmeneteket a tanároknak, viszont minden autizmussal élő tanuló más és más, első osztályban például lehetetlenség bármit megírni, hiszen még nem is ismerik a gyerekeket. Konkrétan arra tanítanak minket az egyetemen, hogyan lehet kiskapukkal kicselezni a jelenlegi oktatási rendszert (ami végül is hasznos lesz a terepen, de szomorú, hogy erre szorulunk, és az órákon rettegve suttognak az oktatók, hogy mindez nehogy kikerüljön a falakon túlra…)

A szakértői bizottságoknál nagyon sok esetben nem is helyénvaló diagnózist adnak, csak azért, mert szeretnének segíteni, hogy a gyerek megfelelő iskolába kerülhessen (benne van-e az alapító okiratban, hogy elláthatják-e, vagy sem), viszont sok esetben – még ha benne is van az alapítói okiratban –, akkor sincs szakember, terem, eszköz és így tovább.

Az utazói gyógypedagógus hálózatról talán már ne is beszéljünk… L

Mind a szakemberképzés, mind a sérült tanulók ellátása több sebből vérzik és estig sorolhatnám, milyen problémák vannak, valószínűleg még ennél is sokkal több, csak arra még nincsen rálátásom.

Hogy valami pozitívat is írjak: akármilyen rossz a rendszer, a leleményes gyógypedagógusoknak meg kell találniuk a módot arra, hogy elősegítsék a gyerkőcök fejlődését, és elsajátítsák azt a tudást és módszertant valahonnan, amivel segíthetnek. Aki elég lelkiismeretes, az remélhetőleg úgy sem fogja annyiban hagyni. (Reményeim szerint én sem J)

 

Bevezető

Óvodában dolgozni szerintem a legnagyszerűbb dolog. Hogy a demokratikus nevelésnek van-e helye az óvodában? Erről akkor kezdtem el gondolkodni, amikor találkoztam Fóti Péter írásaival a demokratikus nevelésről. Olvastam a Demokratikus Nevelés Egyesület honlapját (www.demokratikusneveles.hu), könyveket (tag is vagyok) és minden mást, minden témában, aztán kialakítottam a saját működési elveimet, szabályaimat a csoportban, ahol dolgozom.

Saját példámból azt tudom, hogy mindig is gyűlöltem, ha a tanárok döntését nem lehetett megkérdőjelezni, ha szentírásként gondolták azt, amit, és ezáltal szenvedtem én és szenvedtek, szenvednek a gyerekeim A köznevelés túlszabályozott, felesleges tiltások halmaza. (Persze nem mindenki tartozik ebbe a körbe, ismerek nagyszerű, kivételes pedagógusokat is – minden gyereknek joga lenne hozzájuk járni iskolába.)

Az az egy biztos volt, hogy én teljesen máshogy akarom a munkámat végezni: elsődleges szempontom az, hogy jól érezzük magunkat a csoportban. Ami ehhez hozzátesz valami újat, és plusz muníciót ad, azt kipróbálom, finomítom, saját képünkre formálom.

Folyamatosan lavírozok minden területen, miközben él bennem a kettősség: meddig észszerűek a szabályok és meddig észszerű az innováció – persze ez okoz némi frusztrációt (és itt nem biztonsági, óvó-védő szabályokra gondolok, mert az természetesen nem vita tárgya, hanem pl., a módszertani szabadság, vagy a számomra értelmetlen, de leírt szabályok be nem tartása, például külső megjelenésekre vonatkozó szabályok stb.)

Az óvoda, mint lehetőség

Szerintem a mai nevelés-oktatás intézményrendszerében még mindig az óvoda az a hely, ahol a demokratikus nevelés csírái kialakíthatóak, felfedezhetőek. (Húszéves „felnőtt”családtagom szerint az óvoda volt az utolsó jó hely.)

Az óvodás korú gyerekek életkori sajátosságai miatt persze sok minden egyáltalán nem valósítható meg. Dúlnak bennük az érzelmek, aki reggel a barátom volt, nem biztos, hogy délután is az lesz. Megsértődnek, nehezen veszítenek bármiben, keresik saját maguk határait, mintákat követnek, önállóságuk még kevés dologra korlátozódik, kompromisszumra kevésbé képesek, miközben szabályokat kell követniük és így tovább, de ahogy nőnek, minden egyre stabilabb lesz J

Miért is működhet?

