Az ötvenes évek végén, hatvanas években születtünk. Többségünk a nyolcvanas években kezdte pályáját. Tanítottunk Magyarországon a Kádár-korszak utolsó tíz évében, határontúli magyarként a kommunista diktatúrák tiltott-megtűrt-megfigyelt (oktatás) politikai, kulturális légkörében, kisebbségi léthelyzetében. Bábáskodtunk a rendszerváltás fiatal nemzedékének szellemi-erkölcsi arculatának megszületésénél. Az utána következő 25 évben a közép-kelet-európai pluralizmus elsajátításával, az életforma-válsággal, dezorientáltsággal járó ütközések diákoknál, fiataloknál felerősödő hangorkánját tompítottuk; a hit, erkölcsi útmutató, sokszor irányt adó szülői háttér nélkül maradt gyerekek, fiatalok életének megtartó középpontjaként működtünk.
Egynéhányan mindezek ellenére a pályán maradtunk: a szükségből erényt kovácsoltunk, a köznevelés áldatlan feladatát – az évtizedek során egymást váltó kormányok egymásnak ellentmondó tantervi utasításai ellenére – vállalva őriztük a normális emberi vezérfonalat.
Az újabb „rendszerváltás” után kidolgozott és életbeléptetett minősítési rendszer elismeri és méltányolja a „kiemelkedő szakmai tudást és teljesítményt”, és busásan jutalmaz: a nyugdíjkorhatárt 65 évre tolta ki, és „elvesztésük nem nagy kár” – kimondatlan jelszóval bevetésre alkalmas előőrsnek használ egy elméletileg csinosan kidolgozott modell gyakorlati kipróbálására. Miért éppen minket szemeltek ki erre a feladatra? A törvénytisztelet, normakövetés, alkalmazkodóképesség – kiveszőfélben lévő, ám – bennünk még fellelhető tulajdonságok, amelyek jól jönnek a kísérleti nyúl szerepének betöltésére. Minden szempontból alkalmasnak bizonyulunk erre a szerepkörre. Talán zokszó nélkül sikerrel el is játszanánk, ha nem lennénk abban az életkorban, amelyben az életcélra, értelemre való rákérdezés nagy súllyal esik latba. És jól kondicionált, rendszerető, mértéktartó és adó pedagógusként, merünk mégis magunkra is gondolni, és megkérdezzük: miért?
A válasz a pedagógusminősítés általános tájékoztatójából kiolvasható: a 25 éves katedrai múlt száz oldalas betűsorrá való linearizálása, az előírt óralátogatások lebonyolítása és az ezek kapcsán felmerülő reflexiók papírra vetése, majd mindezek portfólióvá fűzése után – elnyerhetjük a pályán való maradás jogát. Nem kevesen 25 éves szakmai gyakorlattal bizonygatjuk majd rátermettségünket erre a pályára.
És ha marad még az életünkből idő és az energiánkból fölös, akkor továbbléphetünk… ha élnek még bennünk ambíciók egy méltányos fizetésre vagy tudományos munkásságunk elismerésére.
Akadnak néhányan, akik beleférnek a Prokrusztész-ágyba, és energiájuk is van, hogy beleszuszakolják magukat. 56 éves kolleganőnk mesterpedagógus szeretne lenni, mert bevallottan inkább szeretne ellenőrizni, mint ellenőrizve lenni. Ő az egyetlen, aki rengeteg segítséget nyújt valamennyiünknek a tájékozódásban. Én a rendszer meghirdetésekor a kutatótanárságot tűztem ki célul, de kiderült, a rendszer nem tolerálja a kutatási területemet. A neveléstudomány pedig nem az én kenyerem.
Így hát a következő lehetőségek állnak rendelkezésemre:
1. Maradok, aki és ahol vagyok (Pedagógus I). Ebben az esetben előbb-utóbb el kell hagynom a pályát, mert a Pedagógus II. fokozat megszerzésével bizonyíthatom csak pályaalkalmasságomat. Mivel ennek értelmességéről senki nem tud meggyőzni, a jelenlegi legképzettebb pedagóguskörből (tudományos fokozattal és 26 éves szakmai gyakorlattal rendelkező tanár) az alkalmatlanok közé zuhanok.
2. Kísérleti nyúlként beállok az első generációs „modellezők” közé. Ebben az esetben megszerzem a Pedagógus II. fokozatot és a jogot a rendszerben maradásra. (Az életem paradicsomi: 65 éves koromig heti 22 órában tanítok, további tíz órát – összesen 32! – a túlzsúfolt tanáriban előírásszerű társasági életet élek, otthon a mindig változó diákoknak, a mindig változó tankönyvekhez végeérhetetlen sorban feladatlapokat, szövegértési feladványokat gyártok, a számonkérést szolgáló tesztlapokat írok, érveléseket, esszéket, beszámolókat javítok… rendszeresen, következetesen, pontosan és szépen… ahogyan kondicionáltak. Osztályfőnökként állandó kapcsolatban vagyok a szülőkkel, fogadóórát, szülőértekezletet tartok, kezelem a naponként felmerülő konfliktusokat, magyartanárként értekezletekre járok, érettségi felkészítőket tartok, színházba, moziba viszem a diákokat, ballagást és szalagavató ünnepséget szervezek. Pótolom a mai fiatalok életéből kieső – művészet, irodalom és hitélet által biztosított – emelkedettséget.) Lemondok a tudományos pályáról.
