Te gyere értem

A hosszabb úton két kilométer, a rövidebben másfél. Általában apámmal vagy nagyanyámmal. Ritkán anyámmal. Az óvoda se segítette abban, hogy szívesen jöjjön értem.

A rózsaszín szalvétára emlékszem. Ahogy ázott az útszéli mélyedésben, benne a finom vajas-mézes kaláccsal, amit hozott. Belépett, s mutatta nyitott táskájában, amit nekem csomagolt. Csapot-papot ott hagyva futottam öltözni. Nem érdekelt az uzsonna, a kézmosás, az óvó néni, csak az, hogy itt van. A kalács is főleg azért, mert ő hozta nekem. Öltöztem, egyedül, ő meg állt mellettem, s hallgatta, hallgatta, ahogy az óvónő kisgyerekként szidja őt, hogy „Anyuka, ha gyakrabban járna erre, tudhatná, hogy ide nem kell hozni semmit. Most a kislány azért nem eszi meg a tojáskrémes kenyeret …”. Anyám tűrte szótlanul, én boldog voltam, hogy ő van itt. A körözöttes kenyér, a kedvenc sem kellett volna, nemhogy az utálatos ízű tojáskrémes. Aztán az első járdaszegélynél leesett a vajas-mézes kalács, s a korábban kapott megaláztatást rám zúdította, a még kisebb gyerekre. Az ügyetlen, kétbalkezes kislányára. A szavakra nem emlékszem, csak arra, hogy a kaláccsal szürkére ázott a ritka öröm: anyu jött értem.

Ha sütemény, akkor túrós. Főleg túrós. Szinte kizárólag túrós. Miként alakult ez így? Nem kakaós csiga, nem lekváros bukta, nem mákos kifli. Túrós táska. Apám munkaideje korán kezdődött, s így gyakran velem nyitott az óvoda. Vártuk a gangon, jöjjön végre az első dadus, hogy apám rábízhasson. Aprócska kerület, de mégiscsak a túlsó vége. Otthonról hajnalban, éhgyomorra indultunk, az óvodai reggeli gyerekként még beláthatatlan idő. Útba esett a vajas minőségi. Betértünk, s apám minden reggel megkérdezte: mit ennék? Túróst kértem. Ha volt. Ha már kisült. Ha még nem, akkor brióst kaptam. Szerencsés napokon közepén sárgásan sületlent, mert úgy ehető maradt a feltekert kalácska. Egyébként magában, innivaló nélkül száraz. Az a négy év, melyben az utat reggelenként túrósbatyu szegélyezte, így vált máig meghatározóvá. Ha sütemény, s választani lehet, akkor túrós.

Más is szegélyezte az utat. A családban minden felnőtt tudott róla. Mindenki látta. Ki még életben is, ki már csak lógva. Apámnak meghatározó emlék.

– Olyan hideg volt, ráfagytak a köpések. Napokig lógott ott – mesélte egyszer. Szerencsére már nem gyerekkoromban.

Anyámnak életét meghatározó tény. Látták, hogy látta. Tizennégy évesen a lincselést. Nem tudom, miként zajlott. Senki nem mondta, hogy került oda az apró bakfis. Ő maga a legkevésbé. Azt sem tudom, jelezte-e tábla, hogy 18 éven felülieknek. Vagy mondta-e neki bárki, hogy ami következik, a nyugalom megzavarására alkalmas képekben raktározódik majd el egész életére. Nem derült ki, döbbenettől földbe gyökerezett lába, kíváncsiság, a tömeg hangulata vagy a háborús bombázások és utcai harcok közé szorult nyomorult élete miatti bosszúszomj tartotta-e ott, de tanúja volt. Nem világos, hogy beszélt-e róla valakivel vagy valakinek. Csak az, hogy később felrótták neki. Részt vett – állította a felnőtt szemtanú. Aki talán csak jelen volt. Anyámat nem kérdezték, látta-e ő is a felnőttet, s hogy az mit csinált. Farkasszemet néztek-e? Vagy együtt a haláltusát?

Nagyanyám is emlékezett. Az akasztott emberre, az ávósra, akit látott kenyérért menet. A fára is. Levágták. A kötélről, ennyi biztos. Arról nem beszélt, mondta-e anyámnak, nem sétára való az idő abban a hidegben, foszlott, mástól levetett télikabátban, Mindenszentek előestéjén, puskaropogás közepette. S ha mondta, fogott-e a szó az egész világra dühös lányán, akinek addigra már nem csak apja, de bátyja se volt. Nagyanyja, aki az unokák közül éppen őt szerette, dédelgette, a kevéske, nehezen szerzett ételből néha félretett neki néhány jobb falatot, már nem is élt.

Túrósat, ha van. Te gyere értem délután!

Szabó Anna

FacebookTwitterGoogle+Megosztás

Leave a Reply