Az óvodában az első lényeges pozitív momentum, hogy a gyerek maga választja meg a tevékenységeit. A hozzáértőknek unalmas lesz (bocsánat) a kívülállóknak érdekes lehet. Bejön reggel és hozzákezd valamihez: ha éhes megreggelizik, épít a szőnyegen, bemegy a babaszobába, mesesarokba, levesz egy társasjátékot stb. Az óvodapedagógus pedig felkészült, benne van a fejében, hogy a tevékenységekben megvalósuló tanulást milyen módon fogja megvalósítani. Mindezt úgy, hogy alkalmazkodik a gyerekekhez. Kezdeményezéseket tartunk. Nem kérdezem meg a gyereket, hogy „van kedved halmazokkal műveleteket végezni?”, hanem előveszem a faleveleket, amiket gyűjtöttünk az udvaron, vagy otthonról hoztak, s elkezdem szétválogatni. Mennyivel izgalmasabb ez J, mert meg lehet fogdosni, szagolni, számolni, szét lehet válogatni szín, forma és ki tudja még hány szempont szerint. Közben lehet énekelni, felragasztani, morzsolni, beszélgetni az őszről, verset mondani, lemozogni a lehulló faleveleket Van olyan, aki úgy dönt, hogy nem jön oda (azaz nem vesz részt, bár itt jelzem, hogy nagyon kevés, de a füle ott van, és a partvonalról kiabálja be az ötleteit).

Tehát dönt arról, hogy mibe vonódik be.

Ebben az életkorban az elsődleges és legfontosabb tevékenység a szabad játék. Nálunk minden eszköz nyitott polcon van, azt vesz le, amit akar (festékek, társasok, papírok, bábok, nehéz lenne felsorolni). Béres Marcsitól tanulva az új játékokat (amiket itthon készítek), én is csak kirakom a polcra és várom, hogy mit kezdenek vele (majd a guta ütött meg, mikor egy hónapig hozzá sem nyúltak az egyikhez, aztán megtörtént a csoda, és sokkal jobban kihasználták, mint ahogy én eredetileg terveztem). Szóval, formáljuk egymást, tanulunk egymástól.

Tartunk-e gyűléseket?

Nem, vagyis igen, de inkább megbeszélés, vagy beszélgetés, vagy valami hasonló formában. A téma teljesen szabad, kinek mi jut az eszébe. Ilyenkor leülünk a szőnyegre, jellemzően gyümölcsevés előtt (ilyenkor már minden el van pakolva, készülünk az udvarra), és bárki előállhat bármilyen kérdéssel, kéréssel. Persze a legelején, mikor elkezdtük, akkor én voltam a téma-, vitaindító − mert csak el kellett kezdeni valahogy J

Mivel vegyes csoportunk van (3−7 évig) mindig vannak nagyon érett nagyok, akik már jól átlátják ennek a lényegét. Kezdetben a kicsik csak figyelnek. Volt már olyan is, hogy egy gyerek elmondta, hogy őt nagyon zavarja xy csúnya beszéde. Tőlem várta a segítséget, de bevallom, én is tehetetlen voltam, mivel már minden módszert végigzongoráztunk. Hirtelen kialakult egy mini „brainstorming”, ahol a gyerekek jellemzően büntetéseket eszeltek ki (válogatott kínzásokat bírtak kitalálni). Én, mint írástudó egy óriási lapra felrajzoltam a javaslatokat, majd szavazásra bocsátottuk a kérdést (szerencsére egy humánus büntetésre esett a szavazatok nagy többsége). Végül egy gyerek lerajzolta, és kifüggesztettük a szekrényre(itt most nem venném bele a kell-e a büntetés vagy sem témát). Nagyon jól bevált, mivel közös döntésen alapult, elfogadottá vált, de sajnos valamiért minden évben sor kerül erre − viszont emlékeznek rá.

Láttam tehát, hogy lehet és érdemes a dolgokat megbeszélni, mert a gyerekek szeretik, fontosnak tartják. Itt nagyon sok minden múlik a pedagóguson és leginkább a személyiségén.

Vannak olyan helyzetek, amikor a pedagógus dönt. Ezek a kérdések nem bocsáthatók szavazásra, a felnőtt kompetenciájába tartoznak: védelem, biztonság, higiénia. Nagy pozitívum viszont a nyitottságuk, együttműködő képességük, kíváncsiságuk, őszinteségük.

Nehézségek

Íme, egy lista a nehézségekről:

elfogadni, hogy

• nem mindig te irányítasz,
• te magad is szabályszegővé válsz (lásd: értelmetlen szabályok be nem tartása és tartatása, konfrontálódás elvek miatt),
• ha más pedagógus van a csoportban (nem ismeri a csoport szokás-szabályrendszerét, nem érti a mi demokratikus működésünket, nincs hozzászokva a szavazáshoz),
• minden olyan helyzet, amikor nem vagy jelen (pl. összevont csoport – érdekek, szabályok, vélemények ütköznek, hierarchikus viszony),
• iskolába kerülés (pedagógusfüggő, demokratikus működés csírában elfojtása – nincs idő, ember a kérdések meghallgatására, nincs beleszólás, stb.)

Tehát a legnagyobb nehézség saját magad, és a környezeted.

