Ha megteszed, talán nevetni, talán könnyezni fogsz. Ha emberből vagy, biztos, hogy nem leszel közömbös.
Tudod, milyen az esélytelenek lelki békétlenségével tölteni a napjaidat? Fogalmad sincs! Már megint történelem. Ki a francot érdekli Molotov meg Ribbentudoménki? És még fél óra kicsengetésig! Addig fix, hogy megőrülök… Még ez a rohadt eső is esik. Biztos attól fáj ilyen rohadtul a fejem.
Még szerencse, hogy ez a Tyúk pikkel a Fecóra, mert, ha engem kérdez, tuti, hogy beégek. A múltkor is azzal csesztetett, hogy így, meg úgy megbukok, ha nem kezdek el tanulni.
Vajon a Mari még haragszik rám?
Hopp, előveszik a füzetet. Kibányászom én is a táskámból, mert, ha nem, a Luvnya megint rám száll. Befirkálok valamit, akkor legalább óra végéig békén hagy.
Anyámék se tudnak másról locsogni, mint a továbbtanulásról, pedig nekem már ez a hét és fél év is több mint elég volt.
Basszus, nem találom a tollam! Biztos a tanszobán maradt tegnap, amikor azt a tutkó rajzot csináltam a Marinak. Reggel nem köszönt vissza, még rám se nézett, pedig a rajzot elvette.
– Te Laja! Van egy kölcsön tollad?
Na tessék, csak egy szót szólok, és már megint én vagyok a téma, pedig a Zoé már előre se fordul vagy fél órája.
…Hogyan is lehet eljutni idáig?
Egyszerűen. Be kell iratkozni egy általános iskola első osztályába. Ha nem tartozol a mázlisabbak közé, a nyolc év boldogtalanság szinte biztosan borítékolható. Hogyan kezdődött? Még másodikban, amikor azt a feladatot kellett matek órán hangosan megoldanom, hogy „Melyik az a szám, amelyik negyedének a fele 10?” Erre tisztán emlékszem, mert amikor azt mondtam, hogy 20, a Janó elkezdte, végül az egész osztály rajtam röhögött. Röhögni könnyű! A legtöbben ugyanúgy nem tudták, mint én! Amúgy ezt a feladatot még mindig nem értem, pedig egy kört is odarajzoltak mellé. Egy darabig bántott, hogy nem tudom megcsinálni és megtanulni a leckét. Egy idő után már fel se írtam. Ha bejelöltem a könyvbe, rend szerint nem találtam meg, vagy egyszerűen kiment teljesen a fejemből. Nyilvánvaló, hogy a tanulást nem nekem találták ki. Egyszerűen buta vagyok. Ezzel egyébként a legtöbb tanár egyetért, sőt tulajdonképpen még az anyám is. Akkor meg mi a rákért akarja, hogy továbbtanuljak?
Le lehet rólam szállni! „Nem írtam le a tábláról a vázlatot.” Bla-bla-bla! És? Ha egyszer olyan rohadt gyorsan, és apró betűvel ír! Ráadásul folyton le is törli!
Már megint rajtam röhög! Az Állat! Hogy dögölne meg! Istenem, csöngessenek már ki!”
Ha valakit lopáson kapnak, nagyon sokáig ott lesz a homlokán, hogy „TOLVAJ”. Folyton ő lesz az első, akit bármelyik későbbi lopás miatt előszednek.
Csak remélni tudom, hogy a te iskolád, a mi iskolánk ajtaján egyetlen diák sem látja azt a feliratot, hogy:
„A POKOL KAPUJA”
Ez egy kitalált történet, kitalált szereplőkkel. Azonban a való élet ihlette. Vajon hányan vannak? Akiket a RENDSZER nem lát, azokat mi sem látjuk? És mi van, ha pont miattuk égünk ki? „Kölcsönkenyér visszajár?” Lehet, hogy csak azt kapjuk, amit mi magunk is teszünk a gyermekekkel?
Aki úgy véli, mindez nem eléggé életszagú, megengedheti magának, hogy ne gondoljon többé se a buborékokra, se a Pokol Kapujára.
Hompoth Csilla
