Eldőlt. A hiba tényleg bennem van. Az én készülékemben. A tanulással került bele. Mindenkinek tanították, néhányunkba egyszerűen belevésődött. Annyira, hogy nem kell az egészet látnod, elég egy darabkáját, s összeáll a kép. Amely aztán horzsol, éget vagy beléd ég. A kezét láttam csak, ahogy ülve kapaszkodott. Méretre majdnem felnőtt férfié. Csupasz, mint gyermeké. Hurkás, mint csecsemőé. Feláll, így kamaszkorúnak tűnik. Arcbőre sima, még előjele sincs az esedékes hormonális változásoknak. Szemüvege mögött kétfelé néző szemmel betájolja a kapaszkodót, érte nyúl. Nehézkesen lép. Fél oldalát kissé húzza, mint az agyvérzés maradványtüneteivel küzdő öregek. Continue reading
Month: március 2014
Miért van az, hogy egy magát pedagógusnak valló államtitkár hetek óta sértegetheti büntetlenül a pedagógusokat és még senki nem vágta elé a glaszékesztyűjét,
miért van az, hogy egy magát kereszténynek valló volt élmarxistának a politikai vitáról csak a párbaj jut eszébe,
miért van az, hogy egy magát miniszternek valló lelkész szeretetről csak a szeretetteljes szegregációra asszociál,
miért van az, hogy mi munkavállalók nem állunk oda azok mellé, akik jól-rosszul, de megpróbálnak kiállni értünk, és ezért köztünk legyen szólva le….(nem úriemberezik)… őket,
miért van az, hogy mi állampolgárok, amikor egy magát miniszterelnöknek valló fiók-forradalmárnak 48-ról csak a rezsiharc jut eszébe, kikapcsoljuk a TV-t,
miért van az, hogy amikor egy magát a Nemzeti Bank elnökének valló mágus bennfentes információkkal bűvészkedik, akkor mi még mindig pitiáner korruptak helyett szégyenkezünk,
és miért van az, hogy mi is Újmagyarul kezdünk gondolkodni akkor, amikor úgy csinálunk, mintha úriasszonyokkal és úriemberekkel lenne dolgunk, csak azért, mert ezek a fent említett ….ok annak vallják magukat?
Miért van az, hogy amikor a szart fölteszik a polcra, ott mindjárt lekvárnak képzeli magát és mi ezt gondolkodás nélkül kenyérre kenjük, és megesszük?
Szántó Judit
“Ős patkány terjeszt kórt miköztünk,
a meg nem gondolt gondolat …”
(J. A.)
Március van, egy jó héttel vagyunk az ünnep után. Ez is olyan lett, mint mostanában minden ünnepünk. Szégyen. Continue reading
Miért nem tanulnak a szakiskolások? Miért nem tanulnak már a leendő szakiskolások sem?
Magyarországon jellemzően nem azokból lesznek szőnyegszövők, akiket elbűvölt a skandináv, navajo, keleti vagy torontáli szőnyegek szépsége; falusi vendéglátók sem azokból, akiket visszavár a szülők panziója.
A bűvöletből iparművész, terméktervező vagy könnyűipari mérnöki diploma születik, a panziósék turizmus-vendéglátás szakra küldik gyermeküket, legfeljebb azon lesz kisebb nézeteltérés, hogy inkább albérletet fizessenek az ingyenes ausztriai képzés mellé vagy tandíjat itthon. Continue reading
ÖRÖKSÉG
Magamról nincs sok mondanivalóm. A pedagógus hivatás – mert mondhat bárki, amit akar, ez nem munkakör, hanem hivatás – örökségem.
Akkor kezdtem, amikor még tele voltak az iskolák képesítés nélküliekkel, lasszóval fogták a fiatalokat. Így utólag visszagondolva kezdő bérem kevesebb volt, mint egy gépírónőé.