Hogy lehet ezen változtatni? Nem tudom. Talán próbálkozni érdemes, hátha megtaláljuk azt a pontot, ami az akuttá váló közöny falát képes áttörni. A pedagógus társadalom elöregszik, s míg a pedagógusok nagy része a portfóliójával van elfoglalva, a gyerek megszűnik létezni. Lehetőséget a képzésben, vagy jó gyakorlat terjesztésében látok. Tudnunk kell(ene) időt szánni más módszerek megismerésére.

Hozzátenném, fogalmam sincs, hogy amit mi csinálunk, beválhat-e másoknál, hiszen ahányan vagyunk, annyifélék. Ezek a megoldások saját személyiséghez, adott csoporthoz vannak igazítva, tehát: meddig tudok elmenni anélkül, hogy ne haver legyek, hanem megmaradjak felnőttnek, de élvezzem a feltétlen bizalmat. Mi is csak próbálkozunk, van, ami beválik, és továbbfejlesztjük, van, ami „kukába kerül”.

Évkezdet és önreflexió

Így év elején már ezzel töltöm az időmet – átgondolok, tervezek, újratervezek, próbálok okulni a hibáimból, ötletelek, összegzek (és egy kicsit csapongok ide-oda).

Ami nekem mindig sokat segít, hogy nagyon sokszor „szülő szerepkörben” és nem pedagógusként vagyok jelen, sokat gondolok arra, hogy mit szólnék, ha az én gyerekemmel csinálnák ezt vagy azt. Év elején ez a minimum, amikor jönnek az új kicsik, hiszen gyakorlatilag pótanyává lépsz elő, de bármily furcsa, a nagyoknak is szükségük van erre. („Aludtam” én már egy hétig alvásidőben gyerekágyon, mert „B” majomcsimpaszkodással lógott rajtam, nem tudtam letenni.)

Nagyon fontos a szabályok lefektetése az elején (diktátorszerep), ez nem is kérdéses. A gyerekeknek kell a korlát, mert biztonságot ad. Szeptember-október időszakban ezek a legfontosabbak, állandó jelenlétet, magyarázatot, segítségadást kíván meg a felnőttől, de előnye az, hogy ha ez rendben megy, akkor a továbbiakban minimális erőfeszítést igényel.

Visszatérve a humánus szankcióra. Vannak helyzetek, amelyekkel egyáltalán nem tudok mit kezdeni, (és ez nem a kaki-pisi téma) fogalmam sincs, hogyan kéne lereagálnom. Egy példát mondok: egy 5 éves lány szájából ez a mondat hangzik el, mert egy másik gyerek szólt neki, hogy segítsen játékot pakolni: „Fogd be a pofádat, te büdös kurva!” − és közben vigyorog, majd megismétli.

Szóval nem tudok mit kezdeni vele, mert a gyerekek ugye ledöbbennek, várva, hogy én majd megmondom a tutit − és persze hirtelen reagálok, hogy így nem beszélünk egymással, és mit képzelsz… (a pedagógia csődje vagyok éppen).

Aztán átgondolva kipróbálok mindenféle kommunikációs technikákat, mivel az eset egyre többször ismétlődik, és semmi nem működik (kezdve az én-kommunikációtól a leülsz a székre és gondolkodsz címszóig). Közben egyre több szülő jelzi, hogy a gyerek is mondja otthon (eltanulták). És tulajdonképp „A”, az egyik óvodás volt a megmentőm, aki ezt felvetette egy megbeszélésen.

Aztán az, hogy a humánus megoldás (ahány éves, annyi ideig ül a széken, a többiek nem mehetnek hozzá közel, míg ott ül) azért nyerte-e meg a szavazást, mert én javasoltam, vagy tényleg lehetett építeni a belátásukra, hogy ebben az esetben a csoport érdekei felülírják az egyéni érdeket, nem tudom. Azért sok szavazatot kapott a „mossuk ki szappannal a száját”, „zárjuk be a szekrénybe” is.

Ami biztos, hogy bevált.

Feltételek, amik nélkül semmi nem megy

Nagyon szerencsés vagyok a kolléganőmmel, aki elfogadja az én másságomat, az örökös ötleteimet, és a semmi sem állandó álláspontomat. Szerencsére hasonlóak az elveink és képes engem tolerálni. Tulajdonképpen remekül kiegészítjük egymást, ami elengedhetetlen szempont a közös munkához. Mindketten nagyon fontosnak tartjuk, hogy előbb meg kell tanulni, tanítani a kommunikációt, mielőtt bármit is kezdenénk. A kezdeti sírós időszakban is nagyon fontos, hogy ezt megalapozzunk.

Első lépés

Gyakran teszek fel ilyen kérdéseket: hogyan tudnék neked segíteni, hogy ne legyél ilyen szomorú? Mit tudnánk együtt jól csinálni? (Volt már olyan is, hogy együtt sírtunk – ami egy nagyon jó feszültségoldó, és vicces is –, de nem bagatellizálja el a valós fájdalmat , csak átlendít egy időre). Hogyan tudnálak megnyugtatni? A vegyes csoport ebből a szempontból is nagyon szerencsés, hiszen a nagyobbak simán átveszik ezt a szerepkört, ha látják, hogy nem fér el több gyerek a kezedben.

