1. „lepistáztak”
Ma ismét elpattant bennem egy húr! Talán azért, mert végkimerüléses péntek van, vagy mert jön a tavaszi idegkimerültség. Két hete nem tudunk fénymásolni. A KLIK az előző, megbízható, családias szolgáltató helyett egy Digistar nevű nagyképű céggel kötött szerződést. Régi fénymásolók el, újak leszállítva. A KLIK 2 hete nem ad kódokat, hogy végre legálisan és szakszerűen használhassuk a gépeket (“Ej, ráérünk arra még!”) A bátrabbak kód nélkül is rájárnak a gépre: 10-en központilag 50 papírt kapunk egy napra. A szemtelenebbek külön papírt hoznak. Nem baj, vigasztalom magam, bevetem a druida-trükköt: mindent szóban. Kínkeserves, de ez van.
Majd eljő a KLIK-es Nagy Kódadó Nap, de a gépek esmeg nem működnek… A digistraros urak ki-be járnak – soha egy köszönés, egy pardon – leülnek a gépeink elé, levegőnek néznek bennünket. De talán rendeződik az ügy. (Személyenként havonta kapunk 100 példányt, nyomtatásra és fénymásolásra. A nyugdíjas és óraadó kollégák egy lapot sem.) Ezt még mindig bírom, fanyar humorral szemlélve. De mikor a szuper gépen ünnepélyesen megcsinálnám első fénymásolatomat: a kódra megjelenik a nevem – helytelenül. (Kollégáimé szintén, de az ő nevükről – az ő nevükben – én nem beszélek.)
Mintha gyomorszájast kaptam volna: a digistraros urak egy nyomtatott papírról másolták. Ez volt a dolguk. (Most értettem meg, Attilám, milyen lehetett, mikor “lepistáztak”, és sírtál, rúgkapáltál… Ma nekem is egy könny szökött a szemembe.)
Vatai Éva
2. Spontán válasz
Tegnap felvételiztettem kilencedik osztályba készülő diákokat.
A nyelvi (és informatikai) előkészítő osztályba jelentkező gyerekektől megkérdeztem, hogy miért éppen ilyen tagozatot választanának.
A válaszok késztettek írásra:
A 34 felvételizőből 5-en adtak hagyományosnak mondható választ a kérdésemre (idegenvezető, tolmács stb. szeretnék lenni, manapság fontos a nyelvtudás).
A többiek arra a kérdésre, hogy miért nyelvi tagozatot választanak, habozás nélkül rávágták, hogy “mert külföldön szeretnék tanulni és utána dolgozni…”
Voltak, akik konkrétabban fogalmaztak: “fotósnak, építésznek, belsőépítésznek szeretnék tanulni külföldön, és mivel itthon nem lehet ezzel elhelyezkedni, kint szeretnék élni és dolgozni”. Az utóbbi diák azt is megjelölte, hogy első helyen Franciaországban, második helyen az USA-ban szeretne tanulni.
De másoknak is voltak elképzeléseik, hogy hova indulnának érettségi után (ezt kérdés nélkül mondták el a diákok). A prioritási sorrend: Anglia, USA, Németország, Kanada.
Van, akinek van hová mennie (mert a család már kint van): “Azért választottam ezt a tagozatot, mert gimnázium után kimegyek Amerikába az unokatestvéremhez, vagy Angliába a nagynénémhez.”
És van, akinek nincs: “Azért választom ezt a képzést, mert utána külföldre megyek tanulni és dolgozni.” – Mit szeretnél tanulni? – kérdeztem.
– Az mindegy, csak külföldön – hangzott a válasz.
Azt hiszem, ez volt a legfájdalmasabb. Még akkor is, ha talán divat manapság a gyerekek között ilyeneket mondani (bár egymás válaszait a felvételizők nem hallhatták).
Tudom, hogy gyerekeink már egy olyan világban élnek, ahol “szabad kijárás van nyugat felé”, de azért mégis elgondolkodtató ezeknek a 13–14 éves diákoknak a spontán válasza.
Nagy Emília
Reméljük, nemcsak már, hanem még nagyon hosszan…
“már egy olyan világban élnek…” reméljük, még sokáig.
Igen ám, csak most már Magyarország annyira jól teljesít, hogy a fiatalok nem csak dolgozni, hanem tanulni is elmennek. Az utolsó magyar értelmiségi eloltja a villanyt, az utolsó magyar munkás — munkanélküli, és majd becsukja maga mögött az ajtót. (“Hol sírjaink domborúlnak…”)