Vállalkozó tanár vagyok; ebben a minőségemben már 22 éve „nem létezem” (idézet Pokorny Zoltán volt oktatási minisztertől). Akkor azt hittem, ennél kedvezőtlenebb megítélésben már nem lehet részem. Tévedtem. Életpályám fordulópontjait Vörösmarty Mihály: Előszó című versének idézeteivel tudom legjobban érzékeltetni.
A nyolcvanas évek közepén szereztem tanári diplomát, majd rövid útkeresés után rátaláltam az akkoriban még ritkaságszámba menő alapítványi iskolák egyikére. Az egyszerűség kedvéért nevezzük „Kismester Oktató Kabinet”-nek, ahol azóta is tanítok, illetve „Tanítanék…”
„Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég.”
Engedjenek meg egy rövid, rendhagyó, „önéletrajzi ihletésű” folyamatelemzést a szakképzésben eltöltött évtizedeimről. A belépésem pillanatától kezdve meghatott, lenyűgözött és maximális erőbedobásra sarkallt az a szeretetteljes bizalom, megelőlegezett tisztelet és megbecsülés, amellyel akkori kollégáim és az iskola vezetősége fogadott. Annak tudatában dolgozhattunk, hogy az iskola olyan lesz, amilyenné mi formáljuk. Tanulóink kitűnő bizonyítványokkal jelentkeztek hozzánk, sokszor a családi tradícióval dacolva akartak nálunk szakmát tanulni. Az ő törekvésük pedig minket, tanárokat, oktatókat is folyamatos tanulásra, önképzésre sarkallt. Valamennyien megterveztük a magunk „életpályamodelljét”, amelyet lehet, hogy nem így neveztünk, de mindenki képes volt a saját egyéniségének, képességeinek, vérmérsékletének leginkább megfelelő szakmai tevékenységét megtervezni és végrehajtani.
Én például a kilencvenes évek közepén úgy döntöttem, egyéni vállalkozóként fogok tanítani, úgy éreztem, a szakképzésben sokkal hitelesebb egy olyan tanár, aki folyamatosan megmérettetik a munkaerőpiacon, a saját bőrén, közvetlenül érzékeli azokat a kedvező, vagy kedvezőtlen törvényi szabályozásokat, gazdasági változásokat, amelyek a vállalkozások működtetését érintik. Legtöbben persze nem értették, miért adtam fel biztonságos, „nyugdíjas” állásomat a bizonytalan vállalkozás kedvéért, de engem jóérzéssel töltött el, hogy évről évre visszahívnak ugyanazokba az iskolákba tanítani, ahol volt alkalmam bizonyítani alkalmasságomat.
„A szellemek világa kialudt.”
2015-ben országszerte megalakultak szakképzési centrumok. Ez a tény önmagában még nem zavarta volna a magániskolák működését, de felerősödött ezen intézmények esztelen államosítására való, egyre gátlástalanabb törekvés. Ezzel párhuzamosan a szakképzésben bevezették azt a lehető legrosszabban értelmezett „duális képzést”, amely leginkább a középkori inasrendszerhez hasonlít, ahol a tanonc tökéletesen ki van szolgáltatva a gyakran hiányos műveltségű, személyiségzavarokkal küzdő, esetleg pszichopata „mesternek”. Hiába vannak a legkorszerűbben felszerelt tanműhelyeink, jól felkészült szakoktatóink; a tanulók a „szakmát” sötét, mocskos, rosszul felszerelt munkahelyeken sajátítják el gyakran nulla empátiával, pedagógiai érzékkel, didaktikai ismerettel rendelkező „szakik” irányítása alatt.
Iskolánk mindezek ellenére eddig dacolt az egyre mostohábbá váló körülmények zivatarában.
„A vész kitört.”
A magániskolák egyre erőszakosabb államosításának egyik eszköze az állami támogatás csökkentése, karcsúsítása, esetleg megvonása ezen intézményektől. Ez a módszer rendkívül hatékonyan működik, 2016-ban már csak néhány haldokló alapítványi- és magániskola lézengett a rugalmatlan, pénzhiánnyal küzdő szakképzési centrumok rendszerében. A Kismester Oktató Kabinet is számos problémával küzdött; de mindvégig rendelkezett mindazon feltételekkel, melyek az állami támogatás folyósításának feltételei (jogerős működési engedély, szakképzési megállapodás, keretszámra vonatkozó engedély). Mindezek alapján a köznevelési törvény biztosítja és előírja az állami támogatást az intézmény feladatellátásához. Mi tanárok, oktatók továbbra is igyekeztünk tudásunk legjavát adni, tanulóink az idén is sikeresen levizsgáztak, országos és nemzetközi szakmai versenyeken előkelő helyezéseket értek el.
Az iskola kimagasló szakmai munkáját az is mutatja, hogy az intézmény szakmai és egyéb működése a különféle állami ellenőrzések során mindig maradéktalanul megfelelt az elvárásoknak, s az előírt jogszabályoknak – így volt ez a 2016/2017. tanévben is.
Mindezek ellenére a Kismester Oktató Kabinet „a 2016/2017-es tanévre vonatkozóan az ellátott köznevelési feladathoz kapcsolódó állami hozzájárulásból még nem kapott meg egyetlen fillért sem.
Az elhúzódó, több hivatalnál folyó közigazgatási eljárások miatt az állami támogatás késedelme azt eredményezte, hogy az iskola a partnereivel szemben 2017. május-júniusa óta, a pedagógusok és az iskola egyéb alkalmazottaival szemben 2017. június óta nem tudja teljesíteni kötelezettségeit. Emellett az iskola közel 750 szakmai vizsgát tett tanuló szakmai vizsgáztatásával kapcsolatos személyi és dologi jellegű költségeket sem tudja kifizetni az állami hozzájárulás hiányában.
A kialakult helyzetről az összes felügyeleti szervnek, szakállamtitkárságnak, a finanszírozást folyósító Magyar Államkincstárnak is tudomása van” (idézet az iskola partnereinek írt leveléből).
„Most tél van és csend és hó és halál”
Augusztus közepe van, két hét múlva kezdődik a tanév… Kezdődik? Kinek??
Fizetés nélkül, hivatástudatból, hobbiból fogunk jókedvűen, lelkesen, a XXI. század kihívásainak megfelelve tanítani?! Honnan veszi a bátorságot bárki, hogy ezt számon kérje az állami jóváhagyással becsapott, megalázott, kirabolt iskola tanáraitól?
„Kérdjétek akkor azt a vén kacért,
Hová tevé boldogtalan fiait?”
Utóirat:
A Kismester Oktató Kabinet profilt váltott: Boszorkány és Varázslóképző Szakgimnázium és Szakközépiskolaként működik tovább. Szeptember elsején a King’s Cross pályaudvar 9 és ¾. vágányáról elindult a Roxfort Express, fedélzetén azokkal a tanulókkal és tanárokkal, akik elég bátran rohantak a falnak a 9-es és 10-es peronjelző táblák között.
Cuthbert Binns professzor meghalt, de ez nem szegte tanítási kedvét; kísértet tanárként tanít tovább, mintha mi sem történt volna…