Második lépés

Teljesen tudatosan bizonytalan leszek valamiben. Értsd: hülyét csinálok magamból, pl. indulunk az udvarra, késő ősz, de mindenképp zárt lábbelire van szükség, de én előveszem a nyári szandálomat is, mert nem mondta meg az anyukám, hogy miben menjek az udvarra. Felteszem a kérdést, hogy szerintetek melyiket vegyem fel? Aztán jól megbeszéljük, hogy melyiket miért nem, vagy igen. És nagyon helyesek, mert jönnek az udvaron, hogy ugye milyen jó hogy ezt vetted fel?

Ez persze (hogy hülyét játszom, vagy segítséget kérek, mert döntésképtelen vagyok) bárhol és bármikor lehetséges, én éppen akkor teszem, mikor eszembe jut − tehát nincs benne semmi tervszerűség, vagy tudatosság, simán ösztönlénnyé változom. Egyébként a gyerekek nagyon szeretnek engem kihúzni a bajból, mert épp egy gonosz manó arra járt és összezavarta a fejemben a gondolatokat. Ez a manó egyébként sokszor csintalankodik, pl. ellopja a mesénket, amit meg kell keresni, vagy elviszi a hangmanókat a zajsárkány birodalmába, ahonnan ki kell őket szabadítani, vagy összekeveri a ruháinkat, levelet ír nekünk stb.

Harmadik lépés

Amikor ezek a spontán beszélgetések-megbeszélések-érvelések jól mennek, akkor szoktam előjönni gyümölcsevés előtt valami problémával: szeretném, ha megbeszélnénk valamit. Engem ma nagyon zavart, hogy szólás nélkül járkáltok a mosdóba, és rángatjátok a függönyt. Szeretném meghallgatni, hogy ti mit gondoltok erről. És akkor itt lesz, akit szintén zavar, van akit kicsit sem, mert észre sem vette, van aki viccesnek tartja stb. Szoktam olyat is mondani: lehet, hogy ez csak engem zavar? Utána felteszem a következő kérdést: mit tegyünk, hogy ez ne így legyen? És akkor ötleteket adnak, megbeszéljük, hogy elfogadható-e, vagy nem, melyiknek mi a nehézsége.

Ebben a körben még nincs szavazás, kompromisszum jön létre, ami csoportszabály lesz. Ez nekem fontos, mert tulajdonképp az első olyan közös döntésünk, ami rajzolva felkerül a szekrényre. De voltak már kívánságok is, amiket felrajzoltunk csoportszabályként pl. ölelés, ha valakinek rossz kedve van.

Negyedik lépés

Ha a gyerekek azt látják, hogy te magad is (a sajátos felnőttségeddel) betartod a csoportszabályokat, egyre bátrabbak lesznek, felvetnek saját ötleteket, megbeszéljük, érvelünk mellette vagy ellene. pl. gyerek ötlet: szerintem úgy üljenek egy asztalhoz, hogy szemben legyenek egymással (megvitattuk, hogy jó ötlet-e).

Jellemzően nagycsoportos korukra érnek el arra a szintre, hogy vannak terveik az óvoda „megreformálására”. A kicsik lelkes hallgatóság, ritkán szólnak bele, a középsősök egyre bátrabbak az év vége felé.

A szomorú az, hogy mire beindul a folyamat, abba is marad, mert a nagyok elmennek suliba, így minden év az újrakezdésről szól. Bár ez is csoportfüggő, például most szeptemberben minden úgy működik, mintha tegnap hagytuk volna abba.

Ötödik lépés

A szavazás, mint a vége valaminek: Mire ezt a nagyon sok mindent már csípőből tudjuk, akkor persze megint én vagyok az, aki első körben szavazást kezdeményez. Megbeszéljük, hogy ez mit jelent, mik a következményei, konkrétan lefektetjük a szavazás szabályait.

Nem mondom, hogy könnyű volt a szavazás beindítása az elején, ez se egy diadalmenet. Volt olyan, aki mindenre feltette a kezét. Ez is egy újabb megbeszélést kívánt. (Ugye az oviban nagyon fontos, hogy az óvodás kérdezzen, szóljon, próbálkozzon a saját határaival, érveljen − én ezt is fontosnak tartom.) Erre találtam ki, hogy minden javaslatot felrajzolunk egy papírra − ez már némileg korlátozta a minden javaslatra leadok egy szavazatot módszert, de így se volt jó, aztán kitaláltuk, hogy úgy lenne a legjobb, ha névsor szerint szavaznánk. Én olvasom a neveket, akire sor kerül, mond valamit. Így kialakul egy eredmény, az felrajzolódik a szekrényre (ez a csoport életét befolyásoló dolgokra vonatkozik), de szerintem ez se jó, most mást fogok kitalálni.

