Szikrázva ívet

Eldőlt. A hiba tényleg bennem van. Az én készülékemben. A tanulással került bele. Mindenkinek tanították, néhányunkba egyszerűen belevésődött. Annyira, hogy nem kell az egészet látnod, elég egy darabkáját, s összeáll a kép. Amely aztán horzsol, éget vagy beléd ég. A kezét láttam csak, ahogy ülve kapaszkodott. Méretre majdnem felnőtt férfié. Csupasz, mint gyermeké. Hurkás, mint csecsemőé. Feláll, így kamaszkorúnak tűnik. Arcbőre sima, még előjele sincs az esedékes hormonális változásoknak. Szemüvege mögött kétfelé néző szemmel betájolja a kapaszkodót, érte nyúl. Nehézkesen lép. Fél oldalát kissé húzza, mint az agyvérzés maradványtüneteivel küzdő öregek.

– Amerikai út – mondja be a sofőr.

Anyja lép le elöl a buszról, visszafordulva két karját nyújtja a fiú felé, aki alig fékezett eséssel borul rá.

– Hogy te milyen gyors és ügyes voltál, már itt is vagy – mondja neki azzal a hangsúllyal, ahogy egészen kicsi gyereket dicsérünk, mert már egyedül húzza fel a cipőjét.

Kerekedik a történet. Zugló vasúti megállótól az Amerikai útig. 300 méter, 50 másodperc. A műtét, s hogy rég volt már, mert néhány dolog ismét működik; ha nem is úgy és annyira. S talán nem is egy, mert egymástól távoli központok által irányított funkciók is érintettek. A két szem információinak elsődleges vegyülése ott lakik a török nyeregben ülő nagy hormonközpont fölött, de a mozgás, az egyensúly messze.

Ezért nincs értelme váltanom. A látottak megértéséhez szoftvert égettek belém a képzésem során.

– Maguknak nem azt kell tudniuk, hogy mi a baj. Azt kell felismerniük, hogy eltérést tapasztalnak. Olyat vagy akkorát, amit orvosnak kell látnia. Ezért kell megtanulniuk az anatómiát.

Nem volt kicsi, akkor még öreg sem, de mérges – az tudott lenni. Kevesen hitték, hittük, hogy ez nem rigolya. Most aztán viselhetjük a következményeit. Nem csak nézünk, látunk. Nem csak látunk, értjük, amit látunk. S küldenénk, nem, nem ezt a fiút, ő jó úton van: anyja karjába kapaszkodva sétál az Amerikai úton a kontrollra. Azokat, akiket meglátunk, akiket kiszűrünk, akikkel tennivaló van. Lenne. Mert az ellátórendszer nem átalakult. Nem átalakulóban van. Szétesett.

A hiba az én készülékemben van. Megtelt a memória és nem tudom törölni. Indulna az exe fájl, de nincs hova.

Kérdőív a kiégésről. Érzem-e a füstszagot? A sajátomat? Persze.

A gyerek vagy a gyerekcsoport vagy a szülő vagy a kollégák és közted zajló összeütközéseket megtanulod kezelni. Ha nem így lenne, már messze járnál, mert állandó konfliktusban nem lehet élni. Hogyan élhető meg, s még inkább túl az a feszültség, amelyek közted és az egész rendszer között húz szikrázva ívet? El tudod–e érni, hogy kívül maradjon, s ne őrlődj fel benne, vagy beléd költözve szét ne vessen?

Néha elképzelem, hogy kiülök a dombtetőre, de nem, dehogyis nézek szerteszét. Hunyt szemmel élvezem a napsütést. Átkulcsolt lábamra hajtott fejjel elalszom. Másnap didergős hajnalban felállva indulnék, de gyökereim nem engednek. Töviseimre gébics döfi zsákmányát. Párás hajnalok után száradó ruhám fehér.

Kökénybokor lettem. Szúrós. Ez nem magabiztosságot ad, csupán a bizonyosságot: én vagyok én. Hamvas kék bogyóimat nem a nap érleli, hanem a fagy csípi édesre; hideg szelek aszalják ráncosra.
Vigyázom őket arasznyi töviseim között. Őrzöm jobb időkre.

Szabó Anna

 

FacebookTwitterGoogle+Megosztás

Leave a Reply