Mi dolgom vele? Részt vettem benne hallgatóként. Túléltem, diplomát is kaptam. Képzőként sosem dolgoztam. Akkor mi közöm hozzá?
Bár a mostani folyamatot nem ismerem, az eredményét szerte az országban látom. Gyakori az eszköztelenség.
Mindannyian számos problémába ütközünk pedagógiai munkánk során. Némelyiket akár hosszan görgetjük is magunk előtt, amíg megoldást nem találunk. Így, hogy nem jelentkeztem minősíteni mások munkáját, bevallhatom, nem mindig találtam megoldást. Talán amit megtaláltam, az se mindig volt jó. Főleg nem a legjobb. S a legjobb is gyakran milyen messze esik a tökéletestől. Még szülőként is. Vagy főleg úgy?
Akkor most mi a bajom?
Amíg keressük a megoldást, addig semmi. Egyre gyakrabban látom, hogy nem is keresik. Megállapítják, hogy nem megy. Okokat persze találnak.
Vannak is, sokfélék. Akár a gyerekek.
Az egyik ok minden bizonnyal a képzésben gyökerezik. Ott megtanítanak arra, hogy a gyakorlóintézményekbe járó gyerekeket, heti néhány órára felkészülve, hogyan kell tanítani.
Középfokon, közismereti tárgyak vonatkozásában a gimnázium a gyakorlóintézmény. A tudományegyetemek városaiban, akár tagozatokra válogatott gyerekekkel, akiknek a családja számára is presztízs, hogy a gyerek odajár. Abban az országban, ahol az iskola nem ellensúlyozza, hanem felerősíti a családi hatásokat, talán meglepő módon ezekben az intézményekben sincs könnyű dolga a pedagógusjelölteknek. A diákok okosak, öntudatosak, nem ritkán öntörvényűek. Mégis valahogy ismerősek. Néha tudáspárbajra hívják ki a gyakorlatát teljesítőt, amely azonban megnyerhető: ehhez elegendő a szaktárgyak alapos ismerete.
A diploma aztán jogosítja a végzettet arra, hogy középfokú oktatási intézményben tanítson. Azt, amit maga is szeretett, és most már tud is, magas szinten. Kapott egy kis betekintést abba, hogy érdeklődő, okos fiataloknak hogyan lehet tudást átadni. Mert a gyakorlat jelenleg – erre elég. Mire is?
A végzettek egy része tanárnak áll. Próbálja csinálni egy másik intézményben azt, ami ott, ahol képezték, sikeresnek bizonyult. Amiért még meg is dicsérték. Milyen jól felépített… a célkitűzés meg a motiváció, a csoportmunka és a gondolatmenet meg a kérdezéskultúra…
Itt meg, valahogy senki nem kíváncsi rá, hogy milyen érdekeset fog nekik mutatni és tanítani, nem ösztönöz az ötös, és lepereg az egyes, a nehezen megteremtett csendet pedig csoportmunkával dehogy borítja fel. Személyiségétől függően keresni kezdi a magyarázatot. Vagy a hibát – magában. Vagy másban.
Amíg magyarázatot szeretne, jó, észérvekkel és okokkal szegélyezett úton jár, s kis szerencsével nem is egyedül. Mentorával, aki segíti. Nem kész megoldásokkal, hanem kérdésfelvetésekkel. Ha van mentor, ha tudja, mi a feladata, ha van idejük, közös. Megérné? Persze. Különösen, ha a mentor őszinte és jó a memóriája: emlékszik saját botladozásaira. Arra is, hogy nem csak kezdetben, de akkor gyakrabban. Egyszerűbben szólva: érett önismerettel bír. Tapasztalt, de nem rutinból dolgozik.
Elvezethetnek persze a válaszok az alkalmasság kérdéséig is. A saját utamat járom vagy kényszerpályán mozgok?