Hátulütője: annyira belejönnek a szavazásba, hogy mindenről szavazni szeretnének (a legelképzelhetetlenebb apróságokról pl. piros vagy kék zoknit vegyek a tornához). Ez is kritikus pont, ilyenkor diktátor vagyok és rendíthetetlenül közlöm, hogy ez az ő saját döntése, mindenki olyan zoknit vesz fel, amilyet akar.

Befejezés

Nagyon hosszú folyamat ez, pontosabban nem lehet konkrét időhatárhoz kötni, nagyban függ a csoport összetételétől, a kommunikáció szintjétől, érettségétől stb.

Ne feledjük el, hogy itt óvodás korosztályról beszélünk, a saját életkori sajátosságaikkal. Itt a felnőttet még mintaként követik, nem kérdőjelezik meg a mondanivalóját. Az is fontos, hogy az óvodai élet a maga kötetlenségével, sokkal nagyobb és szabadabb terepet ad az önálló pedagógusi kezdeményezéseknek.

A lényeg szerintem abban van − eltérően az iskolától −, hogy itt komplexitásában kezeljük a dolgokat. Tehát, ha ősz és alma, akkor almaprojekt − azaz minden az almáról szól. A versek, a dalok, a mesék, az énekek, a festések stb. A tanulási folyamat minden esetben tevékenységközpontú, minél több érzékszervet bevonva, cselekedtetve − ezáltal jóval hatékonyabb is.

A gyerekek folyamatosan jönnek-mennek, nem ülnek egy helyben, ha nem érdekes, amit csinálunk, simán elmegy máshová. Izegnek-mozognak, kérdeznek, vitatkoznak, szóval minden feltétel adott a „beszélő” környezethez, ez pedig alapja a kommunikáció, vitakultúra, érvelés fejlődésének.

Minden egy hatalmas játék része, amihez elengedhetetlen az óvodapedagógus felkészültsége.

Ha a gyerek úgy érzi, hogy számít a döntése, és tiszteletben tartják azt (nem jön oda a kezdeményezésre, mert épp legózik, én meg nem szólongatom, hogy jöjjön), akkor együttműködővé válik. Ilyenkor van az, hogy nem jön oda, de az asztaltól bekiabálja a jó választ − tehát figyel −, miközben ha ráerőszakoltam volna a részvételt, csak a szabadulás pillanatát várta volna  – na, ehhez is kell egy kis önreflexió.

Zárszó

Azt gondolom, hogy amit és ahogyan csinálunk, az nem eget rengető találmány, biztos vagyok benne, hogy sok kollégám hasonló mentalitással dolgozik, és most az jár a fejében, hogy ezeket az egyértelmű dolgokat miért írtam le. Akinek hivatása az, hogy óvodásokkal tölti a mindennapjait, megtalálja a lehetőséget, hogy pozitívan teljenek a mindennapok, keresi az innovációkat, és él is velük. Persze ez sem fekete vagy fehér, vannak jó, sőt remek napok, de ugyanúgy tűzdeli az utat a nehézség és olykor a kudarc is.

De! Mindenkinek javasolnám, hogy próbálkozzon, ne adja fel. Az utat csak mi magunk találhatjuk meg. A gyerekek rendkívül jó partnerek mindenben. Nyitottak, érdeklődőek, és remek ötleteik vannak. Bízzunk bennük, ők még más szemmel látják a világot!

Volt egyszer egy törvénytervezet. Gyorsan érő típus. Mire bárki rácsodálkozhatott volna érdemben, már törvény is lett belőle, érintve a BTMN és az SNI gyerekeket, családjaikat, a velük hivatalból foglalkozókat. A kategóriák elvileg tiszták és tisztázottak.

A BTMN történetisége Gyarmathy Éva nyomán:
SNI1 és SNI2 volt eredetileg “jogilag”. A BTMN az utóbbiból lett, mert az SNI mellé korábban ‘fejkvóta’ is járt. (Aminek az elköltését ugyan soha nem ellenőrizte senki, mert nem volt személyhez kötött, mint más országokban. Ha arra kellett, hát gázszámlát fizetett belőle az iskola. Már nincs emelt fejkvóta, egy gonddal kevesebb. Vagy sokkal több.)

Utána költségkímélés céljából a BTMN-re már nem járt többletpénz. Az illetékességi határok kevésbé szigorúak: nem gyógypedagógiai, azaz fejlesztőpedagógiai képzettséggel ellátható a BTMN gyerek, SNI nem. De fordítva a gyógypedagógus tarthatta a BTMN gyerek fejlesztő óráit is (különösen ahol a szülő nem kiabált, hogy az ő gyerekéhez gyógypedagógus hozzá ne nyúljon, mert majd attól lesz baja a gyereknek).

