ÖRÖKSÉG
Magamról nincs sok mondanivalóm. A pedagógus hivatás – mert mondhat bárki, amit akar, ez nem munkakör, hanem hivatás – örökségem.
Akkor kezdtem, amikor még tele voltak az iskolák képesítés nélküliekkel, lasszóval fogták a fiatalokat. Így utólag visszagondolva kezdő bérem kevesebb volt, mint egy gépírónőé.
A szamárlétrát tisztességgel végigjártam. Nem béremelésekre, pozíciókra gondolok. Tapasztalatokra.
A kezdeti lelkes világmegváltóból a realitás talaján járó, majd kritikusan szemlélődő emberré váltam. A mostani állapotomat leginkább a döbbenet és kiábrándultság jellemzi. Már csak azt remélem, hogy nem kell eljutnom a fásultság állapotáig is.
A szamárlétrát megjártam. Tanítványaim közül sokat már fel sem ismernék, hosszú idő a 34 év. Van közöttük orvos, lakatos, mérnök, varrónő, operaénekes, eladó, gyári munkás, kőműves, kukás, vállalkozó és munkanélküli. Melyikükre legyek a legbüszkébb? Melyiküket felejtsem végleg?
Már régóta „csak” gyógypedagógusként dolgozom. Olyan iskolában, amit a környékbeli kollégák gladiátorképzőnek titulálnak. Félreértések elkerülése végett: nem a diákokból faragunk itt gladiátorokat, az itt dolgozó pedagógusok válnak azzá.
Évek óta a speciális szakiskolákba járó gyerekekre fókuszálok. Tudom, ez csak egy kicsi réteg a közoktatásban. De ezt a réteget a hétköznapi gyakorlatban úgy hívjuk, hogy Tomi, Ildikó, Kriszti, Peti, Rajmi, Vizes, Bogyó, Rolikám…
Éppen átalakítani készülnek a szakképzést. A speciális iskolák pedig a 2003. évi XXIX. tv. 3. §-a alapján a szakképzés intézményei közé tartoznak. Nem emlékszem rá, hogy engem megkérdeztek volna ezzel kapcsolatban. Netán nem is érdekes?
Most portfóliót kéne éppen feltöltenem. Miről is? Hogy mit csináltam eddig? Ha megtenném is az én portfólióm csupán néhány szóból állna: elkezdtem, maradtam, és még itt vagyok.
Magamról nincs sok mondanivalóm.
TANULJ TINÓ…
Nemrég írtam néhány gondolatot arról, milyen nehézségek adódnak a speciális szakiskolában, pl. nem megfelelő tankönyvek, motiválatlanság, stb. Az írást olvasva feltette nekem valaki a kérdést: na és miért nem tanulnak, mi az oka a motiváció hiányának?
Kezdtem összeszedni a gondolataimat. Írtam. Majd töröltem. Újrafogalmaztam. Töröltem. Majd rájöttem az okára: csak a felszínt kaparászom. A motiválatlanság oka nem a jelenben keresendő.
A speciális szakiskolák létrejötte és elterjedése az 1980-as évek elején-derekán történt. Azzal a nem titkolt céllal, hogy a gyógypedagógiai 8. osztályokból kikerülő gyerekeket segítsék felkészíteni a munkába állásra. Ennek megfelelően a diákok zömmel enyhe fokban értelmi fogyatékosok voltak, illetve ép értelmű, de – mára ez is nyílt titokká vált – a szocializációs hátrányokból adódóan áldebil jegyeket mutató cigánygyerekek. Aztán később bővült a kör a más szakiskolákból, szakmunkásképzőkből lemorzsolódott, illetve magatartászavaros ifjoncokkal.
A szakmakínálat valamelyest mindig követte a helyi és régiós igényeket és lehetőségeket. Az ipar ha nem is fejlődött, de legalább rá lehetett fogni, hogy van ilyen is, ahogy a mezőgazdaság és építőipar is elvegetált még és fölszívta az alulképzett munkaerőt, az erdőgazdaság, vasút, bányák szintén potenciális lehetőségek voltak. Anno.
