Miért nem tanulnak a szakiskolások? Miért nem tanulnak már a leendő szakiskolások sem?
Magyarországon jellemzően nem azokból lesznek szőnyegszövők, akiket elbűvölt a skandináv, navajo, keleti vagy torontáli szőnyegek szépsége; falusi vendéglátók sem azokból, akiket visszavár a szülők panziója.
A bűvöletből iparművész, terméktervező vagy könnyűipari mérnöki diploma születik, a panziósék turizmus-vendéglátás szakra küldik gyermeküket, legfeljebb azon lesz kisebb nézeteltérés, hogy inkább albérletet fizessenek az ingyenes ausztriai képzés mellé vagy tandíjat itthon.
Akkor kik ülnek a szakiskolák padjaiban? A máshonnan kiszorultak. Felvételi eljárás sem kell a kiszorítósdihoz. Elég bekérni az általános iskolai bizonyítványt. Vannak járások, amelyekben a gimnázium sem tehet mást. Központi felvételiről szó sincs, viszont még válogathatnak. Annak tudatában persze, hogy az ötösnek, négyesnek inkább helyi, mint alaki értékével számolhatnak, de így is csökkenő sorrendbe tudják rendezni a számokat.
A kettes értéke viszont országosan egységes, ugyanazokat a tartalmakat fedi. Nem olvas, csak silabizál. Ha olvas, nem érti, hogy mit. Írásképe kialakulatlan, helyesírását legfeljebb a hangok sorrendjének lejegyzése jelenti, egy-két betűkihagyás is belefér. Számolni néha kicsit jobban tud, különösen, ha kereskedik a család. Azon az egyszerű módon, hogy cigi-cigi-cigi vagy van bugyi eladó. Belőle lesz szakiskolás.
Ott ül valamelyik, hamarosan profiltisztított intézményben. Várja, hogy teljen az idő. Érjen véget a következő negyvenöt perc, ez a tanítási nap. Hosszú távú tervei közt szerepel, hogy betölti megváltó 16. születésnapját. Aztán leszámol. Az iskolával, egy életre.
Tanár úr kérem, én készültem. De új tételt húznék. Ez nem megy. Hányas? A kettes. Miért tanulnának a szakiskolások?
Mi is jön a tanulás után? Kinek mi. A Kánaán?
A szakiskolásoknak általában semmi. Hanem valaki. Arrafelé nem beszélnek hosszan és sokat a nagy Ő-ről. Ott nem válik borrá a víz, hogy szégyenben ne maradjon a házigazda. Lett neki valakije. Aztán sok kicsije. A semmire.
Mit mondhatnánk neki, miért ne legyen? Hogy új élet csak alapokra épülhet? Hogy kiszolgáltatotá teszi, ha nem lesz saját jövedelme, amíg a gyereket gondozza? Hogy várja őt a GYED-extra? Azt a lányunkat sem tudtuk megmenteni, akit tartozás fejében vittek asszonynak. Egy darabig ellenállt, aztán beletörődött. gyorsan megfogant, és a kezdeti rosszulléteken túl csak annyit mondott: itt nem én takarítok mindenkire, hanem a sógornőim rám.
A pedagógiai munka különben sem tanácsadáson, hanem tervezésen alapul. Ezt megtanultam. Erre felkészítettek, így: figyelhettük mások munkáját a gyakorlóiskolákban, jegyzetelhettünk, elleshettük a fogásokat.
Írattak velünk óraterveket. Nem emlékszem, hányat. Akkor is, ha nem mi tanítottunk. Részleteseket. Az óra x-dik percében ezt fogom kérdezni, ők az fogják válaszolni, mire én emezt, ők meg amazt, így negyvenöt percre.
Néha sikerült is előhívni az eltervezett választ, máskor kanyarogtak a válaszok, s hallgató lett légyen a talpán, aki tudta, mikor vágja el, hol és hogyan kösse össze a szálakat. Akinek sikerült, arra azt mondták: jó pedagógiai érzéke van. A diplomáját mindenki megkapta, s azóta, ha el nem szaladt, megtanult bánni a szálakkal.
Arról nem esett szó, hogy a tervezés feltételezések sora, s a sor minden eleme közös élményanyagon nyugvó közös nyelvet feltételez, a kifejezés minden értelmében. Nagyzolva talán közös kultúrát is írhatnék.