Mindkét gyerekcsoport fejlődése, s különösen együtt fejleszthetősége a többiekkel, a feltételektől függ:

1. szaktudás: a tanító, tanár számára is – továbbképzés, ingyen, gyakorlatiasan;
2. személyzet

• mennyiség és képzettség – asszisztencia (pedagógiai és gyógypedagógiai);
• gyógypedagógus, aki nem szaladgál az intézmények között, mert lassan a legtöbb intézmény ‘kitermel annyi gyereket”, amennyi legalább egy állást jelent az alapfokú oktatásban, hanem egy helyen dolgozik, kontaktórákat ad, konzultál, segíti az adott intézmény munkáját mindenestül;

3. eszközpark

• helyiség, ahol végezhető a tevékenység – megfelelő méret, csend  a délutáni időszakban is.;
• eszközök, beleszámítva, hogy a leggondosabb bánásmód mellett is időnként pótlásukra, újak beszerzésére van szükség;
• az eszközparknak evidensen része kellene legyen a megfelelő tempóban működőképes számítógép, széles sávú, megbízható internettel, mert a neten fejlesztő lehetőségek széles tárháza található, nem csak tananyagok;

A szaktudásból már igényként szokott fakadni a differenciálás, ez lenne ugyanis mindennek a lelke. Ehhez is eszközök kellenek: szabadon választható anyagok széles köre. Ha takarékosan akarjuk megoldani, egy életkor után az is lehet, sőt legyen online. Sőt, nem egyszerűen online, de letölthető, szerkeszthető vagy akár még inkább interaktív.

Idő meg bizalom – a pedagógus felé. Aztán segítség. Nem ellenőrzés, nem kirakatórák, hanem a működés megfigyelése, és nem szankcionált, hanem változásában értékelt tevékenységelemzés, nem az egyén, hanem az intézmény szintjén. Pontosan tudjuk, hogy egy fecske nem csinál nyarat, de azt is, hogy egy jó intézmény hosszabb távon vagy felemeli a gyengébb kollégát, vagy megválik tőle. Tehát az intézményekbe pénz, paripa, fegyver, jó lovasok, és a továbbiakban fegyverutánpótlás, és nem alaki, hanem érdemi kiképzések folytatása.

Segítség lehetne az is, ha a korábbiakhoz hasonlóan meglévő bármilyen(!) pedagógus diploma mellé két év alatt teljes értékű, egyszakos gyógypedagógus diplomát lehetne szerezni levelező tagozaton, nem 6-7, hanem 4 félév alatt, amelyben nem elméleti és fogyatékosságtörténeti, hanem nagyon gyakorlatorientált tudás lenne, minden korábban megszerzett tudást beszámítanának (nem rónának fölösleges köröket az érintettek), és a mégis kötelező elmélet nagy része zömmel e-learningben valósulna meg. Ez persze elképesztően sok presztízs- és anyagi érdeket sért: pl. jóval kevesebb pénzt fizetnének a gyógypedagógus jelöltek a diplomájukért. A tantárgyak egy részéről kiderülhetne, hogy remek gyógypedagógus lehet valakiből az adott tantárgy tudásanyagának ismerete nélkül is. Ahogy megcsontosodott hagyományokat cipel a közoktatás, úgy lenne mit átgondolni a (gyógy)pedagógusképzésen is. Már ha az a cél, hogy 15 év múlva is legyenek a mindenkori gyermeki tudásszerzést intézményesen támogatni képes szakemberek.

Körmönfont ez a megfogalmazás? Lehet. Lehet, hogy iskola jelen formájában két évtized múlva már nem lesz, s kérdés, ezt veszteségként kell-e majd elkönyvelnünk. De tudásra, értékes együttlétre szomjazó gyerekek élnek majd akkor is. Sokfélék, akár nehézségekkel küzdők is. Ha ők elvesznek, az veszteség lesz. Mindannyiunké.

Vállalkozó tanár vagyok; ebben a minőségemben már 22 éve „nem létezem” (idézet Pokorny Zoltán volt oktatási minisztertől). Akkor azt hittem, ennél kedvezőtlenebb megítélésben már nem lehet részem. Tévedtem. Életpályám fordulópontjait Vörösmarty Mihály: Előszó című versének idézeteivel tudom legjobban érzékeltetni.

A nyolcvanas évek közepén szereztem tanári diplomát, majd rövid útkeresés után rátaláltam az akkoriban még ritkaságszámba menő alapítványi iskolák egyikére. Az egyszerűség kedvéért nevezzük „Kismester Oktató Kabinet”-nek, ahol azóta is tanítok, illetve „Tanítanék…”

„Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.”