3. Az első generációs „modellezők” magabiztosságával éjszakai munkával megírom a portfóliót, majd pedagógus II-ként kellő rutinnal és nagyvonalúsággal kezelem iskolai feladataimat, csak annyira felületesen, hogy senkit ne bántson. Igyekszem észrevétlen maradni… alig-alig javítok, nem fejlesztek. Ezzel szemben marad időm a tudományos munkára, amit mindig is szívesen végeztem. Jutalmat nem várok, hisz ez a rendszer – bár látszólag a munkát és a szakmai tudást elismeri és jutalmazza – más.
Ez utóbbi mellett döntök annak ellenére, hogy a második lehetőséget élem meg nap mint nap. A középosztály és a pedagógustársadalom mértékadó rétegéhez fogok tartozni… legalább egy-két évig, míg fölém nem nőnek a magasabb fokozatúak. Nem kell Kasszandrának lenni ahhoz, hogy előre modellezni tudjam megelégedettségem fokát, miközben a fizetésem alig egy-két tízezer forinttal több (igaz: évi kisadagokkal kiegészítve), a kilátásaim az életpályán a saját korlátaim miatt lenullázódnak (korlátok alatt értsd: egyszerűen csak tanítani szeretek, nem szeretnék mérés-értékeléssel, szervezéssel, szakmai fejlődés irányításával, ellenőrzésével foglalkozni, ami a mesterfokozathoz szükséges), tudományos munkásságomat titokban kell végeznem (mint ahogyan most is), mert az előírt életpálya csak a neveléstudomány kutatóit tűri meg. Magyarán: 15 év múlva a mostani mértékadó, túlképzett tanárból a pályán éppen csak megtűrt, nyugdíjazását váró megkeseredett pedagógus lesz.
Ez a generáció több évtizede nemcsak mértékadó, hanem értékmentő is, mely a rá jellemző elhivatottsággal, sokszor indokolatlan lelkesültséggel a mindjárt alig felidézhető múltból menti, a megváltozott külső-belső körülményekhez igazítja, emberfeletti erőfeszítéssel gyökerezteti a megmaradásunkhoz szükséges közösségi normákat, erkölcsi mankókat. Félő, hogy az értékmentők sója ízetlenné válik… És akkor a középosztály 25 761 tagja lazuló izmokkal, fogyó életkedvvel és rozsdásodó szellemi vérttel, feladja eddigi hivatását, és a vegetálást választja. Az életerősebb fajta visszahúzódik, a magánélet örömeinek él, nevelői feladatait kedvetlenül, értékcsökkentett módon végzi el… lesüllyed azokhoz, akiket fel kellene emelnie. Vagy: önmaga mindig megújuló forrásaiból képes erőt meríteni, anyagi és erkölcsi elismerés híján is magas fokú értéksulykoló munkát végez. Készleteinek feltöltésére templomba jár és lelki gondozókhoz. De valljuk be: ez utóbbi a legnehezebb.
És így termelünk egy újabb elégedetlen réteget, nemzedéket, ki semmi mást nem tesz, mint a már meglévő, hagyományosan magyar panaszkodók sorát szaporítja, nem táplálékot ad a rászorulóknak, hanem igazolja panaszaikat.
Reményre ad viszont okot az, hogy nem csak belőlünk áll az értékmentésre hivatott középosztály. Majd az orvosok, művészek, tudósok, papok, mérnökök „lesznek hű meghallói a törvényeknek”, és elvégzik a mentést… másként.
SL
Sajnos el kell donteni idoben, hogy mit szeretne valaki csinalni. Meg egyetemi kornyezetben is (amikor az embernek van demonstratora javitani, stb) sokszor valasztani kell, hogy ”tanar-professzor” lesz az ember, vegy inkabb kutato, vagy inkabb olyan, aki szeretne vezeto feladatot vallalni, vagy az iparagbol ”penzt szerezni”… Nem tudom elkepzelni, hogy ez ne igy lenne kozepiskolai/altalanos iskolai hivatasos tanarkent – feltehetoen mindez fokozottan igaz. Es ez nem feltetlenul a rendszer hibaja, hanem csak ez eletben donteseket kell hoznunk es el kell koteleznunk magunkat.
Marcsak a tudomanyos elet miatt is… ma mar nincs a polihisztorok szamara hely. Alomba ringatja magat az az ember, aki azt hiszi, valodi kutatasi erteket teremt heti 10-20 oraban (vagy Matolcsy fizeti). Persze Fermat is amator volt… csak o tudta is magarol.
Az igazi hiba a rendszerben akkor volt, amikor a posztironak nem mondtak el 18/20/24 eves koraban (mert nem tudtak?), hogy valasztani kell. Ugyan semmi sem all tavolabb tolem, minthogy dicserjem a rezsimet, de az egyetlen jol mukodo rendszerben amit lattam, az emberek valasztanak, ezt meg kell hagyni.
A cikk magáért beszél, minden szavával egyetértek.