A szamárlétrát tisztességgel végigjártam. Nem béremelésekre, pozíciókra gondolok. Tapasztalatokra. Continue reading
Pályám kezdete óta foglalkoztat, mitől jó vagy nem jó egy tanár, és ez a minőség mérhető-e. A múlt évszázadban szokás lett mindent számokban kifejezni, adatok alapján összehasonlítani, rekordokat feljegyezni. GDP-k, kilojoule-ok, megabyte-ok határozzák meg életünk minőségét, teszteredmények döntik el fiatalok jövőjét. Racionális énünk azt sugallja, kell lennie számszerűsíthető, adatokban kifejezhető összetevőknek a tanári munkában is. Tegyük félre hát ösztönösségünket, az egzaktságoktól idegenkedő humán lelkünket, netán presztízsféltésünket, és keressük meg munkánk minőségének adatolható kritériumait! Continue reading
Azzal búcsúztunk, ha majd egyszer lesz időm és kedvem, írjam le, mit csinálok.
Most van időm: 2 óra 25 perc. Ennyi a menetidő az első iskoláig. Remélem, a kedv is felszáll majd valahol a buszra.
A gyökerek: gyógypedagógus lettem a gyermekkorban legkisebb gyakoriságú fogyatékosság területén, két és fél évtizede. Dolgoztam gyerekekkel és felnőttekkel, egyházi és állami intézményekben, osztállyal és csoporttal, de tartottam órákat egy-egy ember számára is. Gyűjtöttem és értelmeztem a tapasztalatokat.
Öt éve olyan munkakörbe kerültem, ahol munkám középpontja már nem a tapasztalatok gyűjtése, hanem a sokak által összegyűjtött és összegzett tapasztalat átadása. Tanácsadás – gondozói tanácsadás –, ahogy a törvény kategorizálja, s munkaként elismerni hajlandó. Continue reading
1. „lepistáztak”
Ma ismét elpattant bennem egy húr! Talán azért, mert végkimerüléses péntek van, vagy mert jön a tavaszi idegkimerültség. Két hete nem tudunk fénymásolni. A KLIK az előző, megbízható, családias szolgáltató helyett egy Digistar nevű nagyképű céggel kötött szerződést. Régi fénymásolók el, újak leszállítva. A KLIK 2 hete nem ad kódokat, hogy végre legálisan és szakszerűen használhassuk a gépeket (“Ej, ráérünk arra még!”) A bátrabbak kód nélkül is rájárnak a gépre: 10-en központilag 50 papírt kapunk egy napra. A szemtelenebbek külön papírt hoznak. Nem baj, vigasztalom magam, bevetem a druida-trükköt: mindent szóban. Kínkeserves, de ez van.
Majd eljő a KLIK-es Nagy Kódadó Nap, de a gépek esmeg nem működnek… A digistraros urak ki-be járnak – soha egy köszönés, egy pardon – leülnek a gépeink elé, levegőnek néznek bennünket. De talán rendeződik az ügy. (Személyenként havonta kapunk 100 példányt, nyomtatásra és fénymásolásra. A nyugdíjas és óraadó kollégák egy lapot sem.) Ezt még mindig bírom, fanyar humorral szemlélve. De mikor a szuper gépen ünnepélyesen megcsinálnám első fénymásolatomat: a kódra megjelenik a nevem – helytelenül. (Kollégáimé szintén, de az ő nevükről – az ő nevükben – én nem beszélek.)
Mintha gyomorszájast kaptam volna: a digistraros urak egy nyomtatott papírról másolták. Ez volt a dolguk. (Most értettem meg, Attilám, milyen lehetett, mikor “lepistáztak”, és sírtál, rúgkapáltál… Ma nekem is egy könny szökött a szemembe.)
Vatai Éva
2. Spontán válasz
Tegnap felvételiztettem kilencedik osztályba készülő diákokat.
A nyelvi (és informatikai) előkészítő osztályba jelentkező gyerekektől megkérdeztem, hogy miért éppen ilyen tagozatot választanának.
