Kötés a másik lábra. Hadd csússzon lassan ez is.
Tudhattam, valami jó is vár ma rám. Nem csak az emlékezés.
Nem abból, hogy itt szél kuszálta a térdig érő zöld vetést, amely lábon állt, jelezve, errefelé tisztelik az életet. A növényekét is. Mert a növény sorsa, hogy étellé, takarmánnyá, s nem az, hogy tárcsák alatt zöldtrágyává legyen.
Még talán abból sem, hogy gyönyörű ez a kisváros, s hogy az odavezető vasútvonal mentén egy állomás nevének táblája hirdeti: Szabó Magda sem csak a képzelet erejével teremtett.
Nem. Abból lehetett tudni, hogy észrevették. Felvették a Programba, s utána nem tekintették természetesnek, hogy 10 centire hajol könyv és füzet fölé még szemüvegben is. Elküldték a bizottsághoz, legyen szakértői vélemény és vele jogalap a kedvezményekhez, amelyekre nyilvánvalóan szüksége van vagy lesz.
Az első padban ül, középen. Maga választotta a helyét. Tudja, nem elbújni kell – megküzdeni. Kistermetű, még a kamaszkori növekedési lökés előtt. Arcbőre, mosolya kisfiúé.
Osztályfőnökével az igazgatói irodában ülünk le. Kapkodni nem kell. Most ez a dolgunk. Nem letudni szeretnénk, elvégezni.
– A programból kapott laptopot – meséli mosolyogva. – Az interaktív tábla képét azon követi, a kollégiumban azzal tanul.
A második iskola az évben, ahol a maguk emberségéből találtak megoldást. Nem a Megoldást. Egyet. Jót. Terjeszthetőt.
– Különösen jó ez a digitális tankönyvek esetében – mondja, majd megakad kicsit.
Talán ő is arra gondol, még vannak digitális tankönyvek. Még. Aztán folytatja:
– Az órai ppt-ket megkapja a tanáraitól. Nemcsak ő, az osztályból alakult zárt facebook-csoport minden tagja. Az igazgató úr a szakértői véleményre alapozott határozat fénymásolatát beragasztatta a napló hátuljába, s kérte a kollégákat, vegyék figyelembe az abban leírtakat.
Míg jegyzetelek, hozzáteszi:
– Nem könnyű persze, mert egy negyvenöt perces dolgozathoz még harminc percet biztosítani, felügyelettel, alkalmas hellyel…
Ezt értem. Nagyon is. Fájó pontom, pedig még érettségiig nem is jutott el senki ezzel a szabályozással. Az előző törvény harminc százalékban állapította meg az időkedvezmény mértékét. A mostani harminc percben. Ami egy negyvenöt perces témazáró esetén fölösleges. Kilencven perces esetén szükséges – lehet. Röpdolgozatnál nevetséges. Az érettséginél pedig, lehet, hogy kevés. Akár annyira, hogy sok múlhat rajta.
Elképzelem a törvényalkotót, amint morfondírozik. Harminc százalék időtöbblet. Szááázalééék? Ő ezt nem így tanulta. Az idő jele t, a mértékegységei óra, perc, másodperc. Óra, perc, másodperc… óra perc, másodperc – motyogta, aztán felragyogott az arca: perc lesz az, hát persze. Kitörölte az állományból a % jelet, helyére beírta a perc szót.
Ő volt az, aki megtanulta fizikából a szabályokat, és az egyszerűbb feladatokat behelyettesítéssel megoldotta. Így. Ahogy ezt is. A tartalom megértése nélkül. Szolgaian. Olyan – közepesre. Csak amíg azon nem múlt semmi, ezen …
Nem törődöm vele. Megoldani nem tudom. Tegnap kaptam a tanácsot, ki tudja, hányadszor – lehet, most végre megfogadom? – azzal foglalkozzak, amin tudok segíteni. Különben kiégek.
Míg végigfut rajtam a tehetetlenség ismerős érzése, mint száraz avarban a tűz, mesél tovább:
– Azért mi bízunk, hogy mire érettségizni fog, újra százalék lesz a harminc.
Nézek rá hüledezve. A gyerek kilencedikes. Mitől is lenne itt bármi másként három év múlva? Aztán ráeszmélek, az alsó középosztály hátránykiegyenlítő, tehetséggondozó programja – mert ne gondoljuk, hogy gyökereit az underclass gyermekekig tudná lebocsátani – ötéves ívet rajzol: kilencediktől tizenharmadikig. Négy év múlva? Talán.
Addig is tanítani kell. A kínálaton levő tankönyvekből; vagy hatalmas energiákkal megkerülve azokat.
Még mindig mondja. Bár az én szempontjaim szerint már nem érdekes, ahol ennyi odafigyelés, jó szándék, törődés jut az „én gyerekemnek”, figyelek én a kölcsönösség jegyében bármire.
– Járt ide egy vak lány. Angol szakra akart menni. Abban az évben vezették be a kétszintű érettségit. Oda emelt kellett. Az édesapja hozta a diktafont. Nem volt még digitális, így a kütyü vándorolt, nem a fájlok. Hozta-vitte. Én meg olvastam, bele az éjszakákba a 350 oldalas könyvet. A lány pedig jegyzetelte – pontírásban. Tanult szorgalmasan. Szkennelni sajnos nem lehetett, mert a kérdések és válaszok a felolvasóprogramban nem kerültek egymás mellé. Felvették. Megcsinálta a lány.
Nem azt mondja: megcsináltuk. Nem. Megcsinálta. Pedig, ha a tanítványa maga mászott is fölfelé a létrán, sokaknak kellett azt erősen tartani. Itt ül velem szemben. Mosolyog. A lelkét kidolgozta, hogy annak az egynek is legyen könyve. Tanulhasson. Mégis azt mondja: tanítványáé a dicsőség. Lehet magában azt is, soli Deo gloria, de ez itt most nem kerül az asztalra.
Tisztelem azért, amit megtett az egyért is akár. Bizakodnom kell. Vele együtt. Még akkor is, ha tudom, a 2018-as érettségi is a mostani törvények szerint folyik majd. Szakmai minősítésében a diktafon kitartó és eredményes használata nem lesz szempont.
Ismerem a közmondást is: egy fecske nem csinál nyarat. Hát egy gólya? A vonatablakból megláttam az idei, nekem elsőt. A napon, mely ígért is, adott is jót az emlékezés mellé.
Anyámra. Is.
Szabó Anna
