Már nem csak a sziréna üvöltött. Ő is. Hallani nem lehetett a mindent beborító hangtól, de látni igen: nagyra nyitott szája széle fehéren, torkában a nyelvcsap rózsásan remegett.
Kicsi volt. Nagyon kicsi. Boltban, a csokoládék előtt is üvölthetett volna, de nem volt csokoládé. Kenyér se. Már jegyre se. Már bolt se.
Nem jártak vásárolni. Csak a pincébe, ha jött a hang. Ilyenkor anyja a nagyokat maga előtt terelve, a kicsit felkapva szaladt lefelé a lépcsőn. Őt anyja, ő a mackóját szorította magához. Felnőttnek se füle, se szeme barna rongydarab, belsejében kóc. Neki mackó. A biztonság. Még nem a mágikus, amiről ötévesen már tudta volna, csak fogni kell a bal mancsát, és akkor a bombák máshová esnek. Még csak a pelenka, a rongyocska biztonsága. Az, amelyikkel eltakarom az arcomat, s elmúlik vele minden rossz.
Mert a gyerekkor boldog. A gyerekeket nem kérdezik e felől, a felnőttek pedig ezt szokták mondani. Olyanok, akik nem emlékeznek a mackóra. Arra, amelyik a lépcsőn lefelé még megvolt, de a pincébe leérve már nem.
Így hát üvöltött. A szirénák hangja helyett már más tépte a pincében szorongók idegeit. A robbanások szüneteiben pedig anyám hangja.
– Hallgattassa már el a kölkét! – reccsent rájuk valaki.
Nagyanyám nem szólt vissza. Félt ő is, s anyámat csitította volna. Nem lehetett. Neki a mackó kellett. Amelyiktől megszűnt volna a világ. Az, amelyikben nem volt más fogódzó, csak a foszló barna rongy, benne a maréknyi kóccal. Anyjába sem lehetett belekapaszkodni. Ölelni nem tudott, csak szorítani. S most, amikor egyre többen, egyre hangosabban követelték, hogy hallgattassa el a kölkét, ütni. Megrázta őt, s mivel a kicsi pillanatnyi döbbenet után újra kezdte az üvöltést, megütötte.
Anyám tehát nem emlékezett a gyermekkorára. Amire emlékezett, benne a leejtett, elveszett mackóra, arról sose mondta, hogy boldog lett volna. Kereste egy életen át azt, amihez ő nem visszatérni akart. Meg akarta találni. Hitte, van kékmadár. Olyan, amelyik kézbe fogható. Akár kalitkába zárható. Félrelökött az útjából mindent, ami ebben a keresésben akadályozta.
Mindent és mindenkit.
Szeretnék végigmenni azon a lépcsőn. Járnék rajta fel és le, amíg azt a mackót megtalálnám. Felemelném, leporolnám, s mennék az időben vissza, egészen addig a légitámadásig. Megvárnám, míg anyám egy lélegzetvételnyi időre kinyitja a világra könnyes szemét, s kezébe adnám a mackót. Hadd emelje arca elé, hadd… Hagyjuk.
Hagyjuk őt megnyugodni, s menjünk még messzebb, vissza az időben, amíg az ő harmincas anyja lesz kicsi. Ölbe venném, lovagoltatnám, ringatnám, ölelném, hazavinném, s vissza nem adnám semmi pénzért a lelencbe. Nem úgy, mint azok, akiknek végül mégse kellett.
Onnan már csak fél tyúklépés hátra az időben, be a Szobi utcai kapualjba, a batyut szorongató fiatal lány vagy meglett nő után, aki a csomagot, benne a vasalt, slingelt réklibe öltöztetett, köldökcsonkja alapján tíznaposnak becsült alvó leánycsecsemőt a kuka mellé letette. Ahogy a nekünk fölösleges, de másnak még talán jó dolgokat szoktuk. Arcát nem látnám, de tudnám, ő a dédanyám.
A kapualjból kilépve elbizonytalanodnék. Vonatra szálljak a közeli pályaudvaron, s keressem meg ükapámat, aki elkergette megesett lányát, vagy inkább a bérházak körfolyosóin járkáljak fülelve, hol dicsekszik valaki, talán apai ükanyám, hogy milyen jó új szolgálójuk van, mert a régi, az a cemende… Még hogy az ő fia. Rá se nézne egy olyanra.
Itt fekszem a kovácsoltvas korlát és a lépcső közé szorulva. Nem látok és nem hallok – gondolják mások. Én nem gondolkodom. Érzek. Szemem, fülem már régóta nincs, de érzem a házat.
A ház remegését, amikor a bombázók elhúznak felette. A lépcsők remegését a rajtuk futó lábak nyomán. A falak remegését, amikor a szomszéd ház leomlik. A szálló por belepi testemet. Már nem vagyok barna mackó, csak egy portól szürke rongydarab a kovácsoltvas korlát és a lépcső közé szorulva.
Nem emel föl már senki sem.
Varrjatok mackót! Kössetek mackót! Horgoljatok mackót! Ha más nincs, hát vegyetek mackót! Adjátok a gyerekeiteknek, hetedíziglen. Öleljétek őket, hogy ölelhessenek.
Szabó Anna