A válaszok késztettek írásra:
A 34 felvételizőből 5-en adtak hagyományosnak mondható választ a kérdésemre (idegenvezető, tolmács stb. szeretnék lenni, manapság fontos a nyelvtudás).
A többiek arra a kérdésre, hogy miért nyelvi tagozatot választanak, habozás nélkül rávágták, hogy “mert külföldön szeretnék tanulni és utána dolgozni…”
Voltak, akik konkrétabban fogalmaztak: “fotósnak, építésznek, belsőépítésznek szeretnék tanulni külföldön, és mivel itthon nem lehet ezzel elhelyezkedni, kint szeretnék élni és dolgozni”. Az utóbbi diák azt is megjelölte, hogy első helyen Franciaországban, második helyen az USA-ban szeretne tanulni.
De másoknak is voltak elképzeléseik, hogy hova indulnának érettségi után (ezt kérdés nélkül mondták el a diákok). A prioritási sorrend: Anglia, USA, Németország, Kanada.
Van, akinek van hová mennie (mert a család már kint van): “Azért választottam ezt a tagozatot, mert gimnázium után kimegyek Amerikába az unokatestvéremhez, vagy Angliába a nagynénémhez.”
És van, akinek nincs: “Azért választom ezt a képzést, mert utána külföldre megyek tanulni és dolgozni.” – Mit szeretnél tanulni? – kérdeztem.
– Az mindegy, csak külföldön – hangzott a válasz.
Azt hiszem, ez volt a legfájdalmasabb. Még akkor is, ha talán divat manapság a gyerekek között ilyeneket mondani (bár egymás válaszait a felvételizők nem hallhatták).
Tudom, hogy gyerekeink már egy olyan világban élnek, ahol “szabad kijárás van nyugat felé”, de azért mégis elgondolkodtató ezeknek a 13–14 éves diákoknak a spontán válasza.
Nagy Emília
Én is kitöltöttem a szakértői kérdőív első részét. Elképesztő. Persze tudom, hogy egy-egy ilyen teszt összeállítása külön tudomány. De azt is tudom, hogy a kérdések összeállításánál maximálisan figyelembe veszik a megkérdezettek kulturáltsági szintjét, végzettségét, stb. Több kérdés oly megalázóan debilnek tűnt, hogy nem is értettem, hogyan kerülhetett ide. Néhány kérdésnél pedig azt éreztem, mintha egy korábbi kérdésre adott válaszunkkal akarnának ellentmondásba keverni. És nagyon oda kellett figyelni, hogy ezt az ellentmondást elkerüljem.
Egyáltalán; nem is értem, mit akar mérni ez a teszt az elvégzendő feladattal kapcsolatban.
Szóval, kitöltöttem, de…. a másikat már nem fogom kitölteni. És nem csak azért, mert abban a szűk 3 napban éppen faktos diákjaimmal leszek iskolai matek-táborban egy erdő közepén, ahol internet sincs …. De már nem is akarom kitölteni. Lassan-lassan azt veszem észre, hogy már nemcsak ők aláznak meg minket…. Már mi is megalázzuk saját magunkat Így hát nyugdíj előtt szűk 1 évvel, 39 évi középiskolai tanári munka után igen keserű szájízzel készülök búcsúzni a pályától. Tudományos kutatómunkám eredményeként nyertem el a doktori címet 1981-ben. 32 éve vagyok vezetőtanár egy egyetemi gyakorlóiskolában, s ez idő alatt vagy 200 tanárjelöltet indítottam el a pályán. Több mint 50 könyvet írtam (szakkönyvek, tankönyvek, feladatgyűjtemények), melyek közül nagyon sok ma is forgalomban van. Sok-sok szakcikket, melyeket nemzetközileg is jegyeztek (-nek), így megjelentek az USA-ban, Németországban, Romániában Svájcban, és természetesen idehaza is. 8 éven át heti rendszerességgel szerkesztettem, vezettem oktató és tudományos ismeretterjesztő műsort az MTV-ben (mellesleg ez a műsor – természetesen nem csak nekem köszönhetően – 2000-ben a televíziós oktatóműsorok világtalálkozóján Tokióban 136 ország 168 ilyen műsora közül a középiskolai kategóriában a fődíjat nyerte el). Emellett 6 osztályt vittem végig osztályfőnökként (ami egyébként legszebb 24 éve volt egész tanári pályámnak). 2000-ben a Magyar Tudományos Akadémián „Tudós tanár” díjjal tüntettek ki, 2004-ben Ericsson díjat vehettem át, 2010-ben „Érdemes tankönyvszerző” díjat kaptam.