Lépcső.
Távolság.
A lépcsőt kutatták is. Azt találták, hogy két foknál többet lépni akár fel, akár le – keveseknek sikerül. Ettől még persze sokaknak kényszer lenne a lépkedés, sőt akár az ugrás is.
Miféle lépcsőn kóválygok itt, kerülgetve a többieket? Azon, amelyik a tanárt és diákjait társadalmilag elválasztja. Más országokban talán összeköti. Azokban, ahol a diákoknak is van reményük a mozgásra – nem csak a mindennapos testnevelés folytán lépcsőzésre kényszerülve.
Amikor valaki tanárként, tanítóként munkahelyet keres, ösztönösen a múltja szerint választ. Igyekszik olyan helyre kerülni, amilyenről érkezett. Ahol otthon érezheti magát, mert ismerős az emberi közeg és a játékszabályok.
Régebben a gyógypedagógusok voltak az egyetlen olyan csoportja a tanároknak, akiknek számolniuk kellett azzal, hogy diplomával a kezükben nem kerülhetnek ismerős közegbe. Nincs visszatérés a sajátba. Esetleg maradni lehet a gyakorlóintézmények valamelyikében.
Lassan tudomásul kellene vennie a pedagógusképzésnek a tényt: csökken az esély arra, hogy ne vegyüljünk, hogy saját társadalmi közegünkből nem kimozdulva járjuk be tanári életpályánkat.
Tanár úr kérem, én készültem, de engem nem készítettek föl, hogy a tantárgy, amit én annyira szerettem, hogy tanára lettem, a kutyát sem érdekli. Vagy tán egy kutya is figyelmesebben hallgatná, mint akiket tanítok. Lehet, csak tanítanék, mert a motiválásról, a célkitűzésről hallottam már, de a fókuszálásról még nem. Nem olvastam Knausz Imre gondolatait, arról hogy tisztáznunk kellene a magunk számára, miért is tanítjuk azt, amit. Személyesebben is felvethető a kérdés: miért tanítom én ezeknek a gyerekeknek éppen ezt.
Ehhez szabadság kellene. A kérdezésé elsősorban. Aztán a választásé: módszerekben, anyagban, mélységben. A szabadság pedig csökkent. Mert bizalmon alapul. Az pedig egyszerűen elveszett. Kiveszett a rendszerből.
Tanár úr kérem, én készültem, de erre nem készítettek föl.
Hát nem. Nem a nemzedékváltásra. Az lezajlik. Nem a paradigmaváltásra, mert az a rossz időjárás miatt elmarad. Még esőnap sincs meghirdetve. Arra, hogy vannak gyerekek, akik nem tudnak kulturáltan unatkozni. Csendben. Lopva a pad alatt olvasva. Ahonnan én jöttem, ott csend volt. A nyugalomé vagy az unalomé, de csend. A renitensek is gyorsan beálltak a sorba, mert tudták, akad helyükre száz másik, s itt veszíteni valójuk csak nekik van. Nekik még volt veszítenivalójuk.
A szakiskolások kultúrájában nincs benne az illedelmes unatkozás. Ott bizony az a diák célja, hogy ha már itt kell töltenie azt a heti 35-40 órát, az legyen minél szórakoztatóbb. Nem a cirkuszművészet szintjén, de legalább egy jó kis cirkusz erejéig. Kenyér meg majdcsak kerül.
Ennek a törekvésnek a meglovaglása az egyik esély. Bizonyos iskolákban az utolsó is. Lelkes műlovarok és műlovarnők pattannak lóhátra, heti 26 órában: legyen hát cirkusz, de színvonalas.
A műsort együtt fogjuk kitalálni, de én fogom konferálni. Kíváncsiak vagyunk mindenkire, csoportos produkciókat is bemutathattok, de a műsort én irányítom. Azt pedig ne gondoljátok, hogy mindent el kell tűrnöm tőletek, mert különben bezárhatjuk az iskolát, a boltot errefelé pedig már megnyitni sem érdemes, és ülhetek esetleg egy olyan iskolapadban, ahol az elém tett feladatok egy részét ti is megoldanátok. Ha ez fenyeget, sem tűrök el mindent.
No, munkára!
Ehhez nem egyszerűen tervezésre van szükség, hanem a műlovar, zsonglőr, légtornász és idomár munkájára egy személyben, ráadásul a műsorszámok köti rugalmas váltás képességével.
