Egy utazó pedagógus feljegyzéseiből
Lehangoló beszélgetés volt.
Aztán sikerült a megoldhatatlan magánéleti nehézségek felől a szakmaiak felé kanyarodni. Azok sem megoldhatóak.
– Hol élnek a tanítványok?
– A város szélén, a Mésztelepen.
– Az hol van?
– Nem tudom.
Kicsit még vesézzük, hogy mikor is kellett volna belenyúlni a helyzetbe ahhoz, hogy tizenhat évesen legalább a szóolvasás biztosan menjen, szövegértésről már szó sincs, aztán jönnek a vonatok.
Az övé nyugatra, az enyém keletre indul: mindketten 70 kilométerre lakunk innen. Fáradt vagyok írni, kézimunka nincs velem, a szemben ülő azt egyezteti a rokonsággal, hogy a haldokló nagymamájához miként jut el a kórházba, én meg ülök, menetiránynak háttal és bámészkodom.
A vonat nagy ívben kanyarodik, és tágra nyílik a szemem. Ez itt a Mésztelep. Ez kell legyen a Mésztelep. Akikről a kolléganő – barát – beszélt, itt élnek. Amit látok, pontosan megfelel a leírásnak. Miféle leírásnak? Hiszen annyi hangzott el, nem tudom.
Meg még az, hogy ez az a hely, ahonnan a gyerekek tömegesen járnak az eltérő tantervű általános iskolába, majd a tankötelezettség végéig a speciális szakiskolába. Ezek a helyek országszerte egyformák. Nem: kétfélék. A városszéliek olyanok, mintha egy ötvenes-hatvanas években bányászokról készült filmben a telepet a forgatócsoport távozása után az idő és néhány tréfás kedvű festőtanonc vette volna birtokba: a mállás, a romlás és a halmozódó szemét között színes felületek. Utóbbi talán kapaszkodó a léleknek.
Az ember azt gondolná, innen jó iskolába járni: ott meleg van, és enni adnak. A kurucok földjén kaptam a tudást: késnek, de jó időben csak megjönnek, mert enni kell, és itt van mit. Száraz hideg időben is jönnek, mert még meleg is, de esőben otthon éheznek: nincs miben iskolába jönni.
Meleg és enni adnak – elemi szükségletek. A mai iskolákban viszont fűtés van (még) és ételt adnak.
Van különbség? A meleg több, más, mint a fűtés. Ételt adhatok úgy is, hogy: „Eszed, nem eszed, nem kapsz mást.” Persze kaphatnának enni is: van itt zsíroskenyér, az ismerős, az alap, s ha még csak nem is mindennapi, de legalább köznapi, és legyen mellé zöldség, pár szelet alma, egy kis ezmegaz, hogy érezd, otthon vagy, de kóstolgathatod a telepen túli világot.
Ettől most messze kerültünk: távolodik a vonattól a telep.
Otthon megnézem a térképen is, amit láttam. Központi utcájának Iskola utca a neve. Aztán a sárga emberkét ráteszem a térképre, és végigsétálok az utcán. Ott az iskola épülete. Kerítése már nincs, sárgásak a falak, az ablakokból kitörtek az üvegek.
Végiggondolom: működhetne-e ott iskola? Vagy még inkább valami, ami az iskolára felkészít. Mert hét évesen már minden eldőlt. (Oktatáspolitikai vezetésünknek mondom, hogy már hat évesen is.)
Valami, ami meleg, mert nem csak fűtés van, hanem emberi légkör, egymásra figyelés, kölcsönös információáramlás, és igen, ha a szükség még egy darabig úgy hozza, akár enni is adnak.
Ez egy már működő modell? Tudom, Békésben működtek ilyen helyek. Pályázati pénzekből, tehát időről időre meglebegtetve a megszűnés lehetőségét.
Ferge Zsuzsa mondta egy interjúban, hogy amit az állam fontosnak tart, azt nem pályázati pénzekből fizeti, hanem a költségvetésből.
Működik ez a modell még valahol? Működik még valami? Valahol?
Szabó Anna gyógypedagógus