Engedjenek meg egy rövid, rendhagyó, „önéletrajzi ihletésű” folyamatelemzést a szakképzésben eltöltött évtizedeimről. A belépésem pillanatától kezdve meghatott, lenyűgözött és maximális erőbedobásra sarkallt az a szeretetteljes bizalom, megelőlegezett tisztelet és megbecsülés, amellyel akkori kollégáim és az iskola vezetősége fogadott. Annak tudatában dolgozhattunk, hogy az iskola olyan lesz, amilyenné mi formáljuk. Tanulóink kitűnő bizonyítványokkal jelentkeztek hozzánk, sokszor a családi tradícióval dacolva akartak nálunk szakmát tanulni. Az ő törekvésük pedig minket, tanárokat, oktatókat is folyamatos tanulásra, önképzésre sarkallt. Valamennyien megterveztük a magunk „életpályamodelljét”, amelyet lehet, hogy nem így neveztünk, de mindenki képes volt a saját egyéniségének, képességeinek, vérmérsékletének leginkább megfelelő szakmai tevékenységét megtervezni és végrehajtani.

Én például a kilencvenes évek közepén úgy döntöttem, egyéni vállalkozóként fogok tanítani, úgy éreztem, a szakképzésben sokkal hitelesebb egy olyan tanár, aki folyamatosan megmérettetik a munkaerőpiacon, a saját bőrén, közvetlenül érzékeli azokat a kedvező, vagy kedvezőtlen törvényi szabályozásokat, gazdasági változásokat, amelyek a vállalkozások működtetését érintik. Legtöbben persze nem értették, miért adtam fel biztonságos, „nyugdíjas” állásomat a bizonytalan vállalkozás kedvéért, de engem jóérzéssel töltött el, hogy évről évre visszahívnak ugyanazokba az iskolákba tanítani, ahol volt alkalmam bizonyítani alkalmasságomat.

„A szellemek világa kialudt.”

2015-ben országszerte megalakultak szakképzési centrumok. Ez a tény önmagában még nem zavarta volna a magániskolák működését, de felerősödött ezen intézmények esztelen államosítására való, egyre gátlástalanabb törekvés. Ezzel párhuzamosan a szakképzésben bevezették azt a lehető legrosszabban értelmezett „duális képzést”, amely leginkább a középkori inasrendszerhez hasonlít, ahol a tanonc tökéletesen ki van szolgáltatva a gyakran hiányos műveltségű, személyiségzavarokkal küzdő, esetleg pszichopata  „mesternek”. Hiába vannak a legkorszerűbben felszerelt tanműhelyeink, jól felkészült szakoktatóink; a tanulók a „szakmát” sötét, mocskos, rosszul felszerelt munkahelyeken sajátítják el gyakran nulla empátiával, pedagógiai érzékkel, didaktikai ismerettel rendelkező „szakik” irányítása alatt.

Iskolánk mindezek ellenére eddig dacolt az egyre mostohábbá váló körülmények zivatarában.

„A vész kitört.”

A magániskolák egyre erőszakosabb államosításának egyik eszköze az állami támogatás csökkentése, karcsúsítása, esetleg megvonása ezen intézményektől. Ez a módszer rendkívül hatékonyan működik, 2016-ban már csak néhány haldokló alapítványi- és magániskola lézengett a rugalmatlan, pénzhiánnyal küzdő szakképzési centrumok rendszerében. A Kismester Oktató Kabinet is számos problémával küzdött; de mindvégig rendelkezett mindazon feltételekkel, melyek az állami támogatás folyósításának feltételei (jogerős működési engedély, szakképzési megállapodás, keretszámra vonatkozó engedély). Mindezek alapján a köznevelési törvény biztosítja és előírja az állami támogatást az intézmény feladatellátásához. Mi tanárok, oktatók továbbra is igyekeztünk tudásunk legjavát adni, tanulóink az idén is sikeresen levizsgáztak, országos és nemzetközi szakmai versenyeken előkelő helyezéseket értek el.

Az iskola kimagasló szakmai munkáját az is mutatja, hogy az intézmény szakmai és egyéb működése a különféle állami ellenőrzések során mindig maradéktalanul megfelelt az elvárásoknak, s az előírt jogszabályoknak – így volt ez a 2016/2017. tanévben is.

Mindezek ellenére a Kismester Oktató Kabinet „a 2016/2017-es tanévre vonatkozóan az ellátott köznevelési feladathoz kapcsolódó állami hozzájárulásból még nem kapott meg egyetlen fillért sem.

Az elhúzódó, több hivatalnál folyó közigazgatási eljárások miatt az állami támogatás késedelme azt eredményezte, hogy az iskola a partnereivel szemben 2017. május-júniusa óta, a pedagógusok és az iskola egyéb alkalmazottaival szemben 2017. június óta nem tudja teljesíteni kötelezettségeit. Emellett az iskola közel 750 szakmai vizsgát tett tanuló szakmai vizsgáztatásával kapcsolatos személyi és dologi jellegű költségeket sem tudja kifizetni az állami hozzájárulás hiányában.

A kialakult helyzetről az összes felügyeleti szervnek, szakállamtitkárságnak, a finanszírozást folyósító Magyar Államkincstárnak is tudomása van” (idézet az iskola partnereinek írt leveléből).

„Most tél van és csend és hó és halál”

Augusztus közepe van, két hét múlva kezdődik a tanév… Kezdődik? Kinek??

