Három éven keresztül egyik héten elmélet, másik héten gyakorlat. Ez volt a szakmunkásképzés lényege a szocializmust építő Magyar Népköztársaságban. Az „iskolai” héten szakmai elméleti és alapozó tantárgyakon kívül matematikát, irodalmat és történelmet is tanultak a szakmunkástanulók. Tanulmányaik végén történelemből szóbeli vizsgát kellett tenniük, matematikai ismereteiket a szakmai számítások vizsgatantárgy keretein belül kellett alkalmazniuk. A munkahelyi gyakorlat során pedig tanulófelelősök felügyelete mellett elsajátíthatták választott szakmájuk minden csínját-bínját. A tanulófelelősök általában a legkiválóbb, fiatal, lelkes szakmunkások voltak, akik gyakorlati tapasztalataik mellett nem ritkán elméletből is kikérdezték, korrepetálták a gondjaikra bízott tanoncokat.
Az ezredforduló környékén ezt a képzést váltotta fel a négy évig tartó szakképzés, amelynek első két évében csak közismereti tárgyakat, a második kettőben szakmai ismereteket tanultak a tanulók. Az iskolák oktatói jól felszerelt, „babakonyhának” becézett/csúfolt tanműhelyekben – legalább egyszer az életben – bemutathatták, elvégeztethették azokat az alapvető műveleteket, amelyek az adott szakma gyakorlásához nélkülözhetetlenek. Miután ez a képzési struktúra sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, most visszatérünk a régi képzés legtökéletlenebb formájához. Persze a világért sem valljuk be, hogy ilyen már volt Magyarországon: német modellre hivatkozunk, és duális képzésnek nevezzük ezt a változatot. A tanulókat tanulószerződés keretében kicsapjuk inaskodni a legkülönfélébb munkahelyekre. Szerencsés esetben itt tényleg megismerhetik a szakmát; a kevésbé szerencsések viszont könnyen a feketegazdaság peremén (vagy a kellős közepén) tengődő mocskos odúban, suhogós szabadidőruhában óbégató „mesterüktől” leshetik el nem létező elméleti tudásuk gyakorlati alkalmazásának fortélyait.
Ezt a „szakmaiságot” erősíti majd az a „komplex vizsga” is, amely felteszi a koronát az agyonspecializált szakképzés dicsőségére. A komplex vizsga ugyanis olyannyira gyakorlati központú, hogy a vizsgán a jelölteknek szinte semmiféle szakmai elméleti, alapozó ismeretükről nem kell számot adniuk! A szóbeli vizsga feleslegesnek találtatott, mert időigényes, mert túl sok papír kell a tételek kinyomtatásához, a feleletek kidolgozásához, értékeléséhez!!! Ily’ meggyőző érv ellenében vitatkozni hasztalan…
További újdonsága a komplex vizsgáknak, hogy „kérdező tanár” vagy „vizsgabizottság munkáját segítő szakértő” közreműködése nélkül kell ezeket lebonyolítani. Megszűnik tehát az a „fényűzés”, hogy az oktató, a tanár a vizsgán láthatja munkája eredményét, ne adj’ Isten, együtt örülhet tanulóival, ha sikeresen szerepeltek, vagy levonhatja a tanulságot az esetleges kudarcokból. Nem, a tanár csupán egy lélektelen robot, aki önértékelésre, önkritikára képtelen, és örüljön, ha egyáltalán kap néhány elméleti órát, esetleg vezethet gyakorlatot a „babakonyhán”. Mivel a tanár ennyire megbízhatatlan „emberi erőforrás”, a négytagú vizsgabizottságot az elnök, a szakmai kamara képviselője és két bizottsági tag alkotja majd, akiket a Kamara nevez ki. Ezek az emberek nyilvánvalóan mind szakmai, mind didaktikai szempontból tökéletesen felkészült, a tananyagot kiválóan ismerő, minimum három felsőfokú nyelvvizsga-bizonyítvánnyal rendelkező Mesterek, hiszen nekik kell az egész OKJ-vizsgát végigkérdezni, irányítani, lebonyolítani. Persze a vizsgabizottság mindemellett „független” is, hogy mitől, kitől, az nem világos, mert a „tiszteletdíjukat” a vizsgaszervező intézmény fizeti. Tehát ha szabálytalanságot tapasztalnak, bizonyára azonnal felfüggesztik a vizsgát; az elnöki továbbképzéseken ugyanis alaposan a fejükbe vésték: a vizsgáztatás akkora megtiszteltetés Magyarország kormánya részéről, hogy ezért anyagi ellenszolgáltatást várni már szinte erkölcstelen!
Sebaj: a szakképzésből kiszorult oktatók, tanárok legfeljebb majd beállnak erkölcstan tanárnak…
Pataki Erika
