Két út van előttem.
Megpróbálhatok belesimulni a rendszerbe. Már ha … mert jelenleg csak rencer van. Így kell írni, hiszen a rendszer szóban a rend foglaltatik benne – tanítottam természetismeret órákon a periódusos rendszer kapcsán évekig. Ebben meg… no hagyjuk.
Pedig milyen szép lenne: egy közeli intézményben ellátni heti 26 fejlesztő órában soktíz gyereket, s csendben megkezdeni a visszaszámlálást a nyugdíjig.
A simulás nem erősségem. Nézzük hát a másikat.
Iskola utca. Valaha iskola volt ott, az a többiek közül méretével, elrendezésével kirívó épület. Akkoriban, amikor még egy társadalom, benne a bányásztelep is, hitt abban, hogy a tanulás út a felemelkedéshez, azaz az iskola utca, amely egy jobb élethez vezet.
Milyen a jobb élet?
Kinek-kinek … Több, szebb, nagyobb, teljesebb. Egyre többeknek már az elegendő is jobb lenne, de álom csupán.
Az ország lassan egyetlen nagy Csataszöggé válik, ahol a Szebb élet út és a Délibáb utca mindig is létező találkozása négy évente különös hangsúlyt, hatalmas reklámot kap, sokan fényképezkednek, nyilatkoznak a sarkán, mikrofonnal a zakójuk hajtókáján.
Talán mindig is volt, de mára elviselhetetlen nagyságúra szélesedett az a réteg, amely nem hisz benne, hogy az iskola utcán végighaladva egy szebb élet várja. Így nem megy végig rajta. Azt sem bánja, ha a gyerekei sem. Márpedig szociológiai kutatásokból (is) tudjuk, hogy minél hamarabb kanyarodik le valaki az oktatás útjáról, annál hamarabb és annál több gyermek származik tőle, akiknek útja szintén nem …
Mit tehetnék, „hogy megtörjem a gonosz varázslatot”?
Ahol most dolgozom, ott változtatni kéne. Nem egyen s máson, hanem újragondolni a rendszert, amely azon alapult, hogy nyújtjuk a szolgáltatást, s akinek szüksége van rá, majd érte nyúl. Az óvodást elhozza a szülő kezdetben az egyéni fejlesztésre, később a csoportos iskolaelőkészítőre; az óvodapedagógusok, később pedig a tanítók és tanárok igyekeznek részt venni nyílt napjainkon, azaz kreditpontot érő ingyenes tanfolyamainkon, hogy teljes módszertani vértezetben küzdhessenek a gyermek sajátos nevelési igényeinek minél teljesebb kielégítéséért.
Régen volt, öt éve, mikor ez még rendszerként működött, bár már mutatkoztak jelek. Annak a jelei, hogy a legrászorultabbak nem jutnak orvosi ellátáshoz, segédeszközhöz (esetünkben pl. szemüveghez) – sem; nem kapnak pedagógiai diagnózist, s annak talaján gyógypedagógiai segítséget, vagy csak annyira megkésve, hogy az iskolai pályafutásuk szempontjából már mindegy. A tálcán kínált segítségért pedig nincs erő vagy szándék nyúlni. (Gondolj szüleidre, nagyszüleidre a kórházi ágyon: „Nahát, nem ette meg a bácsi/néni, pedig mi odatettük neki.”)
Egyre kevesebben jöttek a kollégák is módszertani tudásért, pedig nem lett jobb az integráltak helyzete és nem lett több szakember vidéken. Az integráló tanár utazását nem térítik, főnökeik a távollétet nem továbbképzésnek, a szakmai töltekezés alkalmainak tekintik, hanem mulasztásnak, amit pótolni kell. Kellene, de miként, mikor?
Mégsem változtatunk. Nincs bátorságunk végiggondolni a helyzetet, annak minden folyományával. Helyette örülünk a különalkuknak, hogy lassan a két tankerületért felelős legújabb KLIK-vezetőnk is érti, hogy mit csinálunk, s tán azt is, hogy miért. Támogatjuk a gyökerénél korhadt fát, s minden reggel mosolyt erőltetünk az arcunkra, hogy az esti, nem éppen fényes szelek nem döntötték ki.
Azt hiszem a gyökérnél lenne feladatom. Nem, nem ennek a fának a gyökerénél. Egy másikénál. Tegnap láttam a vonat ablakából. Ott állt – már csak derékig érő csonkja –, ahol a telep mellett magasba szökött a hegyoldal. Értem én. Kétszer nem kockáztat az ember. Vágták ahol érték, akiket nem a rigók szava csalt, hanem a megfagyástól rettegés kergetett ki ide. Örültek, hogy megúszták: nem volt tettenérés, csak néhány órányi meleg. Másodjára? Bolondok lennének újra kockáztatni csak azért, hogy tönkig vágják.
Annak a fának, annak a hegyoldalnak a tövénél lenne feladatom. Nem egy embernek való.
Életet lehelni a sárgás vakolatú épületbe. Ott kellene dolgozni, a kicsikkel, a picikkel, az icikkel … és szüleikkel. Tudást adni testközelből, hogy mit tegyenek gyermekeik érdekében, hogy ne helyből távolugrással kelljen majd átlépniük az iskola küszöbét. Merjenek álmodni, sőt tervezni. Ehhez azonban vissza kellene adnunk a nemzedékekkel ezelőtt elveszett hitet vagy újat építeni, ha sosem volt, hogy az Iskola utca, bár sík, fölfelé vezet.
S ha úgy gondolod, jössz te is, hogy gyökerénél ragadjuk meg a problémát, tudnod kell, bár aszfaltozott ez az út, mégis rögös és sáros. A rózsaszín álmok itt gyorsan bepiszkolódnak, szertefoszlanak.
Szabó Anna