Ha kényszerpályán mozgok, bajban vagyok. Nagy bajban, mert el is késtem. A felismeréssel mindenképpen. Nem egyedül: hozzásegítettek ehhez a képzés során, ahol az utolsó évig nem kell gyakorlatban bizonyítani a pedagógiai alkalmasságot. A legelején, a belépéskor kellene megteremteni az alkalmakat, hogy felismerhesse az érintett, belőle jó kutató, jó elméleti szakember lehetne a szaktárgyi területén, de ne menjen tanítani. Vagy ha mégis ragaszkodik hozzá, hogy tanítani fog, tudja, milyen területeken, mekkora utat kell még bejárnia, hogy 4 év múlva alkalmas is legyen a feladatra. A kényszerpályáról történő kilépést második éve nehezíti, átlagos magyar család esetében el is lehetetleníti, hogy a képzés költségét vissza kell fizetnie a pályaelhagyónak. Kamatostul 10 vagy 8 félévnyit: 2-2,5 millió forintot.
Nem az a kérdés a leendő tanárok 90 százalékának esetében, hogy képesek-e olyan szaktárgyi tudást összegyűjteni, ami elég a diplomához. Az a kérdés, hogy kibírják-e, s még inkább felül tudnak-e emelkedni azokon a körülményeken, amilyenek a nem gyakorlóiskolákban várják őket. A néhol irdatlan osztálylétszámokon, a tanulók sok év alatt kialakult motiválatlanságán, a tanítványaik és köztük meglévő, ezer területen megnyilvánuló távolságon. Tudják-e, vagy legalább érzik-e, hogy a távolság csökkentésének hegy és Mohammed viszonylatában is két módja volt. Ismerik-e tűrőképességüket a saját értékrendjüktől eltérők elviselésében.
A tanárképzés legelején lehetőséget kellene biztosítani ennek az ismeretnek, ennek a tudásnak a megszerzésére. Amikor még kevés sebbel, kis anyagi veszteséggel léphet ki az egyén és családja a helyzetből, ha úgy dönt, ő ennek nem tud megfelelni, és nem is akar abba az irányba változni, hogy sikerüljön.
A hallgatónak a képzés elején nem csak népmozgalmi adatokat lenne fontos megtanulnia szociológiai keretbe illesztve, de azt is, hogy ez a napi gyakorlatban, az óvodákba, iskolákba járó gyerekekre vonatkoztatva mit jelent, azaz kikkel fog ő óvodapedagógusként, tanítóként, tanárként dolgozni. Ezek persze csak valószínűségek. Alapozhatja az érintett az életét arra is, hogy ő biztosan a gyakorlóintézményben marad. Ha ott nem, valami nagyon hasonlóba beküzdi magát. Vagy akár arra, hogy ő majd egyházi intézményben fog dolgozni. Mert ott „mások a gyerekek”.
Az egyén gondolkodhat így. A képző helyek azonban – éppen a náluk összegződő tapasztalatok miatt –, nem tehetnék ezt. A pedagógusképzésnek a bemenet környékén tartalmaznia kellene egy ön- és társadalomismereti blokkot, utóbbit gyakorlatban. Éppen a nagy, a hirtelen megnőtt anyagi felelősség miatt, amit hallgatóik és családjaik felé viselnek, s amelyet viseltek mindig is azok felé a gyerekek felé, akiket a náluk végzettek tanítanak majd: a hallgatói szerződések anyagi kötelmei a képzés végére egy átlagos magyar család számára hatalmas összegűre duzzadnak.
Mit akarok, mikor közöm sincs hozzá?
Még nincs. Már nincs.
Még nincs a közoktatásban unokám, már nincs a közoktatásban gyerekem. Egyikük ugyan tanárképzésben vesz részt, de különleges területen, nagyon kis létszámot érintőben. Mire végez, az állam már talán nem is alkalmaz majd ilyen pedagógusokat. Amit ő tanít majd, nem mozdít a kétkezi munkások képzése felé, ami most ugye elsődleges oktatási céllá nemesedett. Az ünnepnapi tudás egyre kevesebbeké – írom ezt éppen egy nemzeti ünnepen.
A tömegnek elég, ha a … kis híján azt írtam, a majdani szakmája fortélyait ismeri. Nem akarom magunkat becsapni. Azt biztosan nem fogják ismerni a jelenleg szakképzésbe járók. Mert a gyakorlati(as) képzés drága. Anyag- és eszközigényes. Ráadásul, mivel még csak tanulják a hogyant, pazarló is. A munka egy része selejt lesz, az anyag mehet a kukába.
