Magyarnak lenni

 

                                                                                          “Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,
                                                                                            a meg nem gondolt gondolat …”
                                                                                           (J. A.)

Március van, egy jó héttel vagyunk az ünnep után. Ez is olyan lett, mint mostanában minden ünnepünk. Szégyen.

Elnéztem az utcán, a villamoson az embereket, sokukon féltenyérnyi kokárda.

Több mint egy hete motoszkál bennem a kérdés, mit jelent magyarnak lenni?

Mit jelent nekem a magyarságom?

A borzongást, amikor meghallom az Allegro barbarót vagy a Zenét húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára; azt, hogy Weöres Sándor versekkel altathattam lányaimat, mikor kicsik voltak; Ladányi Andreát a Markó-féle Boleróban és Róth Miksa szecessziós munkáit, Tamási Áront és André Kertészt, Cseh Tamás dalait, Koncz Zsuzsa és Panek Kati énekét, Ottlik Iskoláját és Kő Pál kézenálló kislányát; Adyt, József Attilát, Radnótit, Pilinszkyt és Petri Györgyöt; Orbán Balázst és Schiff András Bach-játékát, Kondor Béla grafikáit – de festményeit is; Robert Capát (Friedmann Endre) és Závada világát, a csíkmenasági Madonnát és a kalotaszegi templomok varrottassal díszített otthonosságát; Dés Lászlót, Snétberger Ferencet, Huszárik Szindbádját és Tisztelet az öregasszonyoknak-ját, igen, Krúdyt és Szabó Istvántól az Apát; Sütő Andrást és Füst Milánt; a Starker János játszotta Bach szólószviteket, Latinovits versmondását és Ország Lilit, a garamszentbenedeki úrkoporsót és Konrád Györgyöt, Esterházy Péter írásait (Termelési kissregény: micsoda pannó a 70-es évekről!) és Kovács Margit „kerámiáit”, Szerb Antalt és Gross Arnoldot, Tihanyi Lajost és Gion Nándort, Schaár Erzsébet Utcáját és Sebestyén Márta énekét, Szakcsi Lakatos Bélát és Plohn József 48-as honvédekről készült fényképeit; október 6-át, a Donnál elpusztult névtelen bakákat és Simon (Sielberstein) Jenőt – kinek feleségét és lányát Auschwitzban ölték meg; Nagy Imrét, Gimes Miklóst, Mansfeld Pétert …

Azt, hogy otthon vagyok a Király utca még megmaradt régi házai között és a székelydályai református templom szentélyének rejtélyes szépségű boltozata alatt (http://latogato.blogspot.hu/2012/05/szekelydalya.html), Szentendre sikátoraiban és a Hargitán egy esztenában; az Angelika kávéházban és a Sipos Dávid faragta szószék előtt Magyargyerőmonostoron.

Egy szerencsés történelmi konstelláció eredményeként, 1989. október 23-a óta nem valakik ellen kell feltűznünk márciusban a kokárdát. Lehet trianonozni, melldöngetve magyarkodni, de ha nem emlékezne valaki az előző század kataklizmáira: tőlünk délre nem is oly rég pusztították egymást az együtt élők, égtek a városok falvak …

Voltak, vannak, akik nem akarnak emlékezni.

Ezt a képet még 1984-ben készítettem.

 kenyer

Az eredeti itt: http://latogato.blogspot.hu/2008/03/magyarnak-lenni.html

(B. Molnár Béla, 2008. március)

FacebookTwitterGoogle+Megosztás

Leave a Reply