Az egyetlen pillanatnyi csendes odafigyelés, figyelemösszpontosítás megteremtése az elején – nem kisostorral, hanem szóval, mint a suttogó. Könnyednek tűnő dobálózás a tudás színes gömbjeivel, közben árgus szemekkel figyelve, melyiken akadt meg a tekintetük, felkeltve a vágyat, ezt én is szeretném megtanulni. Légtornászként figyelve a csoportdinamikát, mit kell és mit szabad észrevenni, meghallani, hogy a kényes egyensúly megmaradjon.
A széles repertoárnak, a gazdag eszköztárnak a választás elveszett szabadsága mellett maradt-e értelme? Mert a pedagógiai munka alapja jelenleg nem a szabadság, a bizalom és a tervezés.
Az utóbbi ott maradt egyedül a folyóparton, mint a hidegben fázó három kismalac legkisebbike, és sírva kéri a jó tündért: hozza vissza a testvéreit is.
Fontos a tervezés. Meg kellene tanítani rá a gyerekeket is. Háttérben a tudással, amit nagyanyámtól gyakran hallottam: ember tervez, isten végez. Hiten és valláson túl mondhatjuk úgy is, az életben csak valószínűségek vannak, semmi nem biztos. Ez azonban nem felmentés a tervezés alól. Éppen arról szól, minél több tényezőt végy számításba a tőled telhető alapossággal.
Hogyan lehetne megtanítani rá azokat az embereket, jelen esetben fiatalokat, akiknek az élet már két nemzedékre visszamenőleg sodródás és hányódás a fokozódó öngondoskodás jegyében? Akik számára a globalizáció csupán annyit jelent, hazánk is beadja a közösbe a részét a bizonytalanság, a nincstelenség és a kirekesztettség tömegessé válásával.
Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan? Menekülj, amíg nem késő?
Nagyanyámtól kapott uzsonnás szalvétám szélén futott körbe egy másik mondás. Kék hímzés a fehér vásznon: ki a kicsit nem becsüli, a nagyot nem érdemli. Felnőttem, nagyanyám tizenöt éve halott. A szavak más rendbe állnak a fejemben: van abban kicsi is, nagy is; becsülés és érdemlés is. Zagyva még a gondolat, de a vége már látszik: ilyen nagyokat érdemlünk.
Ha nem vagyunk képesek társadalomként elfogadni, hogy a jelenleg megszülető kevés gyermek nagy hányada olyan helyzetbe érkezik, ahol a család segítségre szorul, akkor értelmetlen gondolat a tervezés a szakiskolák nagy részében. A veszett fejsze nyele után nem lehet tervezetten kapkodni. Akkor már csak mentjük, ami menthető. Ha mentjük; mert ez a szándék sem közös. Ennek a munkának nincs társadalmi támogatottsága. Hivatalból is alig, a magánemberek pedig nyíltan kimondhatják azt, ami miatt politikus, szociológus még a kispadra ül. Még nem elegáns kimondani, hogy ami, aki menthetetlen az ő értékrendjük szerint, arra nem költünk. A közösből nem. Oldják meg! Akadnak segítőik a magánemberek között? Ha nincs jobb dolguk…
Amíg ebben nem lesz változás, nem lesz közakarat, hogy emelni kell mindenkit, mert csak együtt emelkedhetünk, addig a szakiskolás gyerekek zöme nem szeret majd tanulni. Mert nemcsak a tanításnak, a tanulásnak is fókusza van: tudnom kell mit és miért. Egyes szakiskolákban ebben az irányban is van menekvés, igaz életkorban visszafelé: a tanár bácsi, néni kedvéért. Nem lebecsülendő az sem.
Tanár úr kérem, én készültem, de csak azt tudom, hogy az egyik okos ember az, aki meg tudja mondani, miért nem tanulnak a szakiskolások. A másikra még várunk, mint… Ő lesz az, aki megmondja majd, miért tanuljanak a mostani szakiskolások.
Ócska közhely lenne, ha azzal zárnám, az időben alkalmazott megelőzés hatékonyabb, mint akár a legjobb kezelés. Talán azért merem mégis ideírni, mert a megelőzésért dolgozó szakszolgálatok fuldokolnak a jogszabálytengerben, miközben hínárként tekeredik nyakukra a forráshiány.
Szabó Anna