A takarékoskodás pedig a szakképzésben is elsőrendű szempont. Nem úgy, hogy akkor néhány fős csoportokban a mestertől tanulják el a fogásokat, aki minden mozdulatukat lesve idejében közbe tud avatkozni, ha félresiklana munkafolyamat, tönkre ne menjen a munkadarab. Így anyagot lehetne megtakarítani, ez viszont embert igényel. Sőt tudást ezektől az emberektől. Janus-arcút. A szakmáét, a mesterségét, és emberismeretet. Nem feltétlenül pedagógiait. Némelyik szakképzős annyit élt (át), mire átlépi a műhely küszöbét, hogy andragógiai tudással vagy egy jó adag emberismerettel többre menne a gyakorlati oktató. Lassan végleg nyugdíjba kerül közülük a derékhad, aki maga is a műhelyben kezdte, de tanult a munka mellett, és egyszer csak ott állt az osztálynyi gyerek előtt – oktatóként. Nem könyvből, a saját életéből ismerte őket: rájuk nézve ifjú önmagát láthatta.
Az ő pótlásukat el sem tudom képzelni. A képzettségi előírások és a felfuttatni szándékozott szakképzés gyakorlati oktatói létszámigényének fényében végképp nem.
Nem feladatom, hogy a pedagógusképzésen gondolkodjam.
A gondolkodás a feladatom. Mindazon, amit látok, tapasztalok, ami a szemem előtt lejátszódik.
Ha enyém lenne a felelősség ezekért a sorsokért – hallgató és családja, majdan rájuk bízottak és családjaik –, a bemenetkor, nem nulla kreditért és nem szabadon választhatóan,– magas kreditszámért és formáját tekintve szabadon, ám tartalmát tekintve kötelezően választandóan – az első félévben minden pedagógusképzésre felvett hallgató önismereti képzésben és gyakorlaton venne részt.
Tudom, az önismereti képzés még érthető, de gyakorlat? Mikor még csak neveléselméletet hallgatott? Mikor nincs módszertani tudása? Mit lehetne rábízni?
Két dolgot.
Egyrészt heti két egységnyi foglalkozást olyan korú gyerekek között, akikkel majd végzettsége alapján foglalkozhat. Biztos Kezdet házakban a majdani kisgyermekgondozó és óvónő, tanodában a leendő tanár – az ott dolgozókkal együtt. Próbálja ki!
Másrészt a döntést. Bírja? Mert ez vár majd rá. Nem biztosan, de nagy, egyre növekvő eséllyel.
Ha nem bírja? Akkor most, most még egyenes derékkal, sőt azonnali anyagi következmények nélkül válthasson. Próbálja ki, egy félévig hogyan lehet élni úgy, hogy már nem véd a hallgatói jogviszony, nincs olcsó utazás és diákmunka, fizetnie kell maga után a TB-t, de legalább százezrekben mérhető azonnali adósság ne keletkezzen. Az egész társadalomnak ez lenne a legolcsóbb.
A közjót meghagyom Millnek.
Szabó Anna
Igaza van Szabó Annának, de az igazság sokféle lehet… Harminc éve tanítok, szeretem a munkámat annak ellenére, hogy annak idején, a pályaalkalmassági vizsga első rostáján kihullottam volna. Szerencsémre akkor még nem volt ilyen! Igaz, nagyon nehéz volt a kezdet, sokat sírtam, tépelődtem, gyötörtem magam – de nagyon meg akartam tanulni tanítani, és most már azt hiszem, kimondhatom, hogy sikerült! Szerintem “csak” akarni és szeretni kell, a többi idővel kialakul…
“… sokat sírtam, tépelődtem, gyötörtem magam ” az utolsó két szó segíthet. A többi nem. A botladozás része az útnak. Sajnos sokan ragadnak úgy ezen a pályán, hogy az büntetés minden résztvevőnek.
Az én szakmai életemben, sőt a saját gyerekeim felnevelése kapcsán is van számtalan, csak elemzésre alkalmas részlet: dicsekedni nem lehetne velük.
Ha segítő céllal állna fel a szakértők serege, ha elemezve támogatni akarnának, nem szelektálni, annak sok értelme lenne. Még mindig attól tartok, nem ez a cél, és nem ez fog történni. Boldogan csalódnék.