Most teszteket töltök…. Most tanár I.-ben vagyok. …
Tanár I.-ben; ugyanúgy, mint az az egyébként roppant lelkes és tehetséges fiatal kollégám, aki 3 éve fejezte be egyetemi tanulmányait, és most van annak az útnak az elején, amelynek én már a végéhez közeledek.
Szívem szerint megkérdezném: „Kedves Rózsa! Nem szégyelli magát?” De nem kérdezem meg…. Egyrészt mert hölggyel szemben az ember nem lehet ilyen tapintatlan, másrészt pedig, mert bármilyen polémia is kezdődne e kérdés kapcsán, az úgy is csak süketek párbeszédévé silányulna.
A minap érdekes álmom volt: éjjel csöngettek. Ajtót nyitok, és ott áll Balogh Zoltán néhány fegyveres testőrrel. Megnyugtat, ne ijedjek meg, csak azért jött, hogy elmondja: a minisztérium megszünteti a mostani előmeneteli eljárást. Minden pedagógus eddigi teljesítménye alapján kerül a megfelelő tanári kategóriába, és a pályakezdőknél kezdik fokozatosan alkalmazni a portfóliós szamárlétrát…… aztán ittunk egy sört….
Szép álmokat mindenkinek!
Két út van előttem.
Megpróbálhatok belesimulni a rendszerbe. Már ha … mert jelenleg csak rencer van. Így kell írni, hiszen a rendszer szóban a rend foglaltatik benne – tanítottam természetismeret órákon a periódusos rendszer kapcsán évekig. Ebben meg… no hagyjuk.
Pedig milyen szép lenne: egy közeli intézményben ellátni heti 26 fejlesztő órában soktíz gyereket, s csendben megkezdeni a visszaszámlálást a nyugdíjig.
A simulás nem erősségem. Nézzük hát a másikat.
Iskola utca. Valaha iskola volt ott, az a többiek közül méretével, elrendezésével kirívó épület. Akkoriban, amikor még egy társadalom, benne a bányásztelep is, hitt abban, hogy a tanulás út a felemelkedéshez, azaz az iskola utca, amely egy jobb élethez vezet.
Milyen a jobb élet?
Kinek-kinek … Több, szebb, nagyobb, teljesebb. Egyre többeknek már az elegendő is jobb lenne, de álom csupán.
Az ország lassan egyetlen nagy Csataszöggé válik, ahol a Szebb élet út és a Délibáb utca mindig is létező találkozása négy évente különös hangsúlyt, hatalmas reklámot kap, sokan fényképezkednek, nyilatkoznak a sarkán, mikrofonnal a zakójuk hajtókáján.
Talán mindig is volt, de mára elviselhetetlen nagyságúra szélesedett az a réteg, amely nem hisz benne, hogy az iskola utcán végighaladva egy szebb élet várja. Így nem megy végig rajta. Azt sem bánja, ha a gyerekei sem. Márpedig szociológiai kutatásokból (is) tudjuk, hogy minél hamarabb kanyarodik le valaki az oktatás útjáról, annál hamarabb és annál több gyermek származik tőle, akiknek útja szintén nem …
Mit tehetnék, „hogy megtörjem a gonosz varázslatot”?
