– Hű, de elkanyarítottad a végét!
– Te nem tudod? – kérdezi, s csodálkozva néz rám, a takarás miatt most a csatadúlta szemével, melyben legyőzték a sárkányt.
Hogyne tudnám, kuncogok befelé, de tőled szeretném hallani.
– Mit kéne tudnom? – kérdezek vissza.
– Hát, hogy ami messze van, az kisebbnek látszik.
Elsős. A perspektíváról magyaráz egy busz kapcsán. Utál színezni. Szeme megtanulta megérteni a látványt, de máshová látja a világot, mint ahol van. A rajz határai és a színezés nem találkoznak.
A csőbe csak a választással lehet behúzni.
– Rajzolj valamit, bármit, amit szeretnél! Akkor azt színezheted ki.
Néha villamost rajzol. Máskor metrót. Általában buszt, ahogy most is. Nyitott ő másra is. A hajóra. Rajzolás közben egyszer csak ráhajol a csuklómra.
– Ez mi?
– Csipke. Hajócsipke.
Nemrég még a keze indult volna a karkötő felé, most csak még közelebb hajol.
– Te csináltad? – rémlik fel neki a hajócska ismerős kattogása. Választ sem várva teszi hozzá – Ez gyönyörű.
A bókot elteszem. Mélyre. Sokszor fogom még elővenni a mérnökagyú fiúcska dicséretét a kézimunkáról – vigasztalva magamat rosszabb napokon, s a látványt: nem a keze mozdult, hogy, megtapogassa, hanem a szemével akarta megismerni, meglátni.
Most tehát készül a rajz a buszról. Perspektívában. Annak a tudatában, hogy ami messze van, az kisebbnek látszik.
Felnőttek se mind tudják. Vagy összetévesztik a kicsit a jelentéktelennel. Azt hiszik, aki közelről nézi a dolgokat, indokolatlanul nagynak látja őket. Indokolatlanul látja nagynak. Az értelem pesszimizmusával.
A dolgok nagyok. Lehet, nagy dolgok látszanak. S ráadásul közelítenek.
– Szegezzük szembe az akarat optimizmusát – szólt a javaslat.
Szöges képek villognak a szemem előtt vagy másfél hete. Szögek, melyeket Barabbásba vagy Jézusba. A nép egyenként mondá: Barabbás; s egyként kiáltá: Jézus.
Aludnom kellene. Álmot látnom. Olyat, ahol minden messze van. Kicsi; vagy ha az nem, hát jelentéktelen.
Szabó Anna