Fizetés nélkül, hivatástudatból, hobbiból fogunk jókedvűen, lelkesen, a XXI. század kihívásainak megfelelve tanítani?! Honnan veszi a bátorságot bárki, hogy ezt számon kérje az állami jóváhagyással becsapott, megalázott, kirabolt iskola tanáraitól?

„Kérdjétek akkor azt a vén kacért,
Hová tevé boldogtalan fiait?”

Utóirat:

A Kismester Oktató Kabinet profilt váltott: Boszorkány és Varázslóképző Szakgimnázium és Szakközépiskolaként működik tovább. Szeptember elsején a King’s Cross pályaudvar 9 és ¾. vágányáról elindult a Roxfort Express, fedélzetén azokkal a tanulókkal és tanárokkal, akik elég bátran rohantak a falnak a 9-es és 10-es peronjelző táblák között.

Cuthbert Binns professzor meghalt, de ez nem szegte tanítási kedvét; kísértet tanárként tanít tovább, mintha mi sem történt volna…

 

A nagy demonstrációt megelőző Civil Fórumon kaptam szót a HAT nevében. „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek” mottóval arról szóltam, hogy október 7-én cikket írtam s küldtem a Népszabadságnak, a szerkesztő vissza is igazolta: hamarosan közölni fogja. Az alábbit:

Kikelt a „sárkányfog-vetemény” – Vörösmarty apokaliptikus látomása beteljesült.

Akár hiszik, akár nem a NER kormányának első /!/ intézkedése volt 2010 koranyarán: a „migráns” szó eltörlése az alighogy elfogadott Óvodai Nevelési Alapprogramból. (Nem lényegtelen a programmal kapcsolatos másik azonnali korrekció sem: azt a passzust törölték, melyben az „Óvónő távol tartja magát a nemi sztereotípiák alkalmazásától” mondat szerepelt. A „macsók kormánya” ezt sem tűrhette…) Szóval: olyan hogy migráns márpedig nincs! Hangzott a verdikt 2010-ben! Hiába készültek addigra gondos, ihletett tanítási-nevelési programok migráns gyerekek számára az integráció érdekében, multikulturális nevelésről, inklúzióról pedagógusoknak. Szó sem lehet róla! Kitörölni egy szakma nyelvéből, (ön)tudatából!

Hol vagyunk mára ettől!

A „migráns” szitokszó lett. Nem a „globális faluban” helyét kereső, különböző kényszerektől űzve hazáját elhagyni kényszerülő embertársunk szinonimája, hanem a „gonosz” betolakodóé, terrorista-jelölté – lett légyen az lélekvesztőn életét mentő kisgyerek, szamárháton menedéket kereső terhes asszony, akárki.

Olyannyira, hogy cigány származású tanítványaim körében egy külvárosi középiskolában figyeltem fel arra, hogy egymás fenyegetésére, szidalmazására, immár „szleng” kifejezésként használva „migránsozzák” egymást. Különleges acsarkodás a viszontválasz erre a sértésre.

Hátborzongató.

Kikelt a sárkányfog-vetemény.

Vas István verssorait morzsolgatom egy egészen más korszakról szóló híres színpadi műből. Vita a humanizmusról – ez volt a dal címe.

„Ha a gyűlölet szennyhulláma elönt, tán győzhetsz, de nem lehetsz nála különb….”

Milyen eszközünk maradt nekünk, humanistáknak?

Szelet, fagyot kiálló szelíd beszélgetés a Szabadság-téren? Jobbára önmagunkkal?

Tanító, érvelő szavak a facebookon, ha egy fertőzött – és fertőző – „gyűlöletbeteg” ádáz gyalázkodásba kezd, hovatovább a római pápa személye ellen is mondván, az is „Soros-ügynök”.

Nincs jó válaszunk.

Emlékezem. Amikor a Szabadság téren még járható volt a mélygarázs előtti építkezés, a majdani „Gábriel-szobor” talapzata, akkor néhányadmagammal Kishantosról származó magvakat, árpát, kukoricát hintettünk a frissen felásott földbe.

Hátha az „élet” legyőzi a gonoszságot.

Azóta immár az ezredik összejövetelt tervezik a tér konok ellenállói.

Vajon kikelnek-e még e magvak?

Majd így folytattam: hiába vártam a másnapi lapot. Október 8-án bemondta a rádió: a Népszabadságot bezárták.
Azt hiszem, meg kell követnem a Népszabadság szerkesztőit és olvasóit. A hivatkozott musical-songból még egy versszakot ide kellett volna írnom:

„Elkésett, hidd el, minden vita és filozófia már,
Mikor érveivel beleszól kattogva a gépi gitár
Tra-ta-tata-ta
Hiába itt a puszta szó:
Akármi újat sütsz ki,
Csak a szúrni-vágni-ütni
Marad az ultima ratio….”

Trencsényi László