Az alma ára. Az étel ára. A gyerek ára. A gyermeknevelés költségei.
Még hogy nem idevaló. Dehogynem.
Az alma tényleg drága. Nem mindegyik, nem egyformán. Legdrágább az az alma, amelyik helyett narancsot se vettek. Kivit se. Banánt se. Körtét se. Nagyon sokba kerül, amit nem ismer meg gyerekkorában, nem kóstolt meg, nem evett meg, s felnőttkorában, ha kerül rá pénz, se fogja szeretni, mert a gyomor konzervatív. Ha kerül.
A „mit eszünk gyermekkorunkban” kérdés azonban az ízlésen túl is meghatározó egy életre. Hát még a „mit nem eszünk”. Fájóan sokaknak.
Elvezet ez persze gyorsan más sokakat oda, hogy minek szül, minek vállal gyereket. Ne szédítsük magunkat azzal, hogy vállal. A legtöbb gyerek lesz. Aztán meg van. Valahogy meg is van. Amikortól vállalás kérdése, gyakran nem lesz. Vagy nem annyi, amennyit gondoltak a gyermekvállalás kérdésén merengve.
Mert a gyereknek ára van. Kiesel a szépen felfelé ívelő karrieredből, még mielőtt megtapasztalhatnád, hogy hullámvasút az, nem rakétakilövő állomás. Vagy csak egyszerűen a munkádból. S ki tudja, folytathatod-e ott, ahol abbahagytad. Milyen sokat egyszerűsít ezen, ha nincs munkád se, nemhogy karrier.
Költsége persze akkor is van a gyereknevelésnek, ha ára nincs. Etetni kell. Kellene. Ha drága az alma, akkor mással.
– Kenyér, tej van otthon? – szólt régebben az alsó középosztályig bezárólag a sztereotip kérdés.
A záró rétegek egyre magasabban vannak. Egyre több helyen se tej, se kenyér. Az almáról pedig már szó se essék?
De igen. Legalább itt.
Szezonja van. Nem az almának. Az ígéreteknek. Ígérik, hogy megszüntetik a gyermekéhezést. Ne szüntessék meg. A politikusok. Majd megszüntetik a szülők. Ha lesz jövedelem. Nem a bruttó nemzeti újraelosztásából csurranva-cseppenve, míg máshová sugárban ömlik. Munkából. A közmunka bére éppúgy újraelosztott jövedelem, mint a segély.
Munka – igazi – lenne jó. Fair trade a munkaerő, az emberélet vonatkozásában. Szembeúszni az árral, a nemzetközi irányokkal, trendekkel és megatrendekkel? Köztük azzal, hogy a népesség egyre nagyobb részének munkájára, munkaerejére nincs szükség? Nem csak helyben, értelmes távolságon belül és éppen arra, hanem bolygónk szintjén?
Mi lesz? Mi lesz velük? Vagy velünk? Ép ésszel nem hihetjük, hogy vannak ők, a fölöslegesek, és vagyunk mi, a hasznosak, akikre szükség van. Itt. Most. Még.
– Ez egy hülyeség. Érthetetlen, Hosszú is. Egy delíriumos gyógypedagógus képzelgései.
Lehet. Azért teszek egy próbát. Írok egy példát. Iskolapéldát.
2014. április 6. után esetleg ott folytathatják, ahol abba sem hagyták. Megkezdték és folyik.
Tovább. Tovább. Tovább.
– Fel, búcsúcsókra, cimborák!
Mondjuk olyan tíz százaléknyian. Tantestületenként egyenletesen. Tizedeléssel, mert úgy igazságos. Az igazságosságra, a társadalmira pedig ügyelni kell.
Ha azt mondanák a pedagógusoknak, – szokatlan persze a gondolat, hiszen párbeszédszerű –, hogy van egy másik lehetőség is. Visszaállítjuk a régi óraszámaitokat, s vele a régi fizetéseiteket, ezzel megmenthetitek a 10., 20. … munkatársatokat…
Vajon hány tantestület lenne közösség, menteni kész, s hány olyan, mint a diszeli varjúcsapat?
Nyári alkonyat volt. Az erdő szélén kanyargó útról a sötétülő ég előtt jól látszott a halott fa. Kopasz ágvégein fekete csomók. Alvó varjak.
Fejünk fölött hangtalan szárnycsapásokkal hatalmas bagoly repült el. Az egyik ágról leemelte a vacsoráját. A test kis nyikkanás után tört gerinccel lógott a csőréből. A többi ágon a madarak talán annyira se emelték fel a fejüket, hogy a másik szárnyuk alá rejtsék.
Két lányom, értetlen döbbenettel meredt rám.
– Varjak – intéztem el akkor még egyetlen vállrándítással.
Ma már tudom, a bagoly minden este éhes.
Szabó Anna
