Szabó Anna: Az SNI gyermekek ellátása

Szabo-Anna
Az SNI gyermekek ellátása gyógypedagógiai feladat. Az? Tényleg? És mi az ellátás? Az oktatásuk – zömében – az integrációnak nevezett helyzet miatt – a pedagógusok feladata. Heti 1-2-stb. órában pedig gyógypedagógus „fejleszti” őket. Sőt, habilitálja, azaz „képessé teszi”. Ez lenne az ellátás? Ettől képessé válik arra, hogy a jellemzően nem differenciálóan megtervezett munkában részt vegyen?

Nem, nem válik képessé. Nem, nem fejlődik gyorsabban. Nem gyúlnak rakéták és nem gyulladnak fények. Most ebben a helyzetben változás áll be. Nem nagy. Pontosabban nem kavar nagy port. Kevesek ügye, álljon ki mindenki magáért, van nekünk elég bajunk, meg aztán… a miénk, a mi gyerekünk nem olyan. Szerencsére/hála istennek – kinek-kinek hite és vérmérséklete szerint.

A csendes változás pedig az, hogy a fővárosban működő nagy gyógypedagógiai intézmények – jellemzően az érzékszervi és mozgássérültek ellátását végzők – ezentúl nem láthatnak el a körzetükön kívüli feladatokat. Országos intézmény körzete az ország, neeeem? Nem. Országos intézmény körzete az, amit a helyileg illetékes KLIk vezetője körzeteként elismerni hajlandó. És nagylelkű, mert nem korlátozza arra a néhány kerületre, amelynek ő a vezetője. Hogy milyen értelemben vezet, azt nem tudni egészen pontosan. Az jobban látszik, hogy mit hajt végre. Tehát jelenleg az országos intézmények a fővárost láthatják el. Ahol az integráltan tanuló, fentebbi kategóriák szerinti SNI gyerekek mintegy ötöde, 20 százaléka él.

„A többieket lássák el helyben!” Kik? Mert az integráció azzal jár, hogy megyeszékhelyeken, kis városokban, apró falvakban egyaránt élhetnek, járhatnak iskolába, szerencsés esetben akár tanulhatnak is ezek a gyerekek. A gyógypedagógusok tudásuk megosztásával, szükség esetén technikai eszközök kölcsönzésével támogatták ezt a helyzetet, nyomon követve a folyamatokat. Alacsony gyakoriságú fogyatékosság esetében, és nem véletlenül használom most a fogyatékosság szót, a, ha nem is azonos, de legalább hasonló módon SNI gyerekek száma megyeszerte kevés, és ők is elszórtan élnek. Ha van is gyógypedagógus, akinek ez a végzettsége, jó eséllyel a diplomaszerzéshez szükséges gyakorlatán túl nem járt speciális intézményben. Lehet, akár évtizedek óta. Nincs mögötte intézményi szakmai háttér, eszközpark. És nem mellesleg „céges autó” sincs. Használhatja a sajátját, km-ként 15 forintos térítés ellenében, úttalan utakon, Borsodban és Békésben, Bács-Kiskunban és Somogyban. Nem fogja. Ha kétszakos, esze ágában sem lesz ezt a „cigányéletet” választani. Ha egy szakos, nem él vidéken, hisz mit kezdett volna a kies magyar tájon a néhány fővárosi intézményben alkalmazható diplomájával?

Mostantól tehát „élj boldogul; boldogulj, ha tudsz!” Segítség nincs a téged tanítóknak, neked, senkinek. Nem szüntettük meg az ellátásodat. Arról nem tehetünk, hogy nem tudjuk betölteni az álláshelyet. Azt egynegyedet-nyolcadot tankerületenként, nemde? Attól meg nem kell tartani, hogy a szakma szót emel. Nem akadt el a szavunk. Csak lapítunk, reménykedünk, kenjük a sz@rt jobbra-balra, megdicsérjük azt, akinek szépen, csendben és egyenletesen sikerül (gyógy-pedagógus-önértékelés), és közben csokoládéról álmodunk.

Hol van a szülő? Melyik hol. Mert nem baj, ha szembenézünk azzal a ténnyel, hogy nem csak a középosztály és az elit gyermekei járnak iskolába, sajátos nevelési igény sem csak köreikben lehetséges. Nem minden szülő tud a gyermeke mögé, mellé állni hatékonyan. Nagy a felelőssége a pedagógia által meghatározott iskolának – ahol az integrált gyermek élete nagy részét tölti. A gyógypedagógiának is. Az lenne. Ha lenne még olyan. Sorsrendező pedagógia… Na ja. Elrendeztetett.

FacebookTwitterGoogle+Megosztás

Leave a Reply