Ahol most dolgozom, ott változtatni kéne. Nem egyen s máson, hanem újragondolni a rendszert, amely azon alapult, hogy nyújtjuk a szolgáltatást, s akinek szüksége van rá, majd érte nyúl. Az óvodást elhozza a szülő kezdetben az egyéni fejlesztésre, később a csoportos iskolaelőkészítőre; az óvodapedagógusok, később pedig a tanítók és tanárok igyekeznek részt venni nyílt napjainkon, azaz kreditpontot érő ingyenes tanfolyamainkon, hogy teljes módszertani vértezetben küzdhessenek a gyermek sajátos nevelési igényeinek minél teljesebb kielégítéséért.
Régen volt, öt éve, mikor ez még rendszerként működött, bár már mutatkoztak jelek. Annak a jelei, hogy a legrászorultabbak nem jutnak orvosi ellátáshoz, segédeszközhöz (esetünkben pl. szemüveghez) – sem; nem kapnak pedagógiai diagnózist, s annak talaján gyógypedagógiai segítséget, vagy csak annyira megkésve, hogy az iskolai pályafutásuk szempontjából már mindegy. A tálcán kínált segítségért pedig nincs erő vagy szándék nyúlni. (Gondolj szüleidre, nagyszüleidre a kórházi ágyon: „Nahát, nem ette meg a bácsi/néni, pedig mi odatettük neki.”)
Egyre kevesebben jöttek a kollégák is módszertani tudásért, pedig nem lett jobb az integráltak helyzete és nem lett több szakember vidéken. Az integráló tanár utazását nem térítik, főnökeik a távollétet nem továbbképzésnek, a szakmai töltekezés alkalmainak tekintik, hanem mulasztásnak, amit pótolni kell. Kellene, de miként, mikor?
Mégsem változtatunk. Nincs bátorságunk végiggondolni a helyzetet, annak minden folyományával. Helyette örülünk a különalkuknak, hogy lassan a két tankerületért felelős legújabb KLIK-vezetőnk is érti, hogy mit csinálunk, s tán azt is, hogy miért. Támogatjuk a gyökerénél korhadt fát, s minden reggel mosolyt erőltetünk az arcunkra, hogy az esti, nem éppen fényes szelek nem döntötték ki.
Azt hiszem a gyökérnél lenne feladatom. Nem, nem ennek a fának a gyökerénél. Egy másikénál. Tegnap láttam a vonat ablakából. Ott állt – már csak derékig érő csonkja –, ahol a telep mellett magasba szökött a hegyoldal. Értem én. Kétszer nem kockáztat az ember. Vágták ahol érték, akiket nem a rigók szava csalt, hanem a megfagyástól rettegés kergetett ki ide. Örültek, hogy megúszták: nem volt tettenérés, csak néhány órányi meleg. Másodjára? Bolondok lennének újra kockáztatni csak azért, hogy tönkig vágják.
Annak a fának, annak a hegyoldalnak a tövénél lenne feladatom. Nem egy embernek való.
Életet lehelni a sárgás vakolatú épületbe. Ott kellene dolgozni, a kicsikkel, a picikkel, az icikkel … és szüleikkel. Tudást adni testközelből, hogy mit tegyenek gyermekeik érdekében, hogy ne helyből távolugrással kelljen majd átlépniük az iskola küszöbét. Merjenek álmodni, sőt tervezni. Ehhez azonban vissza kellene adnunk a nemzedékekkel ezelőtt elveszett hitet vagy újat építeni, ha sosem volt, hogy az Iskola utca, bár sík, fölfelé vezet.
S ha úgy gondolod, jössz te is, hogy gyökerénél ragadjuk meg a problémát, tudnod kell, bár aszfaltozott ez az út, mégis rögös és sáros. A rózsaszín álmok itt gyorsan bepiszkolódnak, szertefoszlanak.
Szabó Anna