Általában szeretjük a meséket. Amellett, hogy szórakoztatnak, gyönyörködtetnek, örök igazságokat találhatunk bennük. Évszázadokkal ezelőtt élt elődeink fogalmazták meg bennük álmaikat, vágyaikat, amelyeket mi, az atomkor „gyermekei” is magunkénak tekinthetünk. Megpróbáltatásaink, küzdelmeink eredményeként, jutalmaként mi is boldog, emberi életet szeretnénk élni. A XXI. században persze egy kicsit át kell értelmeznünk a klasszikus mesék szimbólumrendszerét, de adott esetben elegendő lehet a szereposztás „modernizálása” is. Képzeljük el például Grimm legszebb meséi közül „A két testvér” címűnek egy rövid részletét, a következő szereposztásban:
Oroszlán: EMMI
Királylány: diákok óvodától a felsőoktatásig
Az állatok gazdája: a (köz)oktatás
Medve, farkas, róka: a társadalmi hierarchia különböző szereplői
Nyúl: a pedagógusok
„Az oroszlán megdörzsölte a szemét, és látta, hogy a királylánynak nyoma sincs, a gazdájuk meg halott. Elkezdett rettenetesen üvölteni:
– Ki tette ezt? Medve, miért nem keltettél föl?
A medve meg a farkasnak:
– Miért nem keltettél föl?
A farkas a rókának:
– Miért nem keltettél föl?
A róka pedig a nyúlnak:
– Miért nem keltettél föl?
Szegény nyúl nem tudott mit felelni, ő lett a bűnbak. Rá akartak rontani, de kérlelni kezdte őket:
– Ne bántsatok, meglátjátok, jóváteszem, amit vétettem, életre keltem a gazdánkat. Tudok egy hegyet, terem ott egy gyökér, aki azt a szájába veszi, minden sebből és betegségből kigyógyul. Csak az a baj, hogy egy kicsit messze van, kétszáz mérföldnyire innét.
– Nem bánom, megkegyelmezek az életednek – mondta az oroszlán -, de egy nap alatt megjárd az utat, s elhozd azt a gyökeret, különben véged!”
…Mi pedagógusok is így rohanunk, fülünket hátracsapva az éltető gyökérért. Hajt minket a bűntudat, a félelem, a bizonyítási kényszer, az elhivatottság… pedig tudjuk, ugyanazt a hibát követtük el, mint az oroszlán, a medve, a farkas, a róka. Ugyanolyan fáradtak voltunk, ugyanúgy elaludtunk, mint ők. Most mégis egyedül nekünk kellene helyrehozniazt a hibát, amelyet közösen követtünk el…
20 éve tanítok különböző alapítványi szakképző iskolákban. Ez alatt az idő alatt nagyon sok értékes embert: tanulót, kollégát ismerhettem meg. Jó érzés volt, hogy óraadó tanárként mindig volt elég munkám ahhoz, amennyiből tisztességesen meg tudtam élni. Az utóbbi években viszont fokozódó rémülettel tapasztalom, hogy ezek ellen az iskolák ellen hajtóvadászat indult („az oroszlán, a medve, a farkas, a róka…”) A korábbi fenntartókat olyan helyzetbe hozták, hogy nem tudják tovább működtetni intézményeiket, kénytelenek azokat eladni… például a katolikus egyháznak. Ebben a tanévben egy olyan “csodának” lehettem részese, hogy egy másfél évtizede kiváló eredményeket produkáló szakképző iskolát röpke hat hónap alatt tökéletesen működésképtelenné tett a “keresztényi szeretet”. A behódolni nem akaró tanárokat rövid úton kirúgták… én eddig úgy tudtam, ilyesmit csak kirívóan súlyos bűncselekmény elkövetése esetén lehet megtenni!!! Márpedig itt csupán annyi történt, hogy a kolléga pl. az iskola pedagógiai programját szerette volna látni…
Korábban vidám, kiegyensúlyozott munkatársaim szemében egyre inkább rettegést, félelmet, bizonytalanságot látok. Nem látnak, nem hallanak, nem beszélnek… Nincsenek már éjszakába nyúló spontán beszélgetések, mert mit lehet tudni, a másik „nyúl” kinek, mit jelent erről a “rókának, farkasnak, medvének, esetleg közvetlenül az oroszlánnak”!!! Vajon hogyan nevelhetnek életképes generációt azok a megnyomorított lelkű pedagógusok, akiket súlyos retorziók fenyegetnek, ha önállóan dönteni, gondolkodni, vitatkozni merészelnek???
Pataki Erika
