„Hogyan lehet kiskapukkal kicselezni a jelenlegi oktatási rendszert”, avagy egy egyetemi hallgató széljegyzetei

gyogyped

– Szabó Anna írásához

Az elsődleges problémát szerintem az jelenti, hogy nincs tisztázva még karon belül sem, hogy melyik „fogyatékossági típus” ellátása kinek a felelőssége. Az SNI esetében kicsit könnyebb a dolgunk, mert a 32/2012 EMMI rendelet leírja a nyolc nagy kategóriát, ahol világos, kinek a felelőssége ellátni az ezzel élő embereket.

A BTMN-nél viszont a kritériumok:

  • életkorához viszonyítottan alulteljesít,
  • társaskapcsolati problémái vannak,
  • tanulási, magatartásszabályozási hiányosságokkal küzd,
  • közösségbe való beilleszkedése, személyiségfejlődése nehezített.

Elviekben a pszichopedagógusok feladata lenne foglalkozni a BTMN-es gyerekekkel, viszont ők nem tanulnak erről. „Tanulásban akadályozottak pedagógiája” (TANAK) szakon vannak „diszes” órák, de semmi módszertan nem hangzik el. Mi úgy tanuljuk, a pszichopedagógia hatásköre, ők úgy, hogy a TANAK hatásköre.

Tehát már a gyógypedagógiai oktatásrendszerből is kiesnek…

A tanulásban akadályozottság csak egy kis szelete a tanulási korlátok körének.

  • Külön van a tanulási nehézség, ami csak átmeneti, családi problémákra vagy hosszabb betegségekre vezethető vissza.
  • A következő fokozat a tanulási zavar, amiben már van idegrendszeri érintettség, de csak egy-egy területet érint, pl. számolás, olvasás, írás (a „diszek”).
  • A tanulásban akadályozottság pedig az, ahol a központi idegrendszer sérülése egyszerre több területen van jelen, átfogó és komplex problémát okoz minden képességterületen és enyhe értelmi fogyatékossággal jár együtt.

Tehát elvileg mi csak az ő ellátásukra vagyunk szakosodva, de akkor a másik két kategóriával ki foglalkozik? Sajnos többnyire senki L

Úgy gondolom, hogy ez is a TANAK gyógypedagógus felelőssége lenne, csak hát mondjuk ki: szar a képzés. Azért gyűlölöm ezt a szakirányt, mert az összes egyetemi oktató (tisztelet a kivételnek) teljes mértékben ki van égve, az összes szakirodalom a kőkorszakból származik és tele van fordítási hibákkal (így történhet meg, hogy a BTMN gyerekek teljesen kiesnek a képből).

Az SNI szintjén csak az autizmussal tudok példálózni, ahol szintén óriási hiányosságok vannak (bár legalább azt el lehet mondani az egyetemi oktatói gárdáról, hogy magasan képzettek és mindegyikük dolgozik egyidejűleg a terepen is). Van a többségi tanterv, meg IQ szerint enyhe értelmi fogyatékosokra adaptált tanterv, középsúlyos értelmi fogyatékosokra adaptált tanterv és így tovább.

Autizmusra adaptált tanterv egyáltalán nincs, pedig az esetek 60%-ában nincsen értelmi sérülés, egyszerűen csak a szocio-kommunikációs sérülés miatt nem tudják értelmezni a többségi tananyagot. Elvileg már összehívtak egy munkacsoportot, hogy megbízzák ennek a tantervnek a kidolgozásával, de egy ember vétója miatt ez mégsem történt meg….

A másik probléma itt, hogy ugyanúgy meg kell írni nyár végéig a tanmeneteket a tanároknak, viszont minden autizmussal élő tanuló más és más, első osztályban például lehetetlenség bármit megírni, hiszen még nem is ismerik a gyerekeket. Konkrétan arra tanítanak minket az egyetemen, hogyan lehet kiskapukkal kicselezni a jelenlegi oktatási rendszert (ami végül is hasznos lesz a terepen, de szomorú, hogy erre szorulunk, és az órákon rettegve suttognak az oktatók, hogy mindez nehogy kikerüljön a falakon túlra…)

A szakértői bizottságoknál nagyon sok esetben nem is helyénvaló diagnózist adnak, csak azért, mert szeretnének segíteni, hogy a gyerek megfelelő iskolába kerülhessen (benne van-e az alapító okiratban, hogy elláthatják-e, vagy sem), viszont sok esetben – még ha benne is van az alapítói okiratban –, akkor sincs szakember, terem, eszköz és így tovább.

Az utazói gyógypedagógus hálózatról talán már ne is beszéljünk… L

Mind a szakemberképzés, mind a sérült tanulók ellátása több sebből vérzik és estig sorolhatnám, milyen problémák vannak, valószínűleg még ennél is sokkal több, csak arra még nincsen rálátásom.

Hogy valami pozitívat is írjak: akármilyen rossz a rendszer, a leleményes gyógypedagógusoknak meg kell találniuk a módot arra, hogy elősegítsék a gyerkőcök fejlődését, és elsajátítsák azt a tudást és módszertant valahonnan, amivel segíthetnek. Aki elég lelkiismeretes, az remélhetőleg úgy sem fogja annyiban hagyni. (Reményeim szerint én sem J)

 

FacebookTwitterGoogle+Megosztás

Leave a Reply