Majd jött a rendszerváltás. Tudjuk mi történt. A privatizációba és profitorientált szemléletbe nem fértek bele az alulképzettek. Nagy vesztesei azok a települések, főleg városok voltak, ahol egy bizonyos tevékenységre alapoztak, pl. Ajka, Almásfüzitő, Tatabánya, Ózd… A munka nélkül maradt emberek egy ideig próbálkoztak még, aztán föladták. Depresszió, alkoholizmus, fásultság….
Felnőtt egy generáció, akik megtanulták, hogy szüleiket egy dolog motiválja: életben maradni máról holnapra. Ha úgy adódik hát munka nélkül is. Mindegy milyen áron. A szegénységből mára nyomor lett. A zárt telepek elkezdtek gettósodni. Külön morállal. Nincs valamid? Szerezd meg! Kirakatot be, kolbászt ki…
Mi is volt az eredeti kérdés? Miért nem tanulnak a speciális szakiskolában a gyerekek? Akkor visszakérdezek.
Ha te 2 szakma közül választhatnál, két olyan szakma közül, ami eleve nem érdekel, tanulnál?
Ha te olyan szakmát tanulsz, amiről tudod – mert elmondta az izé is, aki ide járt – hogy a büdös életben nem tudsz vele elhelyezkedni 100 km-es körzetben, tanulnál?
Ha te 50 négyzetméteren osztoznál 9 testvéreddel, hol tanulnál?
Ha a haverok szerint ciki tanulni, miért pont te tanulnál?
Ha anyád azt sem tudja, hányadikba jársz, apádat fél éve nem láttad, kinek tanulnál?
Ha olvasni sem tudsz, hogyan tanulnál?
Ha úgyis „eltart” majd a pasid, minek tanulnál?
Ha…
Azért a suli nem rossz, a többség bejár. Az összes haver itt van. A rokonok is. Még kaja is van. Meleg is, meg a foci is, amit rendesen neki lehet döngölni a falnak. Aztán a családi pótlék miatt se lehet még itt hagyni…
Általánosítottam? Igen. MOST arról az iskoláról írtam, ahol most dolgozom. Volt bányászváros. A gyerekek zömmel cigánygyerekek. 90 %-ban csonka, de nagy családból jönnek. Elképesztő nyomorból. Ahol a vasárnapi ebédhez sem kerül mindig hús az asztalra. A szülők közül alig valaki dolgozik. Öntörvényűek, aki közeledik, azt nehezen fogadják el – 10 körömmel védik magukat, megtanulták, hogy ez a világ nem az a világ, amiben a kondásfiú elnyeri a fele királylányt meg az egész trónt. Célok? Vannak. Lányoknál alig, fiúk még bíznak benne, hogy majd itt-ott, culágerként… mert bírják ők, majd meglátom… Erőnlét nem sok. Mitől lenne? De első sérelemre már ökölharc. Önfegyelem szinte nulla, önismeret ennyi se. Reális énkép? Ugyan már!
A jövő évtől még cifrább lesz a kép. Közismereti tárgyak alig. 1-1 matek és magyar hetente.
Ott, ahol a szorzótáblát nem ismerik 12. osztályban, ott, ahol a 23 + 42 csak írásban vagy számológéppel megy, ott, ahol nem tud írni-olvasni, ott, ahol nem tudja, hogy ő az ország melyik felén él… De elvárják majd tőle, hogy tanuljon szakmát, olyan szakmát, amiről tudja, hogy semmit nem tud majd vele kezdeni. De legalább az erőnlétét majd fejlesztjük még, mert a heti 5 tesi marad. Na és a lelkét is megmentjük az erkölcstanórán.
Káosz a fejekben, káosz az oktatásban, káosz a városban… Káosz az országban?
Pfeifer Erzsébet
